Czeizel Endre az orvosira sem jutott volna el, ha a Vasas helyett a Fradiban rúgja a gólokat

Ifi bajnoki címet és ifjúsági válogatottságot is fel tudott mutatni labdarúgóként a 2015-ben elhunyt világhírű orvos-genetikus, Czeizel Endre. Az aranyérmet tizennyolc éves korában a Vasassal nyerte, két gólt szerezve a nagy rivális Ferencváros ellen. Ha fordítva történt volna, a származása miatt valószínűleg nem vették volna fel a Semmelweis Egyetemre az 1950-es évek derekán, így nem tisztelhetnénk a magzatok megmentőjeként sem.

A családalapítás előtt állóknak, gyermekre vágyóknak, reménykedőknek és reményvesztetteknek is kulcsfontosságú mű a halála évében megjelent, M. Kiss Csabával közösen jegyzett Két életem, egy halálom című kötet. A benne olvasható gondolatoknak, információknak azóta is gyerekek sora köszönheti az életét – többek között személyes tapasztalatunk alapján. Ez a könyv sem születik meg minden bizonnyal, ha a tudós-professzor más sportágat és más klubot választ.

Labdarúgás, egyetem, szerelem

„Apám kisiparos volt, és mindenképpen azt akarta, hogy továbbtanuljak” – mesélte Czeizel Endre 2014-ben a HVG-nek adott, egyébként drámai hangvételű interjúban. – (…) a nagyapámnak jó nevű, számos szakembert foglalkoztató cége volt, emiatt „x-es származásúnak” nyilvánítottak (x-es, azaz egyéb, „polgári származású”, tehát nem munkás vagy paraszt, politikailag megbízhatatlan – HVG) Így esélyem sem volt bejutni az orvosi egyetemre, noha az érettségim kitűnő lett. De szerencsére fociztam, és szerencsére a Vasasban. Eredetileg persze a Fradiban akartam játszani, de apám okos előrelátása a Vasasba, a „munkásosztály” csapatába irányított. Elpanaszoltam kudarcomat az edzőmnek, aki a vezetőségen keresztül eljuttatott az akkori sportvezérhez, Hegyi Gyulához. Ő írt egy levelet Sárkány Jenőnek – a Heim Pál Gyermekkórház akkori igazgatójának – és az ő ajánlásával bekerültem az egyetemre.”

Első éves medikusként májgyulladást kapott, még futballozott volna ugyan, de a 90 perceknek lőttek.

(Forrás: Index.hu)

Új inspirációt adott ehhez a szerelem: az egyetemi évek első napjaiban beleszeretett egyik évfolyamtársába, ebből házasság, a házasságból pedig három gyermek született.

Az orvosi tanulmányokból pedig egy példátlan, időnként nagy vitákat is kiváltó életút, amely során például kutatásokkal bizonyította, hogy ha a leendő kismamák folsavtatalmú „magzatvédő-vitamin” készítményt szednek, a csecsemőknél a leggyakoribb veleszületett szívrendellenességek közel fele megelőzhető.

A tehetség, a genetika és a külső hatások

Czeizel Endre genetikusi tevékenységének sportvonatkozásai kevésbé ismertek, de annál érdekesebbek. A rúdugrás csodagyerekéről, Mondo Duplantisról írt összeállításunkban már idéztük a A tehetség definíciói, fajtái című, társszerzőként jegyzett tanulmányát, amely megállapítja: a teljesítményünk mindig a genetikai adottságok és a külső hatások, vagyis a legtágabban értelmezett edukáció összhatása. Az egyik nem lehet meg a másik nélkül a humángenetika alaptörvénye szerint.

Az orvos-genetikus Czeizel Endrétől tudjuk azt is, hogy DNS-vizsgálattal gyakorlatilag a születés után megmondható valakiről, hogy az atlétika rövid- és hosszútávfutó számaiban világszinten sikeressé válhat-e. A 100 méter és a maratoni világcsúcstartóinál ugyanis DNS-analízist végeztek a kutatók, és megtalálták az ilyen teljesítményért felelős gént. A magyar tudós úgy fogalmazott, minél ősibb egy tulajdonság, annál jelentősebb a genetikai meghatározottsága. A kiugró fizikai teljesítmények esetén ez különösen fontos.

Minderről a 2008-as pekingi olimpia, vagyis Usain Bolt első nagy szárnyalása után beszélt a távirati irodának adott interjúban.

„Szerintem háromszintű történelmi kiválogatódásnak köszönhető, hogy a százméteres síkfutás döntőjében az afroamerikaiak erőtől duzzadó, robbanékony sportolói alkotják az élmezőnyt – mondta ekkor. – Őseik Afrikából kerültek mai hazájukba. A hajóút volt számukra az első próbatétel. Sokukat embertelen körülmények között szállították Amerikába, és közülük minden harmadik meghalt az utazás közben, tehát a gyengék már akkor kiválogatódtak. Az életben maradottakat rabszolgaként dolgoztatták, amelyben a fizikai erőnek megint meghatározó jelentősége volt. A harmadik ok kulturális jellegű: míg Európában inkább a szellemi produktumot értékelik, náluk a testi teljesítménynek van nagyobb becsülete.”

A hosszútávfutásban aranyakat halmozó kenyaiakról, etiópokról úgy látta, mivel évezredek óta kietlen, oxigénszegény környezetben élnek, a közlekedési eszközök hiányában a futásban, gyaloglásban kiválogatódtak:

„A külső hatások nem változtatják meg a géneket, de akiknek az adott földrajzi, történelmi viszonyok megkövetelte készségük jobbnak bizonyult, azoknak nagyobb esélyeik voltak a túlélésre, így a gyereknemzésre, adottságaik továbbörökítésére.”

(Forrás: HVG)

A keletnémet módszerek, a géndopping és a magyar sikersportok

Minden jel szerint nagyon ismerhette a modern sportteljesítmények hátterét, és nemcsak Amerikában, Afrikában, hanem természetesen az egykori szocialista blokkban is. Az ember tragédiájának falanszterét megidéző képet festett fel a keletnémet kiválasztási módszerekről, ahol „igazi kommunista céltudatossággal” készítettek antropológiai tesztet óvodásokról, majd mindegyiküknek megmondták, mit kell sportolnia.

„Az edzőtáborokban kiválogatták azokat, akik genetikai adottságaikat fegyelmezetten, tökélyre vitt edzéssel kiaknázva biztosíthatták a sikert – mondta. – S megtörtént, hogy a tizenhatmilliós NDK túlszárnyalta az olimpián az Egyesült Államokat vagy a Szovjetuniót.”

Czeizel Endre a mai élsportot gladiátorok küzdelmének tartotta, amelyben az életüket és az egészségüket áldozzák fel a versenyzők, hogy a kivételes tehetségüket kibontakoztassák. Az egyik fő felelősség pedig a doppinglaboroké: „Mivel már tudják, hogy a rövidtávfutás világrekordereinek milyen génje van, s milyen a maratoni futónak, ezt egy vírusba oltva génterápiaként be lehet vinni a szervezetbe, amivel a sportoló teljesítménye valószínűleg hihetetlen mértékben fokozható.”

A magyar sikersportágakat is mélyen ismerte az 1935-ös születésű Czeizel Endre, ezért is mondhatta el, hogy hazánk pólós és vívó sikereinek nincs genetikai háttere:

„Egy Komjádi Béla és egy Italo Santelli nevű edző kreativitásán múlott a dolog. Az egyik azt találta ki, hogy nem szabad leejteni a vízre a labdát, a másik azt, hogy a felkar helyett kardozáskor a csuklót kell mozgatni.”

Kiemelt fotó: Origo