Diktatúra és umbanda – amelyek nélkül a brazil futball nem értelmezhető
A brazil labdarúgás akkor vált világhírűvé, amikor autokratikus, később diktatórikus szellemiség uralkodott az országban, az 1970-es világbajnoki arany megszerzése idején ezrével tűntek el az ellenzéki kritikusok. Idővel már Pelé sem vállalt közösséget a brutális rezsimmel – fenyegetés hatására sem. A brazil foci evolúciójával párhuzamosan terjedt az umbanda vallás is, melynek hívei a mai napig áldozatokat mutatnak be a Selecao megsegítésére. Három pontban arról, hogyan befolyásolta a politika és a vallás a brazil futballt.
1. Autokráciában forrott ki a futballra épített brazil identitás
A brazil foci 1950-es évekbeli felívelését megelőzően, illetve a felívelés kezdetén Getúlio Vargasnak hívták Brazília elnökét. A jogi végzettségű, katonacsaládból érkezett, alezredesi rangig jutó politikus 1930-ban lett Brazília elnöke. Szó sem volt demokratikus politikai felhatalmazásról, több ezer fegyveressel az oldalán vette át a hatalmat a katonai juntától, autokratikus szellemiséggel építette ki a hatalmát, ám tömegek rajongtak érte, mert kivezette Brazíliát a világválságból. 1945-ben leváltották, ám 1951 és 1954 között visszatért – a nacionalizmusra, a populizmusra és a modernizációra építve.
Az 1930-as évekre vált szét hivatalosan az amatőr és a profi futball Brazíliában, felépültek az első komolyabb stadionok, a nemzeti csapat viszont még mindig amatőrökkel utazott a világbajnokságra. A második világháború lezárását követően hogyan másként, mint katonai puccsal döntötték meg a korábban katonák segítségével kormányrúdhoz kerülő Vargast. Volt hadügyminisztere, Eurico Gaspar Dutra lett az elnök, aki alatt az évi 7-8 százalékos GDP-növekedés lehetővé tette, hogy az egyre népszerűbb futball fejlődjön, és hogy Brazília egyáltalán lobbizzon az ’50-es világbajnokság megrendezéséért. Övé lett a rendezés joga, így fel kellett építeni a nemzeti stadiont, az Estádio Municipalt, mai nevén a Maracanát.
Csakúgy, mint Vargas, Dutra a populista ideológia jegyében propaganda célokra használta a futballt, a nagyobb klubok politikai befolyás alatt álltak. Már ekkor kifejezett cél volt, hogy az etnikailag sokszínű brazil társadalomnak egységes nemzeti identitást adjanak, és ennek a szamba vagy a karnevál mellett eszköze volt a futball, amit mindenki nézett, űzött. A sportra stratégiai ágazatként tekintettek, az egészséges nevelés alapját képezte, de természetesen használni akarták a politikai legitimitás erősítésére is. A segítségével – főképp Vargas időszaka alatt – újraértelmezték a brasilidade-t, vagyis a brazil kulturális kódot, egyfajta mesterséges nemzeti identitást képeztek, jórészt a futball, az 1950-es világbajnoki rendezés révén. Ezért is volt óriási csapás az Uruguaytól elszenvedett vereség a vb-döntőben (Maracanazo), hiszen nem csak a csapat kapott ki, a brazilok szelleme tört meg azon a meccsen a Maracanában.
A nemzeti gyászból új szimbólum nőtt ki: az identitásképző válogatottnak a megújulás részeként új mezt akartak tervezni. A Correio da Manhã lap által kiírt pályázatot egy 19 éves srác, Aldyr Garcia Schlee nyerte. A Selecao az 1954-es világbajnokságra már az új garnitúrában, sárga-zöld mezben, kék nadrágban érkezett.
A brazil futball aranykora Juscelino Kubitschek elnöksége (1954-1961) idején jött el. Az ő időszakában épült fel az új főváros, Brazíliaváros. A brazil utcákon pedig olyan mennyiségű gyerek futballozott, hogy az megfelelő bázist jelentett a klubok számára. A Maracanazóra jól reagáló brazil futball – új, területi alapú és régiókon átívelő bajnokságok bevezetése – felemelkedett, és olyan játékosok tűntek fel a pályán, mint Pelé, Garrincha, Nílton Santos, Didi, Vavá, Zagallo. A jórészt szegényebb családokból származó, színesbőrű srácok a brazil edzői kar hathatós segítségével újraértelmezték a futballt, amit 1958-ban bemutattak a svédországi vb-n. A lábuk előtt hevert a világ.
2. Amikor propagandává silányították a futballt
1961-ben – 1889 óta először – egy olyan ellenzéki elnökjelölt nyert Brazíliában, aki nem hordozta a Vargas-féle autokratikus szellemi örökséget és demokratikus úton szerzett felhatalmazással került az elnöki székbe. Jânio Quadros nem sokáig maradt ott, ráadásul 1964-ben egy katonai junta ragadta magához a hatalmat, és 1985-ig őrizte. Ezt megelőzően az 1962-es világbajnoki győzelemmel Brazília végleg a futballnagyhatalmak közé emelkedett.
A jobboldali, nacionalista junta azonban totalitárius jegyeket hordozó diktatúrára törekedett, amelyben semmilyen társadalmilag fontos szervezet nem maradhatott észrevétlen, független. Főképp a rezsim 1968-as lépése nyomán, amikor egy új törvény valóban diktatórikus felhatalmazást adott a juntát vezető elnök kezébe. Megszűnt a szabad sajtó, az alkotmányt felfüggesztették, rémuralom kezdődött, melyben azokat az ellenzékieket, akik bírálni mertek, elfogták, megkínozták, és megölték. A futballklubok vezetőinek, edzőknek, csakúgy, mint más szervezetek fejeinek, át kellett gondolniuk a működésüket, ha életben akartak maradni.
Az ellenpéldát João Saldanhának hívták. Az egykori futballistából lett újságíró, aki bajnokságot nyert a Botafogóval, titkon a kommunista párt tagja volt. Joao Havelange, a brazil szövetség vezetője őt nevezte ki szövetségi kapitánynak az 1970-es vb-selejtezők előtt – a tréner sikerrel járt, a válogatott kijutott a mexikói világbajnokságra. A diktatúra akkori feje, Emílio Garrastazu Médici megüzente neki, hogy vigye magával Dadá Maravilhát, az Atlético Mineiro csatárát. Saldanha nem véletlenül kapta a rettenthetetlen becenevet: azt üzente az elnöknek, ő sem szól bele, kik legyenek a miniszterek, az elnök se szóljon bele a csapat összeállításába. Ezt tetézve Saldanha a vb sorsolásakor átadott egy több ezer nevet tartalmazó listát egy külföldi szervezetnek, amelyen azok szerepeltek, akiket megkínzott és megölt a brazil rezsim.
Havelange-nak nem volt választása, megvált tőle, és csakhamar Mario Zagallót hívta a helyére. A párt az erőnléti edzőktől az utazásért felelős munkatársakig a stáb jelentős részét a hadseregből oldotta meg, hogy a vb-re készülő nemzeti csapat „szem előtt legyen”.
Medici futballrajongó volt, amikor Pelé belőtte karrierje 1000. gólját, behívatta magához, odarendelt több televíziós csatornát, és élőben gratulált Brazília bálványának.
Természetesen semmi másra nem vágyott, csak a politikai profitra, amit a közös fotózkodásból tudott nyerni. Pelé saját elhatározásából lemondta a ’70-es vb-szereplést, ám Medici egy sor magas rangú katonatisztet, sőt, minisztert küldött hozzá, hogy meggyőzzék, játsszon. Végül a nagy nyomás hatására meggondolta magát. A csapat szenzációs játékkal, szambafutballal megnyerte a ’70-es vb-t, amelyből szintén propagandát gyártott a kormány, ezt Pelé is megerősítette később egy dokumentumfilmben.
A fantasztikus brazil válogatott az átlagember számára a könnyed stílust, a szabadságot jelentette, amelyből a hétköznapok során nem sok jutott neki.
A rezsim eközben ugyan próbálta építeni a bázisát, de azokon a településeken, ahol az ellenzék erős maradt, a futball segítségével próbált szavazatokat gyűjteni. Rengeteg új csapatot szervezett, az egyes államokban több mint duplájára nőtt a klubok száma, hadd mulasson a nép. A legnevesebb válogatott játékosoknak, Zicónak, Socratesnek, Falcaónak rendre meg kellett jelennie kisebb vidéki csapatoknál, mutogatták őket, mint a rendszer csodálatos „termékeit”, hogy a helyiek érezzék, az ország jó irányba halad. A „brazil csoda”, vagyis a kedvező gazdasági teljesítmény farvízén sorra épültek a nagyobb befogadóképességű stadionok: 1973-ban a fortalezai Castelãó, 1974-ben Brazíliavárosban a Mané Garrincha stadion.
A kormánynak voltak fontos káderei a futball világából, akiknek a hűségükért cserébe sokat számított a szavuk. Ilyen volt José Maria Marin is, a Sao Paulo egykori játékosa. Kongresszusi képviselő lett, és egy beszédében bírálta a hatalommal szemben kritikus, a rezsimet ostorozó Vladimir Herzog újságírót. Nem sokkal később, 1975 októberében Herzogot holtan találták. A hatóság halálra kínozta, de ez csak utólag derült ki, az esetet öngyilkosságnak állították be. Marin óriási túlélő, a 2010-es években a labdarúgó szövetséget is vezette.
Pelé a ’90-es évek végén egy brazil tévéműsorban elmondta, hogy az 1974-es vb-re is vissza akarták hívni a válogatottba, de ágált, mert ekkorra számára is nyilvánvaló volt, milyen bűnöket követett el a brazil kormány az ellenzékiekkel szemben. Azzal is megfenyegették, hogy ráküldik az adóhivatalt, de nem engedett. Nélküle a válogatott már nem volt olyan sikeres propagandaeszköz, mint korábban, ráadásul az 1974-es és az 1978-as vb-n „csak” negyedik és harmadik helyezést ért el a csapat. A ’80-as évek elejétől a rezsimmel szemben kritikus, a demokratikus kereteket óhajtó játékosok kezdtek bekerülni a csapatba, élükön a szószóló Socratesszel. Onnantól a kormánynak nem volt esélye tovább használni a céljaira a válogatottat.
3. Az umbanda és a brazil foci
Ugyan Brazíliában a futballszeretők egy része szinte vallásként tekint a labdarúgásra, a mérkőzések előtt sokan máshonnan is segítséget hívnak a csapat támogatására. Az afrikai ősök, istenségek szellemeihez (Orixas) imádkoznak az umbanda híveiként.
Az umbanda kevert vallás, a többistenhiten alapuló afro-amerikai rítusok, illetve a keresztény vallások, a hinduizmus, a buddhizmus elemeit is magába foglalja. Egyistenhiten alapul, de része a szellemvilág, a természetközeliség, a reinkarnáció, a karma. Az 1920-as években kezdett elterjedni Brazíliában, és a csúcson több mint 10 millió híve volt. A brazil futball felemelkedésének éveiben tört előre igazán.
Akad néhány Brazília-szerte ismertebb futballista, aki nyíltan vállalja, hogy a természeti erőkben hisz. Az 1938-as vb-n pályára lépő Jaú ilyen volt, a Bayer Leverkusenben is megforduló Paulinho és a Sao Paolo-ban játszó Rodrigo Nestor szintén – utóbbi kettő az umbandához közel álló Candomblé híve.
Borítókép: O Cruzeiro/ El Pais
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
