Cseberből vederbe – az UEFA új pénzügyi szabályozása

Homályos megítélésű adóságok

A hangzatos, modernizálásról szóló UEFA-szónoklatok alig leplezik, hogy az újfajta pénzügyi szabályozásra leginkább azért volt szükség, mert az európai labdarúgás sokszínűségének a végső kegyelemdöfést 2010-ben megadó pénzügyi fair play előírásait már az azt kilobbizó elitklubok sem tudták betartani a Covid-járvány által okozott válság következtében.

Ennek megfelelően a 2022 nyarától életbe lépő három jelentősebb változtatás közül talán a legfontosabb, hogy az eddigi 30 millió euró helyett immár 60 milliós veszteséget enged meg a szabályozás a labdarúgó klubok számára vizsgált három éves periódusokban. A szabályozás legproblematikusabb része viszont továbbra is az, mit ismer el az UEFA bevételként. A szervezet hivatalosan is igyekszik ugyanis ellehetetleníteni, hogy egy tehetős tulajdonos befektetéseivel futtasson fel egy csapatot. Más kérdés, hogy ezt az alapelvet mely klubokkal szemben milyen eréllyel kerül érvényre (vagy inkább mennyire erélytelenül). A világsajtóban leginkább a Manchester City tulajdonosi körének különböző csatornákon szponzori szerződésként való megjelenése és egyéb visszaélései kerültek előtérbe, de elég nagy naivitás kell ahhoz, hogy ne feltételezzünk hasonló kiskapuk használatát a többi elitklub esetében is. Az pedig a felszínen is látványos, hogy például a Juventus számára az Agnelli-család cégcsoportja biztosítja az ország legjelentősebb mezszponzori támogatását, a Bayern München három legnagyobb részvényese egyben a három legjelentősebb szponzora is egyben, a Leverkusen gyakorlatilag a Bayer gyári csapata a mai napig, a Sassuolo a Mapeié és hosszan folytathatnánk még a sort.

További ellentmondás a szabályozásban, hogy az eddigi 30 milliós megengedett veszteség túllépése miatt kirótt büntetéseket a korábbiakban a pénzügyi vizsgálóbizottság, meglehetősen széles skálán bírálta el. Miközben ugyanis számos egyesületre (Dinamo Moszkva, Galatasaray, Trabzonspor) a nemzetközi kupasorozatokból való kizárás várt, mások sokkal enyhébb büntetésekkel megúszták. Az olasz élklubok például nagyüzemben termelték a megengedettnél nagyobb veszteségeket évről évre már a Covid-járvány előtt is, az UEFA az erélyes fellépés helyett azonban inkább kettőről négyre bővítette a Serie A BL-főtáblán indítható (és így busásan honorált) csapatainak a számát, noha az itáliai egyesületek addig a legtöbbször a selejtezőkben elvéreztek. A legnegatívabb mérlegeket produkáló AC Milan is csak egy Európa-liga szereplésről volt kénytelen lemondani, a lényegesen nagyobb bevételeket biztosító BL-szereplése elé már nem gördült akadály.

Nem csodálkozhatunk persze különösebben az UEFA-nak az olasz klubokkal szembeni erélytelenségén, hiszen ahogy korábban is kitértünk rá, erős lobbitevékenységüket jól mutatta, hogy az elmúlt évtizedben gyakorlatilag minden úgy történt az európai labdarúgásban, hogy az nekik is jelentősen kedvezett többek között.

Mozgásterek további korlátozása

Az UEFA új pénzügyi fenntarthatósági szabályozásának másik két pontja is vajmi keveset változtat a súlyosan kiegyenlítetlen erőviszonyokon. Egyrészt ugyanis a játékosokkal, alkalmazottakkal szembeni tartozások még szigorúbb büntetésére tér ki, noha ezt elméletileg eddig is tiltotta az európai szövetség és többször súlyos büntetéseket is rótt ki ilyen esetek miatt.

Másrészt pedig az összes elismert bevételnek a 90%-ában maximalizálja a fizetésekre fordítható összeget, mely három év múlva már 70%-ra szigorodik (ugyanakkor bizonyos esetekben 10 millió eurós túllépésre mégis marad lehetőség). Ez eddig ajánlásként szerepelt a pénzügyi fair play pontjai között, mostantól viszont szabály szintre emelkedik, amiért további büntetések szabhatóak ki. Ez utóbbi szabályozással a legnagyobb baj, hogy a korábban remélt valódi kiegyenlítődéssel kecsegtető szigorúbb fizetési sapka helyett az eddigi alapelveket követve továbbra is a legtehetősebbeknek biztosítja, hogy megszerezzék a világ legnagyobb tehetségeit és legjobb szakembereit immár egyre lekorlátozottabb konkurenciával. A hátrányból induló, felzárkózni igyekvő egyesületeknek ugyanis immár azt is megtiltja, hogy a fizetési keret legalább viszonylagos és időleges emelésével igyekezzenek hosszabb távon megtérülő befektetésekbe vágni még ha amúgy az összesített büdzséjük ki is egyenlítődik.

Az elitizmussal szembeni ellenzék által megválasztott Aleksander Ceferin öt éve szónokol az amerikai major ligákban használt fizetési sapkához hasonló rendszer lehetőségéről, hogy enyhítse végre a legtehetősebb nyugat-európai klubok ranglistapontokkal, marketing-lehetőségekkel és pénzdíjazással egyaránt gyakorolt privilegizálását. Ebből azonban továbbra sem lett semmi, és a mostani lehetőség elszalasztásával arra sincs sok remény, hogy belátható időn belül mozduljon valamit is az európai klublabdarúgás az esélykiegyenlítődés felé.

A keményebb fizetési korlátozások elmaradása miatt persze mindig lehet hivatkozni az Európai Uniós jogok megsértésére, azonban ez minden más pénzügyi korlátozással kapcsolatban ugyanúgy felmerülhet(ne), másrészt pedig szélesebb körű összefogás (kollektív szerződések) révén bizonyosan megoldható lenne egy esélykiegyenlítő fizetési sapka is, ha látnánk egyáltalán rá szándékot a legbefolyásosabb körökben. Ott azonban szemmel láthatóan kevésbé az európai labdarúgás súlyos kiegyenlítetlensége, mint inkább a saját státusz megtartása és a globális pénzügyi fölény bebetonozása vezérli a döntéseket.

Nesze semmi

Így aztán könnyen ítélhetjük csalódásnak a pénzügyi szabályozások „reformját” a nemzetközi kupasorozatok új lebonyolítási rendszerének bevezetése előtt. Hiszen a változtatással egyszerűen a Covid-krízis során megroggyant topklubok kapnak egy kis teret mérlegük kezelésében, de a privilegizált státuszuk továbbra is biztosítva marad, talán még jobban is, mint eddig. Az átigazolási- vagy fizetési korlátozások elmaradása és a befektetéseknek ismét csak a már meglévő kereskedelmi bevételekhez való kötése továbbra is csak azt eredményezheti, hogy a leggazdagabb nyugat-európai egyesületek a konkurencia lekötözése miatt szinte szabadon vásárolhatnak fel továbbra is minden tehetséget világszerte.

Az új büntetési tételek belebegtetése, a nemzetközi kupákban való lejjebb sorolás vagy a csoportkörben való pontlevonás kirovása sem ígér komoly változásokat, hacsak az azokat meghatározó bizottság működésében nem áll be jelentős fordulat. A pénzügyi felügyeletet végző bizottság tagjai az utóbbi években ugyan nagyban kicserélődtek, a vezetést pedig nemrég az amerikai szövetség korábbi elnökére, Sunil Gulatira bízták, különösebben vérmes reményeink azonban nem lehetnek a jövőben sem.

A pénzügyi szabályozással és a kupasorozatok új lebonyolításával voltaképpen nem más történik, minthogy a papíron 55 tagország érdekeit képviselni hivatott szövetség a szemünk láttára alakítja az európai klubfutballt a szűk elitnek a nagyközönség számára ócsárolt Szuperligájává a saját égisze alatt.