Csodával határos az angol kiscsapat története, ám most fellegek gyülekeznek

John Coleman hosszú játékos-karriert futott be, két évtizeden át riogatta az ellenfelek védőit és kapusait. A pályafutása csaknem egészét a „ligán kívüli” labdarúgás egyik koronázatlan királyaként töltötte el, megfordult a Kirkby Town, a Burscough FC, a Marine AFC, a Southport FC, a Runcorn FC Halton, a Macclesfield Town, a Morecambe FC, a Lancaster City és az Ashton United csapataiban, sőt egy rövid kitérőt tett Walesbe is, a Rhyl FC-hez. A maga nemében legendás csatár a húsz szezonja alatt több mint ötszáz gólt jegyzett, és ennek köszönhetően szerepelhetett az angol „C-válogatottban”, melyben a félprofi játékosok kaptak helyet. Számos alkalommal kapta meg az év játékosa díjat az adott bajnokságban és persze azoknál a kluboknál is részesült ilyen elismerésekben, amelyekben aktuálisan játszott. Amikor 1997-ben elfogadta az Ashton United FC felkérését, akkor már játékos-edzőként csatlakozott a klubhoz, majd két évvel ez után szögre akasztotta a stoplist, és az Accrington Stanley FC irányítását vette át.

Az Északnyugat-Angliában található kisváros csapata ekkor esett ki kilenc szezont követően a hatodosztálynak megfelelő Northern Premier League – Premier Divisionből. Azt túlzás lenne állítani, hogy ez volt a mélypont a klub életében, mert azután, hogy 1962-ben nem tudták befejezni a negyedosztályú szereplést, a regionális osztály, azaz a Lancashire Combination legalsó szintjén futballoztak 1966-ig, majd a klubot 1968-ban teljesen átszervezték, és 1970-ig nem indultak egyik osztályban sem.

De térjünk vissza Coleman kinevezéséhez! A tréner azzal a céllal érkezett, hogy az azonnali visszajutás mellett némi állandóságot alakítson ki a csapatnál és letegye a szükséges alapokat a jövőbeli fejlődéshez. Már a kinevezésekor vele szerződött a klubhoz Jimmy Bell, mint a legjobb barát, illetve mint állandó asszisztensedző.

Az 1999-2000-es idényben könnyedén lett bajnok az Accrington Stanley a Northern Premier League – Division One néven futó hetedik vonalban, 42 bajnokin 96 gólt lőtt az együttes és megmutatta az új edző filozófiájának alapjait. A feljutás után ők játszották a leggólgazdagabb összecsapásokat a hatodik vonalban, ez előbb egy kilencedik, majd egy hatodik helyet ért a tabellán. A 2002-2003-as idényben viszont 100 pontot gyűjtve újabb bajnoki cím és feljutás következett, köszönhetően annak, hogy javult a védekezés és még tovább emelkedett a szerzett találatok száma.

Épp akkor jutottak fel, amikor még nem volt készen a pontos terv az angol futballpiramis teljes körű átalakítására, így az első ötödosztályú szezonjukat még a Football Conference-ben töltötték, majd a következőt már a ma is ismert National League-ben játszották le. Egyaránt a tizedik helyen zártak, a következő, azaz a harmadik ötödik ligás idény végén azonban újra bajnoki címet ünnepelhettek, így 2006 nyarán a klub becsekkolt az EFL világába. Nem volt könnyű menet idáig jutni, jól mutatja a helyzetüket például az a történet, amelyet maga Coleman mesélt el a bajnoki címmel zárult 2005-2006-os szezonjukról.

„Abban az évben, amikor megnyertük a National League-et, kapusposzton akadtak gondjaink. A szezonbeli második bajnoki után az első számú kapusunk úgy döntött, hogy befejezi a pályafutását. […] A kapusedzőnk, Andy Dibble jó barátom, ám mivel a negyvenes évei közepén járt, már nem számolhattunk vele kezdő kapusként, így pánikba estünk. Az első két játékos, akit gyorsan szerződtettünk, gyenge volt, aztán kaptam egy hívást, hogy nézzem meg Írország U21-es válogatottjának kapusát. Beszéltem róla többekkel is és pozitív véleményeket kaptam, de mégsem láttam őt a saját szememmel. Csütörtök este még meccset játszott Írországban, másnap faxon aláírt, és szombaton érkezett meg hozzánk, reggel a liverpooli repülőtéren vártam. Azt sem tudtam, hogy néz ki, csak egy szemcsés képem volt róla. A reptéri váróban ültem, és arra gondoltam: »Ha kiderül, hogy alacsony, akkor ott is hagyom az érkezési csarnokban«. Lesétált a gépről, és láttam, hogy 185 centi körül van. Ő volt Darren Randolph. Azóta az ír válogatottban is többször védett. (A most 36 éves kapus még aktív, a Bournemouth keretéhez tartozik és egészen pontosan 50-szer szerepelt az ír felnőttválogatottban – a szerk.)”

Coleman tehát hét esztendő alatt a hetedik vonalból a negyedosztályig vitte előre a lancashire-ieket, és három trófeát tett be a vitrinbe. Annak ellenére, hogy voltak ajánlatai magasabb szintről, és Bell számára is kínáltak vezetőedzői állást, a páros maradt Accringtonban és megkezdte a kalandozást a League Two világában. A kezdeti évek a bennmaradásról szóltak, majd fokozatosan lett egyre biztosabb a helyük a középmezőny alsó fertályában. Aztán tulajdonképpen a semmiből jött a 2010-2011-es idényben egy ötödik hely, hogy kipróbálják magukat a rájátszásban is, ám a Stevenage FC könnyedén kisöpörte a Coleman-legénységet.

A következő szezon viszont az elválás pillanatát is elhozta, mert 2012 januárjában a vezetőedző – és vele együtt a stábja – elfogadta a Rochdale AFC ajánlatát. Az Accrington a tizedik volt a League Two-ban, míg a „The Dale” utolsó előtti a harmadosztályban, eléggé nehéz helyzetben. Coleman 13 szezonnal a leghosszabb ideje egy csapatnál dolgozó vezetőedzők listáján a harmadik volt ekkoriban Sir Alex Ferguson (Manchester United, 26 szezon) és Arsene Wenger (Arsenal, 16) mögött. Hősünk egy évet töltött a Rochdale AFC élén – kieséssel zárt szezon, majd egy gyenge rajt a következőben –, aztán valamivel több mint fél évet a Southport FC kispadján, ezt követte három hónap az ír Sligo Rovers FC-nél és 2014 szeptemberében el is jött a visszatérés pillanata.

John Coleman és Jimmy Bell (Forrás: Independent)

Az egy dolog, hogy Coleman távozása után az Accrington az említett tizedikről a szezon végére visszacsúszott a 14. helyre, aztán kettővel később, a 2013-2014-es idényben épp csak bennmaradtak. És a 2014-2015-ös kiírásban sem remekeltek, a 20. helyet foglalták el a tabellán, amikor visszatért a legendás vezetőedző és segédje. Egyetlen ponttal voltak a vonal felett. Peter Marsden elnök úgy fogalmazott, hogy az identitását is elveszítette a Stanley Coleman és Bell nélkül. Ha nem is egyszerűen, de végül összejött a bennmaradás, ráadásul a következő szezon során a 4. helyig meneteltek előre. Noha a rájátszásban most sem sikerült előrelépni – az elődöntőben búcsúztak az AFC Wimbledon ellenében –, ez is elég volt ahhoz, hogy a klub környékén mindenki lássa, a Accrington visszatért a helyes útra. Persze a hullámzás azért megmaradt, hiszen a szerény költségvetés ezúttal is azt jelentette, hogy a remekül sikerült évad után a csapat legjobbjai tovább álltak, ez után pedig óhatatlanul visszaesés következett. A klub anyagi helyzetét remekül szemlélteti Bell egyik története abból az időszakból:

„Jó, hogy sok liverpooli srác van a csapatban, mert ők nagyszerűek abban, hogy ha valakit fel kell karolni, akkor felkarolják, ha pedig valakit le kell ütni, akkor leütik. Mindig is áldás volt számunkra, hogy jó liverpooli srácok voltak a csapatunkban. Nincsenek primadonnáink. Ma összevesztünk velük, mert nem csináltak rendet maguk után a reggelinél. Nekik kell elmosogatniuk a tányérjukat, nincs senki, aki ezt megtegye helyettük. Elvárjuk tőlük, hogy ne csak jó focisták, hanem kedves emberek is legyenek.”

Szűkös anyagi körülmények ide vagy oda, a 2017-2018-as idény végén egészen hihetetlen módon újabb bajnoki címet és feljutást ünnepelhetett az együttes. Tizenkét negyedosztályú idényt követően sikerült előre lépniük, és várt rájuk a League One, amilyen szinten a klub 1960 óta nem járt. Noha Coleman és Bell ismételten kapott ajánlatokat, ezúttal eldöntötték, hogy a lancashire-iek padján akarnak újabb sikereket elérni. Ez azonban nem ment könnyen, mert az újoncként jól sikerült szezont (14. helyezés a 24 csapatos mezőnyben) követő évadban gyengébb teljesítményt nyújtottak, a koronavírus-járvány okozta megszakítás sem jött nekik rosszul (17. helyezés). Az ezt követő két idényt stabilan a középmezőnyben töltötték (11. és 12. helyezés), majd a 2022-2023-as idényben óriási meglepetésre az Accrington kiesett. Ez volt az első jelentősebb kudarc, amelyet Coleman irányításával éltek meg, és nem várt következményeket hozott magával.

A csapat elkezdte a szezont Coleman és Bell vezetésével tavaly nyáron, ám szeptemberben balhé tört ki a klubon belül, amelynek a hátterében az edzőpáros 2024 nyarán lejáró szerződése állt. A kettős a sajtóban nyilatkozva fejezte ki arra vonatkozó szándékát, hogy szívesen hosszabbítanának ezen felül is a klubbal. Annak ellenére tettek így, hogy a tulajdonos, Andy Holt a korábbi egyeztetések során jelezte számukra, belső ügyként szeretnék kezelni a szerződéshosszabbítás kérdését. Tény, a menedzser és az asszisztense a kiesés ellenére is óriási hősök a szurkolók szemében, és azzal, hogy célozgattak a hosszabbításra, egyben nyomást is helyeztek a vezetőségre, hiszen a közönség már a következő meccsen kiállt mellettük, jelezve, hogy maradniuk kell. Holt ezek után két lehetőség közül választhatott, és a meglepőbb felé mozdult el: nem szerződést kínált a „lázongó” duónak, hanem felkínálta eladásra a klub többségi részvényeit.

Andy Holt 2015 óta a klub tulajdonosa, de 2024 lehet az utolsó éve (Forrás: The Sun)

Miután a nyár során az elnök nyíltan beleállt, hogy nem lehet csak egy felelőst megnevezni a kiesés okaként, hanem saját magától kezdve az edzőig mindenkinek megvan ebben a szerepe, azt gondolhatta volna az ember, hogy minden rendben van a székházon belül, de valójában ennek ellenkezőjére derült fény. Holt távozási szándéka sok kérdést vetett fel, amelyek között ott van Colemanék jövője is természetesen, bár az szinte biztosra vehető, hogy egy új tulajdonos nem kezdhet azzal, hogy lecseréli a helyiek legendáját. Ennek ellenére a futballpályán is akadnak gondok, mert az Accrington egyelőre elmarad a céloktól, a bajnoki cím, illetve az automatikus feljutást érő 2. és 3. hely igen messze van, a 26 mérkőzésen szerzett 38 ponttal a 10. helyen állnak, és már csak a rájátszást jelentő helyek egyikéért lehetnek versenyben (az utolsó, még play-off-indulást érő 7. helyen a Wimbledon áll 39 ponttal).

Ráadásul a múlt tanulságai alapján, ha a rájátszásba kerülnek, akkor nincs is sok esélyük az előrelépésre. De talán nem is való az Accrington a harmadosztályba, hiszen még mindig egymillió font alatti összeget tesz ki a játékosok és az alkalmazottak bére, amely a League Two mezőnyében is csak középszerű. Azaz aligha lehet kárhoztatni valakit is azért, hogy a csodával határos történetben egyet most hátra kellett lépni, inkább el kellene tudni fogadni a valóságot, és hagyni azt, hogy a kisváros klubjának minden szereplője élvezze az EFL-ben töltött szép napokat.

Kiemelt kép: The Sun