Deion Sanders és a Colorado alaposan rácáfolt a kétkedőkre

A Colorado Buffaloes az előző szezont 1–11-es mérleggel zárta, majd kinevezték vezetőedzőnek az egykori NFL-cornerback Deion „Primetime” Sanderst, aki korábban a Jackson State-nél töltötte be ugyanezt az állást, és feltette a térképre a Tigerst. Sanders ráadásul az amerikai sportmédiában is állandó szereplő, ezt ötvözve a Jackson State-nél elért eredményeivel, nem csoda, hogy a holtszezon legforróbb témája az volt, mire mehet majd a Buffaloesnál.

A vélemények rendkívül megoszlottak: akadtak, akik az ország legjobb csapatai közé sorolták a Coloradót a játékosállománya miatt, míg mások szerint bukásra volt ítélve a projekt, mondván, itt már nem elég a jó toborzás, a két álláspont között pedig nem volt átmenet. Utóbbi tábor gondolkodása egyébként egyáltalán nem volt logikátlan, és nemcsak annak szólt, hogy ellenpólust kellett képezni a már-már őrületbe átcsapó felhajtásnak. Sanders ugyanis eddig leginkább kiváló motivátornak és félelmetesen jó toborzónak tűnt, az viszont kérdéses volt, mire megy majd az egyetemi bajnokság nagyágyúi ellen. Így gondolták a fogadóirodák is, akiknél a tavaly döntőt játszott TCU 20,5 pontos favoritnak számított az első héten. A Coloradót azonban nem érdekelte, hogy elméletileg alárendelt szerepet kellene betöltenie, parádés játékkal nyerte meg a meccset, és a csapat megmutatta, hogy nem érdemtelenül foglalkoztak vele ennyit az elmúlt hónapokban.

Bekövetkezett a várt visszaesés

A Buffaloes teljesen megérdemelt dicsőítése előtt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy bár a Horned Frogs 2022-ben valóban eljutott az egyetemi bajnokság döntőjéig, ez a csapat már nem ugyanaz, mint a tavalyi. Olyannyira nem, hogy a tavalyi kezdőcsapat felét elveszítették, és olyan meghatározó játékosok távoztak, mint Max Duggan, Quentin Johnston, Kendre Miller, Steve Avila vagy Tre’Vius Hodges-Tomlinson, akiknek óriási szerepük volt a tavalyi menetelésben.

Ilyen eset volt például a Baylor elleni mérkőzés, ahol az utolsó percben bemutatott gyenge időmenedzselés miatt óriási kapkodás közepette kellett mezőnygólt rúgnia, ami egészen ritkán szokott működni, mégis összejött. A szerencse nyilvánvalóan nem tarthat örökké, így egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb, de a texasiak rosszul fognak kijönni a necces helyzetekből.

Várható volt tehát, hogy a TCU idén vissza fog esni, és nem tudja majd megismételni a tavalyi menetelést, de ez semmit nem vesz el a Colorado érdemeiből. Mindössze csak arról van szó, hogy az a narratíva, miszerint a Buffaloes az egyik tavalyi döntős ellen diadalmaskodott, papíron igaz, de a valóságban a 2023-as TCU egy teljesen másik csapat, mint a 2022-es volt.

Ez már nem az 1–11-es Colorado

Ugyanez hatványozottan igaz a Coloradóra is, ugyanis ők még nagyobb átalakuláson mentek keresztül, mint a texasiak, aminek legfőbb oka Sanders érkezése. A Coach Prime-jelenség hatását már a Jackson State-nél is láthattuk, ahol négy- és ötcsillagos tehetségek sora döntött úgy, hogy inkább az egyetemi másodosztályban folytatja pályafutását pusztán azért, hogy az egykori legendás cornerback irányítása mellett pallérozódjon.

53-an érkeztek csapathoz más egyetemektől (egy részük a Jackson State-ről követte az edzőt), összességében pedig 86 új játékossal erősített a csapat, míg a tavalyi keretből mindössze kilencen maradtak. A maradók között volt egyébként Trevor Woods is, aki a tavalyi védelemből egyedüliként bejátszotta magát a kezdőcsapatba, és a Buffaloes egyik legjobbja volt a TCU ellen. Woods kilenc szereléssel zárta a meccset, az első negyedben pedig a célterületen sikerült levadásznia Chandler Morris egyik passzát.

A szakértők többek közt az ilyen mértékű jövés-menés miatt féltették a csapatot, mondván, az új játékosoknak idő kell majd, hogy összeszokjanak, ami az első hetekben okozhat kellemetlen helyzeteket, Sanders tanítványain viszont nyoma sem volt az összeszokottság hiányának. Sőt, úgy tűnt, mintha mindig is együtt játszottak volna, látszott, hogy nagyon jól megértik egymást a játékosok. Ezen felül rendkívül fegyelmezett, jól felkészített csapat benyomását keltették, összesen hat büntetéssel zárták az összecsapást, ami mindenképp meglepő annak fényében, hogy ez volt az első meccsük együtt.

Nemcsak az összeszokottság hiánya miatt voltak sokan szkeptikusak a Coloradóval szemben, hanem azért is, mert az újonnan érkezők egy jelentős része alacsonyabb szinten játszott korábban. Ez az alacsonyabb szint elsősorban az egyetemi másodosztályt jelentette, de a csapat kezdő futója, Dylon Edwards például élete első egyetemi meccsét játszotta a TCU ellen. A magasabb szintre lépéssel ugyanakkor semmiféle probléma nem volt, egyértelműen kiderült, hogy azok, akik a Jackson State-ről követték az edzőjüket, nem a tehetség hiánya miatt játszottak a másodosztályban, mert a legjobbak között is abszolút megállták a helyüket.

Shedeur Sanders nem azért kezd, mert az edző fia

Ezen kritikák nem kerültek el egyetlen korábbi Jackson State-játékost sem, de a legtöbb támadást egyértelműen Shedeur Sanders kapta. A holtszezon során többször megtalálták azzal, hogy csak azért ő a csapat kezdőirányítója, mert az apja a vezetőedző, és amíg ez a fajta nepotizmus a másodosztályban belefért, ezen a szinten úgyis meg fog bukni. Sanders ezekre a véleményekre a játékával felelt, és egy meccs elég is volt neki, hogy elhallgattassa a kritikus hangokat.

A számok ráadásul nem mutatják meg igazán, milyen jó meccse volt, több mélységi passzát is elejtették az elkapói, a passzolt yardjainak száma tehát még magasabb lehetett volna.

Sanders játékában az is igazán különleges volt, hogy ugyan nem Lamar Jackson szintjén van, de egészen atletikus, mégsem csak erre a képességére hagyatkozott, mint nagyon sok egyetemi irányító. Sőt, a meccs jelentős részében struktúrán belül maradt, szépen végigment az olvasásain, és kiválasztotta közülük a legjobb opciót. Amikor a helyzet megkívánta, akkor viszont gondolkozás nélkül hosszabbította meg a játékokat, és az improvizálással sem volt problémája. Általában jól is sültek el ezek a húzásai, de egyszer azért belehibázott, amikor annyira elkötelezte magát a futás mellett, hogy észre sem vette a rá fellépő LB mögött teljesen üresen maradt elkapót.

Ezt leszámítva egyetlen nagyobb hibát lehetett találni a játékában, amikor az első negyedben csúnyán aluldobta az elkapóját, amiből akár labdavesztés is lehetett volna. A játékszer ugyanis a TCU védőjének sisakjáról pattant le, tehát ha időben hátrafordul, könnyedén behúzhatta volna azt, és ez helyzet a teljes meccs képét átrajzolhatta volna.

Több rossz megoldásról azonban nem beszélhetünk, Sanders rendkívül higgadtan játszott, a döntéshozatala kimagasló volt és igazi karmesterként irányította a támadókat.

A szemével távol tartja a safetyt az elkapójától, akinek csak meg kell vernie az emberét, majd amint ez megtörténik, tökéletes dobást hajt végre, és úgy helyezi a labdát, hogy egyedül a csapattársa tudja elkapni, a cornerbacknek pedig esélye se legyen játékba avatkozni.

Bár ezek a dolgok apróságoknak tűnnek, az ilyen megoldások különböztetik meg a sikeres irányítókat a sikertelenektől, és viszonylag kevés egyetemi játékostól látunk ilyet. Márpedig, ha ezt valaki konzisztensen képes megvalósítani, az jó eséllyel az NFL-ben is meg tudja majd oldani, Sanders játékát tehát érdemes lesz ilyen nézőpontból is figyelni a jövőben.

Négyen is 100 yard felett

Sanders ezen felül parádésan osztotta szét a labdákat, ami jól látszik abból, hogy négy csapattársa, Travis Hunter, Jimmy Horn Jr., Dylan Edwards és Xavier Weaver is 100 elkapott yard felett zárt. Ilyen még soha nem történt az egyetem fennállása óta, tavaly pedig az egész szezon során mindössze két Colorado-játékosnak sikerült átlépnie a 100 yardos álomhatárt.

Összesen 129 snapet töltött a pályán, 64-et a támadókkal, 80-at a védőkkel, ezalatt pedig volt 11 elkapása 119 yardért, kiharcolt egy defensive pass interference-t az endzone-ban, míg a védelemben kilenc célbavételből mindössze három elkapást engedélyezett és leütött egy passzt. Ezen felül egy interceptiont is szerzett, amely kulcsfontosságúnak bizonyult a mérkőzés szempontjából, ráadásul a találkozó egyik legszebb jelenete volt, ahogy a semmiből bevetődött a passzsávba.

Ilyenkor joggal merül fel a kérdés, hogy vajon meddig lehet fenntartani ezt a fajta terhelést, és hogy vajon nem lesz-e hosszú távon negatív hatása Hunter karrierjére. Valószínűleg ennyi játékidő mellett előbb-utóbb jönni fognak a sérülések, ugyanakkor azt is érdemes hozzátenni, hogy ha csak az egyik csapatrészben számítanak rá, azzal elpazarolják a tehetségét.

Emiatt a megoldás szinte biztosan az lesz, hogy vagy a támadósorban, vagy a védelemben, de valahol megállapodik, míg a másik csapatrészben egy-egy kimondottan rá kitalált csomag keretein belül fogják használni. De még az is előfordulhat, hogy ő lesz az NFL első ironman atlétája (azok a főként középiskolai játékosok, akik mindkét csapatrészben játszanak), legalábbis, ha a meccs utáni interjújában igazat mondott, megvan hozzá az erőnléte. Azután ugyanis, hogy a közel 40 fokos texasi hőségben 129 snapet pályán töltve emberfeletti teljesítményt nyújtott, elmondta, hogy alig fáradt el, és még egy ilyen meccset gond nélkül lenyomna.

Hunter szenzációs játéka mellett eltörpülhet Edwards és a teljesítménye is, nagy hiba volna azonban megfeledkeznünk az apró futóról. Edwards első meccsén valósággal rárúgta az ajtót az egyetemi bajnokságra, és bemutatta, miért tartották akkora tehetségnek a középiskolában. Összesen 11 labdaérintése volt, ezekből pedig 159 yardot és négy touchdownt hozott össze, ami önmagában sem hangzik rosszul, de a játéka még lenyűgözőbb volt.

Ebben persze a TCU védőinek is volt szerepük, akiknek az egész meccsen voltak problémáik a szerelésekkel, de Edwards esetében ez valahol érhető, hiszen az egész bajnokság egyik leggyorsabb játékosa, és az ő tempójánál szinte lehetetlen jó szögeket választani.

A másik két 100 yardos elkapó, Horn Jr. és Weaver is megérdemli a rivaldafényt, ők ugyanis az egyetemi bajnokság egyik pofozógépének számító USF Bullsban senyvedtek az elmúlt években, de most úgy tűnik, végre kiteljesedhetnek Coloradóban. Horn például karrierje legjobb meccsét játszotta a hétvégén, legalábbis ami a számokat illeti, de Weaver bemutatkozása is kiválóan sikerült.

Utóbbi ráadásul már az előző két szezonban is az FBS legjobb elkapói közé tartozott, de olyan gyenge volt körülötte a támadósor, hogy ez a statisztikákban nem mutatkozott meg. Pedig az alapozó mutatói kimagaslók voltak, különösen az elkapók sikerességének egyik legjobb indikátorának számító megfutott útvonalanként szerzett yardokban volt elit: az elmúlt két évben jobb számai voltak, mint bármelyik idén draftolt elkapónak.

Összegzés

A Buffaloest nagyon korai lenne bajnokesélyesnek kikiáltani, mert bár valóban félelmetes a támadógépezete, ez a keret még nem áll készen arra, hogy a legnagyobbakkal is felvegye a versenyt. Azt viszont nagyon nehéz lenne elvitatni, hogy a 2023-as egyetemi szezon egyik legszórakoztatóbb csapata lehet, amelynek a meccseit élmény lesz nézni.

Olyan dinamikus játékosokból áll a keretük, akiknek a jelenléte garantálja a látványos pillanatokat, közben pedig egy egészen szokatlan miliő jellemzi a csapatot. Annak ellenére, hogy tele vannak hatalmas tehetségekkel, gond nélkül beleálltak az underdog szerepkörbe, miközben óriási magabiztossággal hirdetik, hogy az egész világ ellenük van. Ezt az egészet pedig az a Deion Sanders fogja össze, akinek időnként már-már ripacskodásba átcsapó viselkedése eleve megosztó, de akár tetszik, akár nem, azt nem lehet vitatni, hogy kiválóan rezonál a fiatal játékosokkal, el tudja nekik adni a vízióját és képes csapatot kovácsolni belőlük. Ha pedig ez fenntarthatónak bizonyul, könnyen lehet, hogy az egyetemi foci jövője Coloradóban épül.

Kiemelt fotó: Colorado Buffaloes Football