Csatázó ligák, szétesett Pittsburgh, erős nyomás a Bostonon – ilyen volt az első World Series!

Azon amerikai major sportok, amelyek napjainkban is két ligára oszlanak, a múltban jelentős csatározásokon mentek keresztül. A baseballon belül a National és az American League vezetői két éven keresztül vívtak elkeseredett harcot egymással, és ebben az időszakban nem voltak ritkák a játékosok razziái és a titokban, másik ligákban kötött szerződések sem. A két fél háborújának nagy vesztese a National League volt, amelynek vezetői maguknak köszönhették a sötét felhőket a csapatok feje felett. A liga elöljárói 1900-ban úgy döntöttek, az addigi 12-ről lecsökkentik a csapatok létszámát 8-ra, és ennek következtében több sztárjátékos is csapat nélkül maradt.

Ezt kihasználva jött létre Ban Johnson vezérletével az American League, ők új esélyt adtak a NL-ből kipottyanó baseball-játékosoknak. A folyamatos ellenségeskedés és harc ellehetetlenítette egy közös bajnokság létrehozását, bár néhány bemutató All Star-meccset azért sikerült tető alá hozniuk a feleknek. Ezek sikerén felbuzdulva végül fegyverszünetet kötött egymással az NL és az AL vezetősége és létrehozták a Nemzeti Bizottságot, ahol a sportág és nem az egyes ligák érdekeit tartották szem előtt.

Bár a történelembe az első World Seriesként vonult be, az 1903 októberében tartott finálé a későbbi győztes Boston Americans (manapság Red Sox néven ismerhetjük őket) és a Pittsburgh Pirates részvételével mégsem volt a maga módján klasszikus döntő. A két alapszakasz-győztes amolyan bemutató mérkőzésének szánták a maximum 9 meccses szériát, a ligák között semmiféle megállapodás nem volt a szezon kezdete előtt. Az önkényesen létrehozott sporteseményt – annak ellenére, hogy nagy sikert aratott a szurkolók körében – 1904-ben nem ismételték meg, arra csak két évvel később, 1905-ben került sor ismét.

A legnagyobb meglepetést a Pirates szereplése jelentette. A pittsburghiek az AL-es csapatok elszipkázásai miatt már a szezon előtt elveszítették több kulcsjátékosukat, többek között két kezdő dobójukat, Jack Chesbrót és Jesse Tannehillt, akik ketten összesen 48 győzelmet szereztek csapatuk elképesztő, 103 meccses győzelméből az előző idényben. (Amikor lecserélték őket, vezetett a csapatuk és a meccs végén is, ilyenkor a kezdő dobónak adják a győzelmet, mintha ő nyerte volna meg a meccset.)

Egyébként mindketten az AL-ben induló New York Highlandersbe szerződtek, ahol a teljesítményükkel továbbra is a legjobbak közé lehetett őket sorolni egyéni szinten, csapatként viszont megközelíteni sem tudták az NL-győztes Pirates eredményeit. A Pittsburgh akkori erejét jól jelzi, hogy a súlyos veszteségek ellenére is az NL élén tudtak végezni egy hatalmas hajrával: júniusban még csak a dobogó harmadik fokán álltak Fred Clarke-ék, majd egy 15 meccses győzelmi szériának hála a divízió élén fejezték be a szezont.

A nagy menetelésben elévülhetetlen szerepe volt az akkor 29 éves Honus Wagnernek. A shortstop poszton játszó Wagner egymaga 46 bázist lopott az 1903-as szezonban, miközben ütésekben és futásokban is toronymagasan vezette a National League-et. A Pirates legendája öt szezonban is az élen végzett a sikeres lopott bázisok számában, karrierje során összesen 722 alkalommal is sikerült mindez neki. A franchise-t 1900-tól 51 éven át szolgáló Wagner 1936-ban került be a baseball halhatatlanjai közé, a Hall of Fame-szavazáskor a voksok 95%-át begyűjtve.

A döntő másik résztvevőjének, a Boston Americansnak ellenfelével ellentétben nem kellett attól tartania, hogy más csapatok elszipkázzák tőlük a legtehetségesebb játékosaikat. A bostoniak úgy végeztek az AL élén, hogy Nick Altrock egyszeri pályára lépését leszámítva az egész szezonban öt dobójátékos váltotta egymást – köztük volt az egyik legismertebb, Cy Young is, aki 36 évesen nem csak csapata, de az egész liga legjobb dobója volt. Young vezérletével 28 meccset nyert a Boston, de a csapat többi dobója is felzárkózott a veterán játékoshoz: Bill Dinneen 21, Tom Hughes 20 győzelmet szerzett, utóbbi csupán 24 évesen, egy rendkívül balul sikerült 1902-es, még a Baltimore Orioles színeiben lejátszott szezon után.

De az Americans támadásában is volt bőven potenciál. Csapatként 48 hazafutást ütöttek, ami a legtöbb volt az American League-ben, a másodéves Patsy Dougherty 106 futást szerzett és 35 alkalommal lopott bázist sikeresen. Mellette érdemes még kiemelni a veterán Buck Freemant, aki 13 homerunnal a liga élén végzett, de 39 duplájával és 21 triplájával csapata további rekordjait is megdöntötte az extra bázisok terén.

Mivel mindkét liga bajnoka toronymagasan nyerte meg a saját divízióját, a Pittsburgh és a Boston tulajdonosai tárgyalásokba kezdtek egy post season sorozatról, hogy kiderüljön, ki is az Egyesült Államok valódi bajnoka. A tét több volt pusztán egy trófeánál. A két liga fegyverszünete után óriási presztízsértékkel bírt egy esetleges győzelem. A feltörekvő AL akkori első embere, Ban Johsnon is igen fontosnak ítélte ezt, és rá is rakta a pszichés terhet a Boston tulajdonosára, Henry J. Killileára, illetve a csapatra.

„Játsszatok ellenük és győzzétek le őket. Meg kell verni őket”

– üzente az Americansnak Johnson.

A várva várt széria azonban nem csak a pályán dőlt el. A Pittsburgh októberre úgy nézett ki, mint akik éppen a frontról estek be a World Seriesbe. Honus Wagner alig bírt megállni a jobb lábán, a jobbkezes dobó, Sam Leever karját fájlalta és a többiek sem voltak teljesen egészségesek. A legszomorúbb történet azonban mégis Ed Dohenyé. A Pirates rotációjának harmadik embere mentális betegséggel küzdött 1903-ban, ami oly annyira eluralkodott rajta, hogy volt olyan meccs az alapszakaszban, amikor elmenekült a stadionból, mert meg volt győződve arról, hogy nyomozók követik őt. Nem sokkal a szezon vége előtt elmegyógyintézetbe került és élete hátralévő részében ott is maradt.

A döntő végül október elsején, a bostoni Huntington Groundsban vette kezdetét – 16 ezer néző előtt. Bár jól kezdett a Pirates, hála Deacon Phillippe-nek, aki ameddig bírta erővel, magasan a finálé legjobbja volt és persze Jimmy Sebringnek, aki a World Series-ek történelmében elsőként ütött homerunt. A négy meccs után úgy tűnt, hogy a 3-1-es vezetést nem fogja tudni ledolgozni a Boston, de a Pittsburgh és Phillippe nem bírta ki a rotáció hiányát, így az Americans a hátralévő összes meccsét behúzva 5-3-ra nyert, és így a frissen alapított American League bajnoka lett Amerika legjobbja. Phillippe a 8 meccsből 5-ször is pályán volt és a pennsylvaniaiak gondjait jól mutatja, hogy egymaga jobb mutatókkal dobott, mint a csapat többi dobója összesen.

A döntőt követően a Kalózok tulajdonosa, Barney Dreyfuss a csapat pályán mutatott hősies küzdelmét 1316 dollárral honorálta fejenként – ez akkoriban jelentős pénznek számított. A nagylelkű adomány aztán azt a furcsa helyzetet teremtette meg, hogy a vesztes csapat tagjai több pénzt kaptak a döntőben való részvételért, mint a bostoniak, akik bajnokként „csak” 1182 dollárral lettek gazdagabbak. Ez volt az első és egyben utolsó ilyen egyenlőtlenség a World Series történetében.

A legtöbbet azonban a szurkolók nyerték: egy 120 éves legendás sorozat születését és a ligák csatáját a pályán, nem pedig azon kívül, a zöld asztalnál.

Kiemelt kép: The Rucker Archive