Cserekrízis Zalaegerszegen – vélemény

James Levine, egy amerikai karmester és zongorista mondta:

„Komoly problémám van azokkal a karmesterekkel, akik túlságosan sokat gesztikulálnak.”

Már nem először kívánkozik ki belőlem a megállapítás: Magyarországon többet számít az, hogy az edző krízishelyzetben megmutassa mennyire keménykezű (Csercseszov, Ja ljublju tebja!), mint az, hogy szakmailag érthető és logikus döntést hozzon. Sőt, kétes szituációkban szinte már egyenesen elvárás is az erőből megoldás viselkedésmódja.

Amikor Boér Gábor ötöt cserélt a Kisvárda elleni mérkőzés szünetében, akkor legfőképpen a szurkolóknak, a tulajdonosnak, meg a sportigazgatónak üzent. Ugyanakkor ezzel a húzással megkockáztatta, hogy az öltöző már az első fordulóban elveszítse bizalmát a vezetőedzőben.

A szurkolóknak azért üzent, mert ha kikap a csapat, a szurkoló a lusta és pénzéhes futballistát támadja. Ha az edző ilyenkor egy ilyen látványosat cserél, ráadásul egyből ötöt, akkor gyakorlatilag igazat ad a szurkolónak, egyúttal hivatkozási alapot teremt ugyanennek a kérvénynek a jövőben. A tulajdonosnak azért üzen, mert a vezetőedző azt hiszi, és valószínűleg igaza is van, hogy a tulajdonos egy cselekvő edzőt akar látni a kispadon – ordibáljon, kelljen ki magából, mindegy, csak legyen aktív. És persze olyat is láttunk már, hogy a vezetőedző egy-egy cserével és annak módjával próbál üzenni a lelátón helyet foglaló sportigazgatónak, jelezvén, hogy ezekkel a játékosokkal lehetetlen eredményt elérni.

Pontosan ezért gondolom azt, hogy egy edzőnek nincsen más választása egy ilyen esetben, mint játékosainak megvédése mindenáron. Mégpedig azért kell megvédenie a játékosait házon belül és kívül egyaránt (azon túl, hogy jelezné a partnerségi viszonyrendszer meglétét), mert bár a sportigazgató és a tulajdonos is szeret úgy nyilatkozni, mintha értenének az edzői szakmához, de valójában egyikük sem lehet képben igazán, saját felvett pozíciójuk okán. Így az edzőnek, mint szakmabelinek nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is példát mutatni egy ilyen helyzetben a futballtársadalom milyenségét illetően. A futball ugyanis se nem katonaság, se nem tradicionális munkahely, bármennyire is próbálják ekképpen beállítani egyesek a közeg természetét. A mi a munkában hiszünk típusú szólamok nem elég, hogy félrevezetők, hanem kifejezetten károsak is.

A probléma középpontjában az áll, hogy a szurkoló, a tulajdonos, és a sportigazgató is hajlamos az átlagtól nyilvánvalóan eltérő fizetéskülönbségek okán felkérdezni a játékosokat, mondván, hogy ennyi pénzért sokkal jobban kellene futballozni. A szurkoló általánosságban sokallja a fizetések mértékét, a tulajdonos összességében sajnálja az e célra befektetett pénzösszeget, míg a sportigazgató az ár-teljesítmény párhuzamos valóságában haragszik az alulteljesítő, de túlfizetett játékosaira.

Pedig a futballteljesítmény nem pénzkérdés, hanem a csapat körül kialakult kontextus kérdése. Ha a kontextus pozitív, teljesítménycentrikus, akkor a pénz lehet ösztönző. Ha viszont a kontextus negatív, akkor teljesen mindegy, hogy mennyi az annyi. És persze ennek a kontextusnak a kialakításáért nagyban felel a tulajdonos és a sportigazgató mellett a vezetőedző is. Mondom ezt, azt feltételezve, hogy a klubnál mindenki teszi a saját dolgát, a tulajdonos adja a pénzt, a sportigazgató elkölti a játékosokra, az edző meg felkészíti őket.

Ennek okán ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy ez az ötös csere a csapat felkészítéséről mond el meglepően sokat rögtön az első fordulót követően. Hogyan lehetséges az, hogy a bajnokság első fordulójában máris elfogyott a türelem bizonyos játékosokkal szemben? Ha választ akarunk találni, akkor két opció áll rendelkezésre: vagy már lehetett látni jeleket a felkészülés alatt is és azokat az edző nem kezelte megfelelően, vagy ezek a problémák eddig nem jelentkeztek, ami meg a türelmetlenség radikális mértékéről ad visszaigazolást. Mindegy, hogy melyik opció áll közelebb a valósághoz, az igazság az, hogy Boér ebből a helyzetből rövid távon jól nem fog tudni kijönni.

Persze az éremnek van egy másik oldala is. Az edzői szerep természetéből adódóan a félidő egy nagy jelentőséggel bíró pillanat, ami a beavatkozási képességet illeti. Ilyenkor tud egy edző komolyabban belenyúlni a csapat dinamikájába, ami a taktikát, a szerepeket, és a csapat érzületét illeti. Boér szerkezetet váltott, biztosan volt egy-két javító szándékú megjegyzése is a játékosai felé, és nyilván öt játékosának meg is köszönte az addigiakat. Húzása akár még akár be is jöhetett volna, hiszen, ha kétgólos félidei hátrányból felállt volna a ZTE, akkor új lendületre kaptak volna Mocsi Attiláék. Csakhogy tisztán lássunk: a fordítás akár egy Eszék elleni továbbjutást is érhetett volna.

Ezzel szemben az a probléma, hogy nem sikerült visszajönni a meccsbe a zalaegerszegi játékosoknak. Így viszont a mindent vagy semmit stratégia zavarba ejtően korán lett kijátszva, ami a kispad stabilitását túlságosan és értelmetlenül korán kezdi erodálni.

Végezetül, hadd adjak igazat Boérnak abból a szempontból, hogy a ZTE teljesítménye tényleg kritikán aluli volt. Ugyanakkor ki kell ábrándítsak mindenkit, aki mentalitásról, hozzáállásról, meg motivációról próbálja állandóan meggyőzni a kocsmában mellette ülőt: taktikai felkészületlenség, alacsony szintű játékosminőség, és egy szerencsétlenül kezdődő mérkőzésszituáció vezetett oda, hogy két hasonló képességű csapat meccsén a Kisvárda tudott kétgólos előnyre szert tenni a mérkőzés első 15 percében.

Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester mondta:

„A karmesterség nehezebb, mint egyetlen hangszeren játszani. Ismerni kell a közeget és a kottát is, és képesnek kell lenni kivetíteni azt, amit hallani akarsz. Vannak jól felkészült karmesterek, akik nem tudják átadni az elképzeléseiket a zenekarnak, mások pedig jól kommunikálnak, de nincs mit átadniuk, mert nem merülnek el eléggé a hangjegyek kavalkádjában.”

Kiemelt kép: ZTE Facebook