„Csak a tehetségem alapján, fényesebb pályát kellett volna befutnom” – interjú Nagy Dominikkal
Ha valaki 28 évesen, megjárva a válogatottat, a Ferencvárost és a Legia Warszawát a magyar másodosztályban futballozik, arra joggal ráncolja az ember a szemöldökét. Nagy Dominik esetében azonban egy ronda sérülés is közbeszólt, ettől még a kiváló bal lábbal megáldott futballista is tudja, tarthatna előrébb. Hogy miért nem elég fényes ez a karrier, arról őszintén beszél, ahogy arról is, min múlt a nyíregyházi bravúrszezon, milyen érzés volt, amikor egy időre lemondtak róla Varsóban, s hogy miként viszonyul manapság a futballhoz. Merthogy 28 évesen, a benne rejlő tehetséggel produkálhat még jó néhány príma szezont.
– Mondhatni karnyújtásnyira a feljutás. Éppen ezért igazoltál a nyáron Nyíregyházára?
– Legfeljebb titkon reméltem, nem gondoltam volna ugyanis, hogy ilyen sikersztori kerekedhet belőle. Persze csak akkor válik azzá, ha valóban NB I-esek leszünk.
Amikor a sportigazgató Fekete Tivadarral felvettük a kapcsolatot, a régi pécsi kapcsolatunkra való tekintettel mindössze edzéslehetőséget kértem, aztán miközben én tréningeztem, a klub és a csapat pedig épült, azt éreztem, itt valami igazán ígéretes van kialakulóban. Érkezett 12 új játékos, egy új edző, nekem pedig szimpatikus lett a szakmai stáb elképzelése, valamint a sportigazgató klubkoncepciója, ezért aztán úgy döntöttem, maradok Nyíregyházán.
Kialakult egyfajta kölcsönös bizalom: a klub a súlyos térdsérülésem után lehetőséget kínált, én meg szerettem volna ezzel élni.
– Hogyan fest egész pontosan ez a kedvedre való szakmai elképzelés és klubkoncepció?
– Először is csupa olyan játékos érkezett, aki akar még valamit a futballtól, motivált, hajlandó dolgozni a sikerért. Egy részük fiatal, akik még a pályájuk elején járnak, a másik rész a már tapasztaltabb, de magát újra csak felépíteni igyekvő futballista, akinek kell a játékperc, és meg is küzd érte. Jó a balansz a fiatal és a rutinos játékosok közt. Tivadart régóta ismerem, tudom jól, mit képvisel, bíztam benne, hogy sikerül átvinnie az elképzeléseit. Ahhoz viszont, hogy eredményesek legyünk, kellett ez a szakmai stáb. Kellett Tímár Krisztián mentalitása, a profi szemlélete, a sikeréhsége, amit belénk tudott táplálni.
– Február végén úgy tűnt, nagyon meglógtatok, aztán valamivel szorosabbá vált a feljutásért vívott harc, de a hét pont még mindig megnyugtató előny, nem?
– Olyan fór, amit csak akkor veszíthetünk el, ha valamit nagyon elbaltázunk. Hét fordulóval a vége előtt szerintem ki lehet jelenteni, hogy stabilan szállítjuk az eredményeket, ahogyan rendre hozzuk a saját játékunkat is. Február után kerültünk a szezonban először hullámvölgybe, de a két bajnoki győzelemmel és a kupasikerrel abból is ki tudtunk mászni. A hét pontnak elégnek kell lennie.
– Annál is inkább, mert a Vasas elleni rangadón túl nincsenek megoldhatatlan feladataitok, persze az sem az…
– Valóban, a két riválisunk ráadásul még egymással is meccsel. Szóval elég jó helyzetben vagyunk.
– A remek szereplés annak tükrében igazán bravúros, hogy tavaly kis híján búcsúzott a másodosztálytól a Nyíregyháza. Hogy mi történt akkor, nem tudhatod, azt igen, miért ilyen jó idén. A már említetteken túl van még titok?
– Nincs, a klubkoncepción és az edzőn múlik. A sportigazgató lerakta az alapokat, jó játékosokat szerződtetett, a szakmai stáb összerakta a csapatot, nekünk, futballistáknak meg emiatt is sikerül hozni az eredményeket.
– Azért ha kicsit elmerülhetünk még Tímár Krisztián edzői erényeiben…
– A profi szemlélete feltétlenül az: nála sosem szabad kiengedni, nem lehet egy pillanatra sem lazítani, függetlenül attól, első-, másod- vagy harmadosztályú az ellenfél. Győzni szeretnénk mindig. Emellett nagyon erős a csapatkohézió, egy irányba húzunk, ez persze azon is múlt, hogy mindjárt az elején jöttek az eredmények.
– Volt azért sok edződ, magyar is, külföldi is, és véletlenül sem arra kérlek, hogy szapuld a magyarokat, arra viszont kíváncsi lennék, mi az alapvető különbség köztük hozzáállásban, felfogásban? Ha nem akarjuk bántani a magyar edzői kart, úgy is feltehető a kérdés, mi jellemző a kinti trénerekre?
– Mindenkinek más-más a személyisége, a hitvallása szintén, ami összeköti őket, az a végtelen profizmus. A tudatosság, ahogyan megkövetelik a munkát, és azt, hogy amit a hétköznapokon gyakorolunk, fogalmazhatok úgy is, amit a hét közben akkurátusan leoktatnak, azt a hétvégén viszontlássák. Ebben nincs megalkuvás, nem lehet mellébeszélni.
Ha a különbséget keressük a magyar és a külföldi edzők közt, arra csak azt tudom mondani, a mindennapi életben, a kultúrákat tekintve is megvannak a különbségek, miért lenne a futballban másként? Leginkább a szemlélet miatt tartanak előrébb a nálunk fejlettebb futballnemzetek.
– A különbségek mentén haladva: játszottál az egyes országok legnagyobb klubjaiban, Ferencváros, Legia Warszawa, Panathinaikosz, ahogyan a kisebbekben is. Nyilván két egészen más világ. De le lehet írni, pontosan miben más? Hogy nagyobb nyomást kell tudni elviselni, vagy akad egyéb differencia is?
– Mások az elvárások, ez kétségtelen, de a lehetőségek is különböznek: egy kis klubban sok olyan dologgal foglalkozol, amiben a nagyban nem kell, gondolok itt az étkeztetésre, az edzőpályák számára vagy minőségére, mindez pedig hat rád. Nyilván a különböző anyagi lehetőségekből is fakad a különbség, de hiába tartod magad profinak, a körülményektől nem mindig tudsz elvonatkoztatni, azok bizony befolyásolják a játékodat.
– Lehet, hülyén hangzik a kérdés, de melyiket szereted jobban? Mert ugye egy nagy klubban mindig nyerni kell, ami lehet teher. A kisebben kevesebb a sikerélmény, de vonzó lehet a kihívás, hogy megfricskázd a nagyot.
– Jobban szeretek nagy klubban játszani, mert mindig is inspirált, hogy komoly célokért küzdjek, sok néző előtt mutassam meg magam. Azt is szeretem, ha van nyomás, mert az hozza ki belőlem a legjobbat, de valóban, vannak labdarúgók, akiknek a kicsiben jobban megy.
– De éppen azért, mert ekkora klubokban fordultál meg, miközben tízszer a magyar válogatottban is pályára léphettél, mondhatjuk, hogy 28 évesen, azaz a legjobb korban nem az NB II-ben kellene futballoznod?
– Igen, csakhogy egyrészt egy súlyos sérülés hátráltatott, másrészt a hazaigazolásom után azt gondoltam, sikeres lehetek a Honvéddal, ami történetesen nem jött össze. Éppen azért igazoltam Nyíregyházára, hogy új impulzusokat kapva újraindítsam a karrieremet. Nagyon kellett nekem egy ilyen szezon, amelyikben végig a pályán lehetek. Sokan mondták, milyen liga az a magyar NB II?! Hogy onnan nincs visszaút, beleszürkülök a másodosztály mezőnyébe, én viszont pont erre akartam rácáfolni.
A szezonban szereztem eddig kilenc gólt, adtam hét gólpasszt, az egész idényt végigjátszottam, szerintem jól döntöttem. Ha feljutunk, nem is kell másik klubban gondolkodnom, Nyíregyháza marad a legjobb hely arra, hogy bizonyítsam, magasabb szinten is képes vagyok megállni a helyem, hogy tervezhetek még külföldi karriert.
Ez egyedül rajtam áll, persze kell hozzá némi szerencse is, itt elsősorban a sérülés elkerülésére gondolok. De megtanultam kezelni az élet dobta helyzeteket. Voltam fent és lejjebb is, megtapasztaltam, mikor mire van szükség.
– Van olyan döntés, amelyen változtatnál, ha visszamehetnél az időben?
– Szerintem mindenkinek van, de kár ezen agyalni. Így alakult, el kell fogadni. Nem vagyok elégedetlen a karrieremmel, bár tarthatnék előrébb is. A lényeg, hogy kellőképp motivált vagyok. Gondolkodhatnék úgy is, öt-hat évet még kényelmesen elfocizgatok ott, ahol valamennyire megfizetnek, ahol még jól cseng a nevem, de nem ez a cél, hanem hogy a lehető legmagasabb szintre jussak el. Ez motivál.
– Ha ennek a pályának felidézzük a kulcsmomentumait, mondhatjuk, hogy az első pofont a futballtól 22 évesen Lengyelországban kaptad a Legiában, amikor Romeo Jozak edző a hozzáállásodat kritizálva félretett?
– Az ember karrierje arról szól, hogy vagy egyszer fent, máskor meg lent. Azért a Fradiban sem volt könnyű a kezdet, hiába edzettem jól tizenévesen, az eredménykényszer miatt a tapasztaltabb futballisták játszottak, az idősebbeket cserélték be előbb. Amikor viszont megkaptam a lehetőséget, éltem vele, és alapemberré váltam. Ezért szerződhettem Lengyelországba, arra jött aztán a válogatott meghívó, de sosem sima az út, mindig lesznek bukkanók.
Én akkor találkoztam egy nagyobbal, amikor új edző érkezett a Legiába, aki aztán nem számolt velem. El is mondta, hogy másokkal képzeli el a jövőt, olyanokkal, akiket ő hozott, vagy már ismert. Ebből a szempontból egyenes volt Jozak.
A korrektebb típus azt is elmondja, szakmailag mi a kifogása, ezt mondjuk nem tudtam meg, más viszont nem akar konfliktust, s inkább terel. Én azt szeretem, ha egyenesen megmondják, mi a helyzet. Jozakkal nem vitatkozhattam, de ebből a helyzetből is tanultam, mentálisan erősebb lettem.
– Azért ezt olyan fiatalon, nagy reményekkel légiósnak állva, az edzőváltásig elég sokat szerepelve nem lehetett könnyű elviselni…
– Nehezen is ment. Varsóba igazolva nagyon tudatosan építettek fel. Eleinte nem játszottam, aztán kaptam tíz percet, félórát, egy félidőt, majd elkezdtem kezdőként futballozni. Folyamatosan játszottam, szerintem egész jól, szereztem négy gólt azon a tavaszon, megkedveltek a drukkerek, bajnokok lettünk.
Ha ezek után egy edzőváltást követően hónapokig csak edzel, nincs esélyed tétmeccsen játszani, az lelomboz. Én mentálisan mégis megerősödtem, és megtanultam, a futballban farkastörvények uralkodnak.
Ettől függetlenül nagyon jó szívvel gondolok vissza a lengyelországi éveimre, rengeteg élmény ért, sok tapasztalatot és barátot gyűjtöttem. Minden fiatalnak érdemes lenne kipróbálni magát külföldön, és már akkor megélni, milyen nagy közönség, 20-30 000 ember előtt játszani.
– Az, hogy 18 évesen elköltöztél Budapestre, és a legnépszerűbb honi klubban kellett bizonyítanod, addigra már megedzett valamelyest?
– Nem úgy tekintettem a Ferencvárosra, mint nehezen teljesíthető kihívás. Önmagában az, hogy új városba kerülök, új csapatba, hogy új életet kell kezdeni, soha nem ment a teljesítményem rovására, a beilleszkedéssel sehol sem gyűlt meg a bajom. Beverekedni magam a kezdőbe kétségtelenül nehéz volt Böde Daniék, Muhamed Besicék mellett, akkoriban érkezett ráadásul Gera Zoli, Nagy Ádám, Somália is, szóval erős csapat alakult.
– Athénban is abban játszhattál…
– A Panathinaikosznál töltött kölcsönjáték szintén kedves emlék. Újra csak nagy klubba kerültem, jó csapatok ellen játszhattam, mondjuk a PAOK ellen 50 000 néző előtt, vagy az AEK elleni derbin. Ezek hasonlóan jó élmények, mint a bajnoki cím megünneplése a Legiával a főtéren sok tízezer ember előtt, vagy a győztes válogatott meccs a vb-döntős horvátok ellen.
– Mi kell elsősorban ahhoz, hogy valaki megállja a helyét egy lengyel élkubban, a Panathinaikoszban, vagy az immár rendszeres európai kupaszereplő Fradiban?
– Összetett kérdés. Tíz éve még azt mondtam volna, tehetség. Ez azért most is szükséges, de legalább annyira fontos az elhivatottság, a futball iránti alázat, hogy mindent képes legyél félretenni miatta, minden mást feláldozz érte. Úgy van esélyed a szép karrierre, a külföldi szereplésre. A szorgalom, kitartás alapvetés, azt ezzel a fajta hozzáállással még magasabb szintre kell emelni. Sajnos kevés ilyen mentalitású fiatalt látok.
– Rád se volt mindig jellemző?
– Nem. Sajnos. S ez is válasz arra a korábbi felvetésre, 28 évesen miért az NB II. És igen, ha valamit mégiscsak megváltoztathatnék, az az, hogy fiatalon sokkal elhivatottabb lennék, alázatosabb. Én leginkább a tehetségem miatt jutottam el oda, ahova, s azt hiszem, a minden egyebet félresöprő elhivatottság hiánya miatt nem tudtam kint megragadni. Ha csak a tehetségemet veszem, fényesebb pályát kellett volna befutnom.
– Milyen kár, hogy az ember nem 20 évesen, hanem közelebb a 30-hoz lesz ilyen bölcs. De a jó hír, hogy még mindig jó korban vagy.
– Igen, még semmi sincs veszve. Most van az, hogy szerencsésen találkozott a láb és a fej. Már csak az kell, hogy egészséges maradjak.
– Azt azért még feltétlenül szerettem volna megkérdezni, hogy van az, hogy annyi tehetség származik Baranyából? Róth Antaltól Gera Zoltánig, Dárdai Páltól Márton Gáborig, és lehetne még sorolni a neveket. Az anyatejjel szívjátok magatokba?
– Nem tudom, de tényleg sok remek játékos jött onnan, a maiak közül elég csak Dibusz Dénest említeni.
– Mintha azonban manapság kevésbé termelne jól a tehetséggyár. Vagy rosszul látom?
– Sajnos nem, de reméljük, változik a helyzet, és újra csak megjelennek talentumok.
– Mi a jótanácsod amúgy a reméljük létező baranyai tehetségnek? Mire figyeljen oda elsősorban?
– Fiatalon csak szeresse a futballt. Aztán ahogy kezd komolyra fordulni a dolog, fontos, hogy az említett alázat és elhivatottság vezérelje. Úgy sokra viheti.
Kiemelt kép: nyiregyhazaspartacus.hu/
Szerző
