„Csank János lefektette a szabályokat: ha egy pont megy el miattam, ötvenezer forint a büntetés, ha mindhárom, százezer” – interjú Koszta Jánossal

– Majd tíz éve készített önnel interjút a Nemzeti Sport, és akkor, ötvennégy évesen a Taksony első csapatában védett a megye II-ben, de még a 2016–2017-es idényben is volt két meccse a Dunavarsányban, ugyancsak a megye II-ben. Ötvennyolc évesen. Hatvanig igazán kihúzhatta volna…

– Fene a pofámat. Addig akartam védeni, amíg jólesik, és amikor a Dunavarsányban a tűző napon, negyvenegy fokos hőségben két üveg szódát meg kellett innom a szünetben, miközben rázott a hideg, azt mondtam magamban, imádok védeni, de ez jel, hogy ideje abbahagyni. Az sem segített persze, hogy az ellenfél az én kapusmezemmel megegyező színű narancssárgában játszott, úgyhogy fel kellett vennem a fekete felsőmet…

– De hogy bírt ötvennyolc évesen elvetődni a labdára?

– Simán. Az az ember vérében van. Bármikor eldobom magam ma is. Tavaly is dobáltam magam egy teremtornán, hatvanhárom évesen. De már csak kedvtelésből védek.

– Szuper géneket örökölhetett…

– Biztosan az is benne van, bár édesapám, isten nyugosztalja, akármennyire is szerette a futballt, nem sportolt, és más sportoló sem volt a családban.

– Akkor valami rejtett sporttehetség lakozhatott bennük.

– Nem hinném. Édesanyám postai alkalmazott volt, édesapám bányász. Energia, erő, kitartás, na, az biztos szorult beléjük, a kitartást például biztosan otthonról hozom.

– Ez számított az egyik legértékesebb tulajdonságának?

– Azt szoktam mondani, a kapus egyéni sportoló egy csapatsportban, egészen más hozzáállást követel meg ugyanis a poszt. Kell hozzá valódi, mélyről jövő kitartás és fanatizmus, mert a kapusnak minden felületen el kell vetődnie, legyen az mocsár vagy beton. Nem ok nélkül nevezik őket hangyásoknak, bár én inkább úgy fogalmaznék, sokkal kitartóbbak, és sokkal nagyobb a fájdalomtűrő képességük, mint a mezőnyjátékosoknak.

– A hatvanas, hetvenes években volt gyerek, Borsodban nyilván nem műfüvön kellett repkednie. De mennyire telt nélkülözéssel a gyerekkor?

– Édesapámat sajnos hatéves koromban elveszítettem, egyedül nevelt minket az édesanyám a két nővéremmel, de a nagymamámat is el kellett tartania, aki azelőtt uradalmi cselédként dolgozott, nyugdíjat nem kapott.

Rengeteget kellett neki segítenünk, a levélkézbesítésből alaposan kivettük a részünket, beszedtük a rádió-, tv-adót, de a tanulást sem hanyagolhattuk el.

A kisebbik nővérem Egerben matek-műszaki szakon végezte el a főiskolát, a nagyobbik nővéremből könyvelő lett. Én Szombathelyre a tanárképzőre jelentkeztem matematika-testnevelés szakra, nem tudtam azonban elutazni, mert egy nappal az indulás előtt meghalt a nagymamám. Rengeteget dolgozott a 660 négyszögöles kertben, ahogy mi is: ásóztunk, mindent magunknak termeltünk meg, én tizenegy évesen hetven mázsa szenet hordtam be az udvarról a kamrába.

– Szenvedtek valamiben hiányt?

– Semmiben. Nem éreztem legalábbis úgy, ne lenne meg mindenünk, noha az első biciklimet huszonöt éves koromban tudtam megvenni. De boldogok voltunk.

– Ön meg gondolom büszke, hogy ilyen családja van.

– Igen. Édesanyám hat éve, nyolcvankét éves korában ment el, de még mindig nem tudtam elengedni…

– Nem is hajtotta akkor valamiféle kitörési vágy? Egyedül a futballszeretet?

– Az utóbbi feltétlenül. Egyszerűen imádtam futballozni. Négy évig kosárlabdáztam, de közben már hamis igazolással játszottam a Borsodi Bányászban, a mezőnyben.

– Ha már a huszonöt évesen megvásárolt kerékpárt említette, ha szabad kérdezni, mikor élt a legjobban?

– Kétszer elváltam, mindkétszer mindent otthagytam a gyerekeimnek, négyőjük után fizettem ráadásul gyerektartást, úgyhogy nagy lábon sosem élhettem, de nem is érdekelt. Talán a váci korszakomban ment egyébként viszonylag jól, mert addigra megnőttek a gyerekek. A harmadik házasságomban is a nulláról indultam, illetve csak azért nem onnan, mert a feleségemnek volt lakása. A futball után edzősködtem és dolgozni is elkezdtem, stabilizálódott a helyzetem. Szerény embernek gondolom magam, sosem akartam fényűző életet.

– Érdekelte egyáltalán valaha a pénz?

– Nem. Csak a futball.

– Amikor a váci Zollnernél dolgozott, arról beszélt, lehet, egy nap targoncásnak áll.

– Nem lettem az. 2018-ban átmentem a Dunakeszi Járműjavítóba. Villanyszerelőnek vettek fel, a nagyfeszültségű részt építettem, most az egyiptomi vagonokat építjük fel.

Soha nem volt büdös a munka, mindenért meg kellett dolgoznom, és mindent a saját erőmből, a kitartásommal, szorgalmammal értem el. Ahogy azt édesapám sírjánál megfogadtam. Az első arról szólt, addig nem nyugszom, míg NB I-es futballista nem leszek. Az lettem. Aztán újabb fogadalmat fogalmaztam meg a sírja felett: kőkeményen dolgozom mindaddig, míg válogatott nem leszek. Ezt is megvalósítottam.

Mindig kell valami cél, valami, ami motivál, anélkül nincs értelme sportolni. Élni sem, alighanem. A gyerekeimet is ennek szellemében neveltem, és mindig őszintén, nem mismásolva. Nem akartam egyiküket sem becsapni. Amikor például a harmadik házasságomból született fiam, Peti védeni kezdett, nem hitegettem, elmondtam, nem fog tudni ebből megélni, ahhoz több tehetség kell. Menj el gépkezelőnek, abból sokkal jobban megélsz majd. A kisebbik fiam elvégezte az egyetemet, latin és sztenderd táncos, azt műveli, amit igazán szeret. Kellett persze hozzá a hátteret biztosító édesanyjuk, de büszke vagyok rájuk.

– Nem bánja tehát, hogy senki sem vitte tovább a kapusságot?

– Nem. Három fiam van, egyikükből sem akartam kapust faragni. Peti esetében is azt gondoltam, hozzám fogják hasonlítani, ami nem fair. Ő ennek ellenére belevágott, de időben rájött, más az útja.

– Azt mondta viszont egyszer, ha lesz fiúunoka, abból kapust farag. Lett?

– Nem tudom sajnos tartani a fogadalmat, mert Hollandiában él az egyik, a másik kettő Németországban. Újabb kettő ugyan Pesten, ritkán találkozom azonban velük. Várom az újabbakat, és akkor keményen ráállok a projektre. 

– Azt sem bánta, hogy egy ilyen kegyetlen posztot választott végül? Merthogy védhetsz akárhány nagyot, egy hiba, és bűnbak vagy.

– Fel kell tudni dolgozni. Már az utánpótlásban el kell kezdeni belenevelni a gyerekbe, az, hogy hibázol, benne van a pakliban, a játék része, de ha azzal foglalkozol, ha tovább mardos, legközelebb is fogsz. El kell felejteni.

– Mentálisan erőssé teszi ez az embert?

– Persze. Nagyon. Megtanulod elfogadni a hibákat, elfogadni, hogy nincs tökéletes ember. A nagybetűs életben is tovább kell lépni, ha nem úgy alakulnak a dolgaid, ahogy szeretnéd. Dolgozni kell, és akkor lehet siker.

– Az nem mardosta, hogy a Vidi 1984-1985-ös kupamenetelése első két meccsén, a Dukla Praha ellen gólt sem kapott, és a bajnokságban is remekelt, mégis kikerült a csapatból Disztl Péter visszatérése után?

– Belül bosszantott, de tudomásul vettem, mégiscsak Disztl Péter mögött ültem a padon. Örültem, hogy az NB I-ben lehetek, mert rengeteg kiváló kapussal kellett versenyeznem. Az dühített, hogy nem hibáztam, mégis kikerültem a kezdőből, de az élet aztán kárpótolt.

– Nem volt soha duzzogó típus?

– Nem. Céljaim voltak, tartottam magam ahhoz, amit megfogadtam. Nem az inspirált, hogy egyetlen egyszer védhessek az NB I-ben, hanem hogy folyamatosan játsszam.

– Pedig lett volna máskor is oka a sértődésre, 1992-ben mondjuk, amikor a Vác nem engedte Sevillába igazolni.

– Akkor azért néhány emberre pipa lettem, szívesen meg is ruháztam volna némelyiküket, de hogy minden rosszban van valami jó, így legalább bajnok lettem a Váccal. Abban pedig egy élet munkája van benne. Sokan végigfocizzák úgy a teljes karrierjüket, hogy az NB I-ig nem jutnak el, arról meg álmodni sem mernek, hogy bajnokok legyenek. Nekem megadatott, plusz ott van az UEFA-kupában szerzett ezüstérem – szerencsém volt, hogy ezeknek a sikereknek a részese lehettem.

– Aligha csak a szerencsén múlt…

– Pedig a tudásfaktor kevesebbet nyom a latban, mint a szerencse. Az sokszor sokkal többet ér. Az én szerencsém akkor talált rám, amikor nyolcvankettőben a Mátra-csoport területi válogatottjában szerepelve kiszúrtak maguknak a Vidi megfigyelői. Ott kellett legyek azon a meccsen ahhoz, hogy eljussak az NB I-ig.

– Úgy tűnik mindenesetre, az a típus, akinél félig teli van a pohár, nem pedig félig üres.

– Nem mindig volt ez így… Ahogy idősödtem, úgy kezdtem elsajátítani a pozitív gondolkodást.

– Életének nagy pozitívuma a váci korszak, a bajnoki cím és az érmek. Miért lehetett olyan sikeres a Csank-csapat?

– Egyrészt mert nyerő típusokat verbuvált. Sikerre éhes futballistákat. Emellett rengeteget melóztunk. És akadt még egy ok: nekünk a pályán kellett megkeresnünk a pénzünket, nem adták azt oda csak úgy, mint ma.

A kilencvenes évek elején akadtak 150-200 ezer forintos fizetések, mi azonban alig kaptunk alapfizetésnek többet a minimálbérnél. Utóbbi 14 700 forint volt akkoriban, a mi fizetésünk 25 ezer. Győzelem esetén azonban 90-100 ezer forintos prémiummal gazdagodtunk. Úgyhogy mi végiggüriztük a kilencven perceket, mindig győzelemre törtünk, mert tudtuk, a nyári és téli szünetbeli pénzünket is a bajnoki meccseken kell megkeresnünk.

Nem akarok a maiak zsebében turkálni, de ha hat-hét milliós alapfizetéseket osztogatunk, mi motiválja őket? Adnék mondjuk 800 ezret, a jobbaknak valamivel több, mint egymilliót, a többit szedje össze győztes meccsekkel. És ha mondjuk egymillió jár a három pontért, elég szép pénzt kereshet. De lehet, én látom rosszul.

– Védjegyévé váltak váci korszakában a cselezgetései. Kell ahhoz magabiztosság, hogy simán bevállalja ezt a fajta rizikót.

– Játszottam mezőnyben az NB II-ben is, a Borsodi Bányászban, sosem ált távol tőlem a csel, ezért mertem bedobni. Ha túl közel került hozzám a csatár, a lövőcselt be kellett mutatni…

– Biztos Csank János is így gondolta… Nem tépte miatta soha a haját?

– Soha. Örült neki… Persze, hogy nem szerette. Le is fektette a szabályokat: ha egy pont megy el miatta, ötvenezer forint a büntetés, ha mindhárom, százezer. Büszke vagyok rá, hogy sosem kellett megbüntetnie. Illetve egyszer, egy téli teremtornán megrótt húszezerre, pedig akkor pont nem is cselezni próbáltam, hanem a passzomnál beregadt a lábam alá a labda, amiből gólt kaptunk.

– Ennek ellenére, ha újrakezdhetné, újra csak kapus lenne?

– Ezer százalék.

Kiemelt kép: Grnák László