Déhu, Fiorese, Cana, Heinze – Rabiot kitaposott útra lépett Párizs és Marseille között

A francia labdarúgás klasszikusaként szokás emlegetni a Paris Saint-Germain és az Olympique Marseille összecsapásait, pedig a két együttes rivalizálása cseppet sem a megszokott módon alakult ki. Noha manapság már könnyen beszélhetünk úgy erről a párosításról, mint egy történelmi jelentőséggel bíró csata, de valójában az 1980-as évek második félig a francia futball óriásának számító OM számára a nagy rangadókat nem a fővárosiak elleni meccsek, hanem az AS Saint-Étienne, a Girondins Bordeaux, vagy akár az OGC Nice és a Nimes Olympique ellni találkozók jelentették. Csakhogy amikor a PSG 1986-ben elhódította története első bajnoki címét, akkor a két klub vezetése meglátta a lehetőséget abban, hogy a két város között feszülő kulturális és társadalmi ellentétet a futballra is kiterjessze. Párizs és Marseille versengése a francia emberek szemében szólt főváros és tartomány, észak és dél ellentétéről, valamint a politikai hatalom központjának és a munkásosztály nagyvárosának szembenállásáról. Ebből szűrődött le aztán a futball szintjére az, hogy a pályán az arisztokrácia együttese csap össze a nép csapatával.

 

Az egymás elleni versengés első igazán jelentős időszaka az 1988-1989-es szezon volt, amikor a két fél egymással küzdött a bajnoki címért. Ekkor már a legendás Bernard Tapie tulajdonában volt az OM, miközben a PSG elnöke Francis Borelli volt, akinek nagyszájú stílusa nélkül ma aligha lenne ez egy komoly rivalizálás. Ő volt az, aki azzal vádolta meg a délieket, hogy a szezonban mérkőzéseket vettek meg – az 1992-1993-as szezonban el is vették a marseille-iek bajnoki címét bundázás miatt –, és ezzel jó nagy adag olajat öntött a még csak pislákoló tűzre. Aztán 1991-ben a francia televíziós csatorna, a Canal+ megvásárolta a PSG-t azzal a céllal, hogy megtörje a Marseille hegemóniáját. Mivel a cég érdeke volt a bajnokság népszerűsítése, így megegyeztek Tapie-val, hogy a két fél közti ellenségeskedést hangsúlyozzák a médiában. A valódi gyújtópontot pedig a két csapatnak az a 1992. december 18-án lejátszott mérkőzése jelentette, amelyen 55 szabálytalanságot fújtak le, ám piros lapot nem kapott senki. A felvételek alapján az volt a csoda, hogy mindenki megúszta ép bőrrel azt a mészárlást, ami a pályán zajlott. (A találkozó egyébként „La Boucherie”, azaz vérfürdő néven került be a francia foci almanachjaiba).

 

 

A rivalizálás a fent felsorolt okok miatt az 1990-es években volt a legerősebb, és ne feledjünk el egy szintén fontos tényezőt: ekkoriban mindkét gárda kifejezetten erős és eredményes volt – a hazai fronton begyűjtött több trófea mellett a PSG és az OM is ünnepelhetett európai kupagyőzelmet.

 

Miután a két klub rivalizálásának hátterét felvázoltuk, térjünk rá azokra a játékosokra, akik megfordultak mindkét együttesben. Ennek időszerűségét természetesen Adrien Rabiot Marseille-be igazolása adja. A nagy rivalizálás előtti időszakban nem voltak ritkák a játékosmozgások a két együttes között, Jean-Pierre Destrumelle-ről, Jean Djorkaeffről (a legendás Youri Djorkaeff édesapja) vagy épp Marcel De Falcóról is elmondható, hogy nyomot hagyott az OM történetében, mielőtt a fővárosba költözött. A másik irányt megjárók közül leginkább az a Boubacar Sarr említhető meg, aki az első olyan játékos lett, aki ingázott a két klub közt, hiszen 1979-ben Marseille-ből Párizsba, majd 1983-ban Párizsból Marseille-be igazolt és mindkét együttesben jól teljesített. Aztán 1991-ben egy nagyszabású csereüzlet is megköttetett a két fél között (immár részben az ellenségeskedés pislákoló tüzének gerjesztése szándékával), Bruno Germain (Valere Germain édesapja), Bernard Pardo és Laurent Fournier a fővárosba költözött, Jocelyn Angloma pedig a Marseille-hez került. Germain meghatározó alakja volt a sikereket halmozó OM-nek, de már idősödött, Tapie pedig meg akarta szerezni az óriási tehetségnek tartott Angloma játékjogát.

 

Tapie 1996-os távozása után aztán a két csapat közötti dinamika megváltozott, az ellenségeskedés leginkább a szurkolók köreiben maradt meg. Florian Maurice kupákat is nyert Párizsban, ám a 1998-ban, a szerződése lejárta után mégis az OM-hez írt alá. Kaba Diawara nagy reményekkel igazolt a Bordeaux-tól Londonba, az Arsenalhoz, ám fél év után visszatért a hazájába, a Marseille-hez, majd onnan egy újabb hathónapos időszak után Párizsba „menekült”. (Oda, ahol szintén alig játszott, a következő három és fél év alatt négyszer adták kölcsön...) Diawara játékjogáért cserébe Jérome Leroyét adták a fővárosiak, aki egy ígéretes másfél éves időszak után aztán visszatért a fővárosba. Ezek az átigazolások nem okoztak nagy viharokat, ám amint látjuk majd, nem minden esetben volt meg ez a béke, akadtak néhányan, akiknek a csapatváltása örökre emlékezetes marad.

 

Frédéric Déhu az RC Lens saját nevelésű játékosaként bajnoki címet és kupát is nyert a csapattal, majd egy rövid barcelonai kitérő után 2000-ben, sztárigazolásként érkezett meg Párizsba. Másfél év után már a csapatkapitányi karszalagot is megkapta, mert igazi vezérként tündökölt a pályán, s fürdőzött a szurkolók szeretetében. Csakhogy 2004-ben a szerződése végéhez közeledett és a párizsiak egy olyan hosszabbítási ajánlatot tettek elé, amelynek az elfogadásával a fizetése csökkent volna, ezt ő nem volt hajlandó elfogadni. A tavaszi szezon során megegyezett az OM-mel, ez sokáig titokban is maradt, ám hogy hogy nem a hír épp akkor szivárgott ki, amikor a legnagyobb kárt okozhatta. Május végén ugyanis kupadöntőre készült a PSG az LB Chateauroux csapata ellen, s előtte pár nappal a sajtó tele lett azzal, hogy Déhu délre igazol a nyáron. Több sem kellett a párizsi fanatikusoknak, a felháborodás a tetőfokára hágott, s következett a finálé a Stade de France-ban, közel nyolcvanezer ember előtt...

 

A fővárosiak kezdőjét mondta be a hangosbemondó: Letizi, Boskovic, El Karkouri és Pierre-Fanfan megkapta a maga éljenzését, majd jött, hogy „Frédéric”, de a keresztnévből semmi nem hallatszott, olyan szintű pfújolás és ordibálás vette kezdetét a lelátón. Minden egyes labdaérintése azonnali füttykoncertet váltott ki és a hármas sípszó után sem nagyon tudtak vele együtt örülni a szurkolók. Ugyanis pontosan tudták, hogy bár a kupagyőzelem nagy boldogság, de egy „áruló” fogja magasba emelni a trófeát. Miközben a csapattársak próbálták elérni a drukkerek köreiben azt, hogy legalább erre a párpercre fogják vissza magukat, az eredmény katasztrofális volt. Déhu csak szúrós tekinteteket és neki ordibáló embereket láthatott. Közöttük próbált felmenni a VIP-páholyba a trófeát átvenni, majd úgy tenni, mint aki őszintén örül, amikor felemeli a kupát. Ezután míg a társak ünnepeltek, ő bevonult az öltözőbe. Fiorese, Ljuboja és Pauleta nem volt hajlandó a csapatkapitány nélkül pózolni a fotósoknak. Nagy nehezen kicsalogatták Déhut, akit ismételten hangos füttyszó fogadott. Így néhány kattintás után jobbnak látta ismét elbújni az öltözőben, ahol a mérkőzés után készített interjúk során egy zokogó embert láttak csak az ünneplő játékosok között.

Az előbb már szóba került Fabrice Fiorese, aki ugyanezen a 2004-es nyáron szintén áttette a székhelyét Párizsból Marseille-be. Azonban az ő története sokkalta másabb jellegű és sokkalta szomorúbb is. Ugyanis miután Déhu távozott, Vahid Halilhodzic a vezetőedzőnek új csapatkapitányt kellett kijelölnie, aki első körben Fiorese-re gondolt, ám a szélső nemet mondott a felkérésre. Úgy gondolta, hogy a barátja után ő a közelében sincs annak, hogy kapitány legyen, azonban azt nem tudta, hogy ezzel a döntéssel tulajdonképpen megássa a saját sírját. A bosnyák szakember ugyanis ezt sértésnek vette és minden követ megmozgatott, hogy a klub igazoljon neki egy szélsőt – Fiorese helyére... A párizsi klub végül meg is találta a megoldást Jérome Rothen személyében, így augusztus utolsó napjaiban Halilhodzic arról tájékoztatta a szélsőt, hogy másnaptól a tartalékcsapatnál jelentkezhet edzésre.

 

Mivel sok idő már nem maradt az átigazolási időszakból, Fiorese ügynöke munkába lendült, és a játékos is igyekezett valamit tenni azért, hogy még csapatot válthasson az utolsó pillanatban. Ekkor jött Déhu, aki beajánlotta őt Marseille-ben, ahol nyomott áron örömmel fogadták a kupagyőztes játékost. Legalábbis a klubnál, mert a Vélodrome közönsége nagyon nem volt rá kíváncsi. Olyannyira nem, hogy a bemutatkozása során is csak füttyszót kapott, majd minden rossz megmozdulása után egyre hangosabbá vált a pfújolás. Az első párizsi fellépése során a PSG szurkolói pedig többek között egy olyan transzparenssel is fogadták, hogy „Nekünk Jézusunk van, nektek Júdásotok”. Ráadásul Halilhodzic tovább szította a kedélyeket, ez egyébként sem állt messze a trénertől, aki „siker esetén egyedül győzött, vereség után pedig a csapat veszített” típusú edző volt. Így kommentálta a futballista marseille-i szerződését:

 

„Ez olyan lépés, amire soha nem gondoltam volna, különösen nem Fabrice Fiorese-től. Tegnap este, amikor hazaértem, megmondom őszintén, hánytam.”

 

Egy év telt el és jött egy újabb olyan transzfer, amit nagyon nehezen emésztettek meg a párizsi szurkolók. Lorik Cana mindössze 17 esztendős volt, amikor a PSG Lausanne-ból átigazolta, mondhatni, a fővárosban indult be a karrierje. A 2003-2004-es és a 2004-2005-ös idényben is alapembere volt a csapatnak, amelyet 2005 tavaszán már az a Laurent Fournier irányított, aki maga is megjárta a Marseille-Párizs útvonalat. Amikor a nyáron meghosszabbították az edző szerződését, akkor új szerkezetet akart meghonosítani a csapatnál, amelyben nem igazán volt hely az albán számára. Ezt Cana nehezen viselte és a 2005-ös nyári átigazolási időszak utolsó napjaiban rákényszerítette a klubot, hogy adja tovább a játékjogát – az OM-hez... Noha egészen eddig a PSG-drukkerek egyik kedvenc játékosa volt a harciassága és a küzdeni akarása miatt, ettől a perctől kezdve esküdt ellenséggé változott. Marseille-ben viszont nem kellett sok idő ahhoz, hogy a helyi fanatikusok elfogadják és megbocsássák neki a párizsi múltját. Persze ehhez jelentősen hozzájárult az is, hogy októberben ő szerezte a győztes gólt a nagy rivális ellen, majd a meccs után úgy fogalmazott, hogy élete legjobb döntése volt Marseille-be költözni.

Gabriel Heinze története annyiban más, hogy ő nem közvetlenül igazolt egyik féltől a másikhoz, ám azt ő is megtapasztalhatta, hogy milyen a szurkolók imádata és gyűlölete. Az argentin 2001-ben igazolt Párizsba és gyorsan kivívta a szurkolók szeretetét, mert őket nem zavarta, hogy olykor favágó módjára igyekezett aprítani az ellenfelek lábát, hiszen a kedvenc csapatukban tette ezt. A tisztelet az irányába óriási volt, amikor az édesapja halála miatt nem volt a keretben, akkor ugyan hivatalos gyászszünet nem volt, ám a Parc des Princes közönsége mégis egyperces néma csenddel adózott az elhunyt emléke előtt. Amikor a 2004-es olimpia megnyerése után a kamerába ordította, hogy „Allez Paris!”, akkor még nem tudták a szurkolók, hogy ez tulajdonképpen a búcsú pillanata volt. Ugyanis a Halilhodziccsal való viszonya elmérgesedett és Manchesterbe igazolt.

 

Három angliai év után Madridba szerződött, ahol két szezont töltött el, ám már ekkoriban is többször hangoztatta, hogy visszatér még Párizsba, mert azok voltak a pályafutása legszebb évei. Aztán amikor 2009-ben belátta, hogy nincs jövője a spanyol fővárosban, akkor úgy vágott neki a csapatkeresésnek, hogy csak a PSG jöhet szóba. Azonban Párizsban vonakodtak megadni neki azt a fizetést, amit a Realnál kapott, sőt még csak annak közelében sem járt az ajánlat, hiszen ott volt nekik a feltörekvőben lévő Mamadou Sakho, tehát nem akarták mindenáron Heinzét. Az argentin látta, hogy csak akkor térhetne vissza, ha kompromisszumokat kötne, ezt viszont nem akarta megtenni, főleg akkor nem, amikor az OM azt mondta neki, hogy itt a pénz, amit kérsz.

 

Az argentin aláírt Marseille-ben, ő lett a liga legjobban fizetett játékosa, és ennek megfelelő teljesítménnyel is rukkolt elő. Ő is megcsinálta azt, ami Cana, a Vélodrome-ban ő szerezte a győztes gólt. A délieket bajnoki címig vezető bekk aztán februárban úgy tért vissza Párizsba, mint aki bosszút akar állni a fővárosi klubon és e törekvésében csak motiválta őt az, hogy a szurkolók gyűlölködve fogadták. Az egyik transzparensen a neki címzett szöveg a német felmenőire utalt, mégpedig arra, hogy 1945-ben Párizsban nem maradt volna életben... E miatt a szurkolói nélkül északra utazó és ott háromgólos sikert arató OM-játékosok közül ő volt az, aki a legtovább kint maradt a lefújás után a gyepen, hogy élvezze a számára oly boldog pillanatot.

 

 

És így jutottunk el egy másfél évtizedes időutazást követően a jelenbe, amikor is Adrien Rabiot szabadon igazolható játékosként aláírt Marseille-be. Ő a következő, akit azonnal árulónak címkézett a párizsi publikum, akiknek meg van a véleményük a korábbi PSG-játékosról, ahogy a fenti bejegyzés is mondja: „Ha a szégyennek lenne arca...”. Ezek után kifejezetten nagy lesz majd a várakozás az október végi OM–PSG és a március közepén esedékes PSG–OM rangadó iránt, ahol megtudhatjuk majd, hogy mit is kap az „áruló” a fanatikus tábortól.