Csak azok a meccsek mindig ilyenek lennének! – müncheni útinapló az Európa-bajnokságról
A magyar szurkolói szubkultúrában jó ideje tartja magát az a mondás, hogy „jók ezek a külföldi túrák, csak a meccsek ne lennének”. Az idei férfi kézilabda Európa-bajnokság (hozzáteszem, nem először) megcáfolta ezt a tételt. A helyszínen követtük, ahogy a magyar válogatott története során először nyeri meg mindhárom csoportmérkőzését. Jöjjenek tehát a müncheni életképek hóval, felülreprezentált izlandi szurkolókkal és remek hangulattal.
A magyar szurkolók számára mindig izgalmas időszak a nyár eleje, hiszen általában ekkor derül ki, hogy pontosan kikkel játszanak majd kézilabdázóink a soros világversenyen, illetve mennyire lesz megközelíthető a helyszín szurkolói szemszögből. München e tekintetben nagyon szerencsés választásnak bizonyult: autóval, vonattal és busszal is könnyen, gyorsan elérhető, ráadásul a sportrajongók számára a város számtalan érdekes helyszínt, apró finomságot rejt. Ehhez pedig hozzájött, hogy már a sorsolás pillanatában is lehetett tudni, hogy a magyar válogatotté az egyik legkiegyenlítettebb csoport, így szinte garantáltak voltak a szoros mérkőzések.
A földrajzi közelség miatt péntek kora reggeli indulással is kényelmesen meg lehetett érkezni az első, Montenegró elleni találkozóra. Németországba érve két dolog szúrt rögtön szemet: egyrészt a hazai hírekben is sokat emlegetett sztrájknak múlt péntekre már kevés nyomát lehetett érzékelni, az időjárás viszont kint tartózkodásunk alatt végig nagyon zord volt, nem volt ritka az erős hóesés és a szél sem. Bizony, korábbi világversenyeken még a skandináv országokban is kellemesebb volt ilyen szempontból a környezet.
Az élet megy tovább
Ez volt az ötödik kézilabda-világverseny, amelyen részt vettem (korábban a 2018-as, a 2020-as és a 2022-es Eb-n, illetve a 2019-es világbajnokságon volt szerencsém a helyszínre utazni), ezen alkalmakban egy kivételtől eltekintve közös volt, hogy a rendező városban szinte nyomát sem lehetett látni annak, hogy a helyszínen épp egy nemzetközi torna zajlik. Az egyetlen kivétel – közel sem meglepő módon – Dánia, ahol a kézilabda nemzeti ügy (nemrég jelent meg egy kimutatás arról, hogy a dán televíziók tavalyi 20 legnagyobb nézettséget hozott műsorából 15 kézilabdameccs volt), a 2019-es világbajnokság alatt Koppenhága főterén bőven találkozhattunk Niklas Landint vagy Mikkel Hansent ábrázoló óriásplakátokkal.
Münchenben viszont tényleg szinte jelét sem lehetett látni a kézilabda Eb-nek. A városban sétálva néhány helyen futhattunk csak bele az eseményt népszerűsítő plakátokba, amelyeken főként a magyar csoport Bundesliga-játékosai (leggyakrabban Gísli Kristjánsson és Nebojsa Simics) szerepeltek, valószínűleg azért, mert őket ismerik leginkább a német nézők. Mindehhez egyébként az is hozzátartozik, hogy a január 12-i csoportkezdés egybeesett a Bayern München soros hazai bajnokijával (a bajorok simán verték a TSG Hoffenheimet), így a fociláz bizony nagyobb volt a városban, mint a kézilabdával kapcsolatos lelkesedés.
Viszont ha már a nézőknél tartunk, mindenképpen ki kell emelni, hogy a német rendezés egyik legnagyobb pozitívuma, hogy egyrészt rengetegen vannak a találkozókon (a világrekord mellett is közel 98 százalékos kihasználtsággal futnak a helyszínek ezen a tornán), másrészt a helyi közönség érti, szereti és értékeli is a jó kézilabdát, akkor is, ha épp nem a németek játszanak. A magyar internetes oldalakat is bejárta a kép, amin egy német kislány a mieinknek üzent, de az ilyen kedves jeleneteken túl is látványos volt, hogy mennyi helyi látogatott ki a találkozókra. Münchenben is voltak a lelátókon Magdeburg-zászlók, Melsungen-mezek és Kiel-melegítők is, a klubcsapatok szurkolói örültek minden olyan jó megmozdulásnál, amit valamelyik kedvencük mutatott be.
Régi-új helyszín
A magyar csoport találkozóit az Olympiahalléban rendezték. Ahogy a neve is mutatja, ez az aréna az 1972-es müncheni olimpiára épült, s már akkor is a kézilabdatorna helyszíne volt. Azóta rendeztek itt műkorcsolya és jégkorong vb-t, valamint kosárlabda Eb-t és Euroliga Final Fourt is. A csarnokot természetesen az elmúlt évtizedekben többször is felújították, ám egyfajta kellemes ódon hatás továbbra is érződik rajta.
A helyszínre érve rögtön feltűnt, hogy a küzdőteret nagyon kevés választja el a kiszolgáló egységektől, amelyekben egyébként nemcsak a sporteseményeken megszokott kínálattal jelentkeztek, tradicionális német ételeket, de még kürtőskalácsot is lehetett kapni, két meccs között remek programnak bizonyult a csarnok körbejárása.
A helyszíni hangulat sok meglepetést nem okozott a rutinos kézilabda-rajongóknak, a világversenyek szinte mindig a megszokott forgatókönyv szerint zajlanak. Ugyanaz a menetrend, ugyanazok a showelemek, még sok esetben ugyanazok a zeneszámok is. Ilyen szempontból tehát Münchenben is klasszikus élményben lehetett részünk, váratlan események nélkül, hacsak azt nem számoljuk, hogy időnként olyan vendégek bukkantak fel a csarnokban, mint a legendás edző, Veszelin Vujovics (valószínűleg egyébként az egyik televíziós stáb meghívására érkezett).
Amióta én szorosabban követem a kézilabdát, a világversenyekre mindig napijegyet árusítottak, ami azt jelenti, hogy a megvásárolt belépővel a néző mindkét (esetenként három) találkozót megtekintheti. Ennek minden bizonnyal szervezési okai vannak: mivel alig egy óra a szünet a találkozók között, logisztikailag nem lehetne megoldani, hogy egy teljes turnus kijöjjön a csarnokból, egy másik pedig bemenjen a helyére. Az üres helyeken izlandiak ültek a saját találkozóikon, ám az ilyenkor mindenki egyéni döntése, hogy a másik mérkőzést megnézi-e.
Itthon vagyunk!
Ezt a mondatot bizony nemcsak a magyar, hanem az izlandi szurkolók is elmondhatták Münchenben. Az északi országok szenvedélyesen szeretik a kézilabdát, írtunk korábban a feröeri fanatikusokról, de az izlandiak is hasonlóan állnak a sportághoz. Mivel Kristjánssonék rendre a mieinkkel kerülnek egy csoportba (a legutóbbi öt világversenyből csak a 2021-es tornán nem találkozott a két ország), nemcsak a csapatok ismerik jól egymást, hanem a rajongók is, én is találkoztam olyanokkal, akiknek az arca rémlett korábbi tornákról. Ha azt mondtuk, a városban nem lehetett igazán érezni a torna hatását, mindez csak addig volt igaz, amíg nem botlottunk néhány tucat kékmezes szurkolóba, ők ugyanis bárhol és bármikor képesek voltak spontán flashmobot szervezni, a bajor város méltán híres gasztronómiai egysége, a Hofbräuhaus például közel egy hétig zengett az izlandi daloktól.
Mi egy évek óta összeszokott szurkolói csoport részeként érkeztünk, ahol régi jó ismerősökkel találkoztunk, ám a meccsek alatt a keménymaghoz szép számmal csatlakoztak mások is. Ehhez mérten a hangulat is egyre jobb lett minden mérkőzésen; a csúcs ilyen szempontból minden bizonnyal a Szerbia elleni találkozó volt, amikor egyértelműen a magyar tábor hangja érvényesült, de a jóval több főt számláló izlandiak mellett is érvényesült a magyar szurkolás. Azzal egyébként most nem volt probléma, hogy a magyar szurkolók egy táborba tömörüljenek (korábban volt olyan világverseny, ahol hosszabban kellett egyezkedni a szervezőkkel), ám bár nem szeretem a nemzeti sztereotípiákat, a sokat emlegetett német precizitás azért a szervezésben megjelent. Voltak olyan területek (gondolok itt például a zászlók, dobok beengedésére), ahol nem volt mindig rugalmas vagy még inkább következetes a szervezőgárda. Ezért viszont kárpátolt például a bejutás egyszerűsége, illetve a meccsekre a belépő mellé ingyenesen biztosított tömegközlekedési jegy.
És hát a legfontosabb, hogy ahogy a bevezetőben említettük, ezúttal a mérkőzésekre sem lehetett panasz, sőt, meggyőződésem, hogy a magyar válogatott ebben az évtizedben mindössze néhány alkalommal (a 2017-es világbajnokságon Dánia, a 2021-es tornán a vereség ellenére Franciaországgal szemben) ért el akkora sportszakmai sikert, mint kedd este Izland ellen. Voltak persze egyéb nagy eredmények (hogy messzebbre ne menjünk, tavaly szintén az északi ország ellen), de azok inkább bravúros és persze nagyon emlékezetes fordítások voltak, nem párosult hozzájuk ilyen minőségű domináns játék.
Ezúttal tehát bőven volt okunk örülni, épp ezért a cikk korábbi részében emlegetett spontán éneklésekből a csarnokból hazafelé a magyar tábor is kivette a részét. Az izlandiak sportszerűen gratuláltak a metró aluljárójában, és bár helyenként rákezdtek saját indulóikra, nem akarták elnyomni a magyar tábort. Érezték, hogy ezen a napon a mieink voltak jobbak.
München a csoportkörrel be is fejezte a szereplését az Eb-n, a középdöntőket már Hamburgban és Kölnben rendezik szerda óta. És ha nem is vált kézilabdaközponttá a nagy metropolisz, helyszínként egyáltalán nem vizsgázott rosszul.
A képek forrása: Vigh Martin
Szerző
