Dánia diadala: a vereség nem gond, a siker nem cél – hanem következmény

Ezt a filmet akkor is érdemes lenne megnézni, ha egy kukkot sem értenénk belőle. Vagy legalább belenézni hosszasan, gyönyörködni a képekben, a zenében és az intelligens arcokban, sőt, ezt bátran ajánljuk úgyis, ha nem kapcsoljuk be az angol nyelvű feliratokat.

Így is átjön az Alapító Atyák (Founding Fathers – The Rise of Denmark’s Handball Empire) üzenete. Csodaszép környezetben, Fyn szigetének egy birtokán járunk, a házigazdánk Bent Nyegaard, a dán TV2 és a helyi kézilabdázás hangja. Egy kedves, ősz úriember.

Generációk párbeszéde

Az első szembejövő arc Ulrik Wilbeké. Két bölcs találkozik, és pusztán ebből bőven meg lehetne tölteni egy egész estés dokumentumfilmet. De itt különböző generációk jönnek össze, és folytatnak párbeszédet, nekünk, magyaroknak már önmagában ez is üzenetértékű.

Nikolaj Jacobsen, Kasper Hvidt, Lars Christiansen, Hans Lindberg, Lars Jörgensen, Lasse Svan, Emil Jakobsen, Joachim Boldsen, Mads Mensah Larsen – és a mindent vivő új nemzedék: Mathias Gidsel, Simon Pytlick és Emil Nielsen. 

Két nevet hiányolhatunk, éppen azt a kettőt, akit elsőként tennénk be egy ilyen alkotásba: Mikkel Hansent és Niklas Landint. De igazából ebből a filmből nem hiányzik semmi, az egyetlen bajunk az vele, hogy nem rólunk szól.

Hanem az olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki címvédőkről, akiket immár 37 meccs óta nem győzött le senki a vb-ken – máig utolsóként egyébként Magyarország tudott győzni Dánia ellen, még a 2017-es vb nyolcaddöntőjében Lékai Máté, Balogh Zsolt, Mikler Roland, Juhász Ádám és Dzsamali Iman főszereplésével.

Kiváló játékosok helyett kiváló csapattársak kellenek

Mi is benne vagyunk a filmben, de nem az akkori bravúros diadallal. Hvidt kapus elég brutálisan leütközi a jóval kisebb Iváncsik Tamást, a szinte soha nem hibázó Lars Christiansen ziccerét káprázatos mozdulattal védi Fazekas Nándor. Ám a hibák és a vereségek mindig csak erősebbé tették a dán kézilabdát, mert szilárd alapokat építettek. A hibázást már gyermekkorban is a tanulás útjának tartják: aki nem hibázik, az nem elég kreatív. Élvezetes edzéseken játszva tanulnak meg dönteni a fiatalok, figurák helyett gyors döntések sorát hozzák meg, folyamatosan fejlődik a játékintelligenciájuk és a kreativitásuk – de hát ezt mi is tudjuk, hogy valahogy így kellene.

És valahogy úgy, mint labdarúgásban a Párizs környéki akadémiákon, amelyek a 21. században a legtöbb játékost nevelik a világbajnokságokra, azért is, mert az edzők mindenekelőtt nevelők.

Alázat, egymás iránti tisztelet és bizalom jellemzi a játékosokat, ami a pályán a nyerő passzokban nyilvánul meg. A győzelem pedig így már nem cél, hanem következmény.

A legnagyobb egót is alá tudják vetni a csapatnak, a rendszernek, éppen ezt láttuk viszont az elmúlt években, ahogyan egy Mikkel Hansen kaliberű egyéniség figyelte az időkéréseknél Nikolaj Jacobsent.

Itt nincsenek kiegészítő emberek, Mensah Larsen sem volt az, bármennyire is úgy tűnt a kevés játékidejével irányítóként. Sugárzó személyisége nagyon is fontos része a csapatnak, amely fölé senki sem emelheti az egóját. Kiváló játékosok helyett kiváló csapattársakat keresnek, ha pedig egy csapatnak megy, azzal a legjobbjai is még erősebbek lesznek.

Érték, rendszer és annál is több

Mindebbe bőven beleférnek olyan meglepő vereségek, mint a 2017-es vb nyolcaddöntőjében, más kérdés, hogy utána nem Gudmundur Gudmundssonnal folytatta tovább a válogatott. Az izlandi szakember ellentmondásos időszaka is témája a filmnek, vele minden világversenyt elrontott a válogatott, egy kivétellel. Csakhogy az a kivétel a riói olimpia volt, meghozva a várva várt első ötkarikás aranyat.

Nikolaj Jacobsennel viszont megérkeztek a világbajnoki győzelmek is, és a rendszer, ami „kicsiben” már működött a GOG-nál, működni kezdett országos szinten is, a tetején a válogatottal. E korszakká váló időszak bőven elviselte a 2020-as Eb elbukását hazai környezetben, a csoportból való döbbenetes kiesést, ami főként a megfiatalított, tartalékos magyar válogatott bravúrjának volt köszönhető.

Csakhogy Dániában a nemzeti együttes nem valaminek a kirakata, hanem a csúcsprodukciója.

Az alapító atyák közül pedig kiemelkedik a Gudmundsson és Jacobsen elődjének tartott Ulrik Wilbek. 

Elrontott két olimpiát, de kapitány maradt, elbukott világbajnoki döntőket, de akkor is folytathatta a munkát. Mindezek előtt és között megnyert viszont két Európa-bajnokságot, a sportág szakmailag legerősebb tornáját. A 2008-as siker az áttörést jelentette, az első aranyat. 2012 még inkább meseszerű történet, hiszen a csapat két vereséget is összeszedett a csoportban, nullapontos utolsóként jutott tovább a középdöntőbe, hogy a folytatásban valamennyi meccsét megnyerje.

Gudmundsson és Jacobsen érájához hasonlóan az egyik legnagyobb leckét éppen Magyarországtól kapta a Wilbek-éra csapata, a 2007-es olimpiai kvalifikációs világbajnokság nyitányán. Az Iváncsik-fivérek, Császár Gábor, Gál Gyula fémjelezte csapat az utolsó öt percben négygólos hátrányból fordított, majd csoportelsőként ment tovább a középdöntőbe, az akkor is nullapontos Dánia előtt.

A végén viszont legjobbjaink lemaradtak a negyeddöntőről, míg a dánok a bronzéremig repültek, majd a következő Eb-n az aranyig. Mert sikereik nem egy-egy jól megválasztott kapitány jól eltalált taktikájából születnek, hanem egy hozzáállásnak, rendszernek, értékrendszernek a következményei. Egy kultúrának, amely összefonódott Ulrik Wilbek nevével és arcával. Nem véletlen, hogy az Alapító Atyákban ő jön először szembe.

Borítókép: olympics.com

Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!