Djokovics negyedik US Open-győzelme karrierjének talán a legnagyobb mesterműve lett
Szeptember 10-én a szerb teniszező pályafutása 24. Grand Slam diadalát aratta New Yorkban, miután három szettben, 6:3, 7:6 (7–5), 6:3 arányban győzött az orosz Danyiil Medvegyev ellenében az év utolsó major tornájának döntőjében. Djokovics ezzel beállította Margaret Court rekordját, aki 24 egyéniben megnyert GS-trófeájával eddig egyedül állt a vonatkozó örökranglista élén. De ő lett minden idők legidősebb US Open-bajnoka az Open-érában, és az első férfi játékos, aki négy naptári évben is három major tornát tudott nyerni, valamint „útközben” megelőzte Roger Federert a legtöbb elért GS-elődöntők számát illetően is (ez volt a 47. neki, New Yorkig holtversenyben vezették e listát a svájci zsenivel).
Ez négy új rekord a szerb neve mellett, amiket azonban mind zárójelbe tesz az, ahogyan Djokovics eljutott idáig a vasárnapi finálén keresztül.
Korábban, az idei Roland Garros után már részletesen foglalkoztunk a hétfőtől újra világelső szerb klasszis pályafutásával és rajta keresztül a férfi tenisz GOAT-kérdéskörét, jelenét és a mából belátható jövőjét is górcső alá vettük, de sok minden történt azóta.
Hullámvasúton London és Cincinnati között
Először is lezajlott a wimbledoni torna, ahol várakozásainkkal ellentétben nem Djokovics nyert, hanem Carlos Alcaraz. A 20 éves spanyol trónkövetelő az egész teniszvilágot meglepte azzal az érett és magabiztos játékkal, amivel a fordulatokban gazdag, ötszettes és közel öt órán át tartó döntőben felülmúlta a sportág 36 éves uralkodóját. A legpatinásabb Grand Slam-tornának a legemlékezetesebb finálék sorába illeszkedő 2023-as döntőjében az elsősorban kemény pályán és salakon élesnek gondolt Alcaraz füvön, Djoko kedvenc borításán aratott váratlan diadala őrségváltást sugallt, de legalábbis egy olyan pengeélen táncoló rivalizálás kezdetét, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül és visszafordíthatatlanul azzal jár majd.
Aztán egy hónappal később Djokovics a cincinnati ATP 1000-es torna döntőjében visszavágott a spanyolnak, és 5:7, 7:6 (9–7), 7:6 (7–4) arányban diadalmaskodott, a második játszma elején meccslabdát is hárítva. 3 óra 49 perces csatározásuk 1990 óta a leghosszabb két nyert szettig tartó döntő volt az ATP-Tour-on.
„Őrület. Ez volt az egyik legizgalmasabb, mentálisan, érzelmileg és fizikailag pedig legkeményebb mérkőzés, amit valaha vívtam a pályafutásom során”
– mondta a szerb a cincinatti döntő után.
Az Alcarazzal szembeni megpróbáltatásait a pályafutásuk csúcsán megvalósult Nadal elleni versengés nehézségi fokához hasonlította. „Minden egyes pont egy küzdelem. Minden egyes pont egy csata.”
Aki látta ezen két viadal valamelyikét, aligha kételkedik e nagy szavak igazságtartalmában.
Fotó: PA Images / Alamy Stock PhotoMedvegyev váratlanul „közbeszólt” New Yorkban
A US Openen azonban elmaradt a párbajuk, ugyanis az elődöntőben Danyiil Medvegyev – élete legjobb játékát bemutatva – legyőzte az ifjú spanyol titánt, így a 2021-es finálé visszavágójára került sor.
A világranglistán harmadik orosz útja tulajdonképpen teljesen sima volt a döntőig, mindössze három játszmát veszített a menetelése során, senki sem jelentett rá veszélyt, még Alcaraz sem, igaz, ehhez saját bevallása szerint is 10-es skálán 11-es teljesítményre volt szüksége, amit a három megnyert játszmájában hozott is. A 6:3-ra elveszített harmadik szettben önértékelése szerint csak 9,5-es vagy 10-es szinten teniszezett, ami kevésnek is bizonyult az első kiemelt spanyol ellen.
A Djokovics elleni előzetes esélyeit illetően az mindenképpen bizakodásra adhatott okot Medvegyev számára, hogy karrierje legnagyszerűbb alakítását hozva relatíve simán búcsúztatta a világelső Alcarazt; és nyilvánvalóan az is, hogy a két évvel korábbi finálét is ő nyerte Djokovics ellen. És mellette szólt még a kora is, hiszen a 27 éves orosz kilenc évvel fiatalabb Djokónál.
„Novak mindig jobb, mint az előző meccsünkön. A legjobb verzióját fogja nyújtani, nekem pedig minden idők legjobb Medvegyevét kell hoznom, ha le akarom győzni őt. Márpedig le akarom!”
– vélekedett Medvegyev a finálé előtt.
Furcsa mód az orosz realizmusa is inkább Djokovics győzelmét engedte sejtetni, de sok minden más is a szerb sikere mellett szólt. Egyrészt az egymás elleni mérlegük: 9–5 a javára. Vasárnapig kétszer vívtak GS-döntőt, a 2021-es Australian Openen sima három szettben nyert Djokovics, aztán ugyanabban az évben hasonló arányban és váratlanul könnyedén győzött és egyúttal revansot is vett Medvegyev New Yorkban – meghiúsítva Nole naptári Grand Slamjét. De Djokovics éppen az ilyen kudarcokból építkezik, és bármit megtesz azért, hogy hasonló drámákat soha többet ne kelljen átélnie. Abból a vereségből is rengeteget tanult, az elbizakodottság és a biztosra vett győzelem illuzórikus tudatállapotában történő pályára lépés már nem jellemző rá, különös tekintettel azon találkozóira, ahol igazán méltó ellenfél áll a háló túloldalán.
„Minden egyes Grand Slam-döntő egy újabb fejezet a történelemben, ezt pontosan tudom. Természetesen nagyon büszke vagyok rá. De nincs időm ilyeneken gondolkozni, és nem is engedem meg magamnak, hogy az járjon a fejemben, milyen tétje van a meccsnek. Amikor hasonló helyzetben voltam a múltban, például két éve az itteni döntőben, akkor talán túlságosan el voltam szállva a lehetőségtől, és alulteljesítettem. Nem akarom, hogy ez újra megtörténjen, és csak arra fogok koncentrálni, amit tennem kell” – nyilatkozta a mérkőzés előtt Djokovics, utalva ezzel arra, hogy 2021-ben a naptári GS volt a tét, most pedig Margaret Court rekordjának beállítása.
Arról nem beszélve, hogy sokkal rutinosabb és jóval komplexebb teniszező, aki mindenkinél profibb módon képes menedzselni a mérkőzéseit. A céltudatossága és küzdőképessége példa nélküli, de paradox módon még Medvegyev Alcaraz elleni űrtenisze is inkább az ő oldalára billentette a mérleg nyelvét, hiszen kétszer egymás után a csodával lett volna határos ilyen magas szinten játszani, ráadásul konkrétan a világ két legjobbja ellen. A szerb útja egyébként ellenfeléhez hasonlatosan zavartalan volt a döntőig, hat meccséből ötöt 3–0-ra tudott hozni, neki is csak egy nehezebb találkozója volt: a nyolcaddöntőben 0–2-ről kellett visszajönnie honfitársa, Györe László ellen, amit könnyedén abszolvált is.
Fotó: lev radin / Alamy Stock PhotoDjokovics mesterműve
A döntő első, 19 ütéses labdamenete erős felütése volt a gigászi párbajnak, de az első játszma még nem tartogatott drámai izgalmakat, minden a torna második kiemeltje szája íze szerint alakult. Djokovics az első adandó alkalommal brékelőnybe került, és 3:0-ra vezetett. Könnyedén hozta az adogatásait, miközben Medvegyevnek rendre harcolnia kellett a sajátjáért, így a szerb 48 perc alatt, 6:3-ra hozta a szettet.
A második játszmában Djokónak kellett az eredmény után futnia, mivel az Medvegyev adogatójátékával indult. Egyikük sem tudott brékelőnybe kerülni, ám a szett második felétől a szerbnek egyre inkább küzdenie kellett a saját szervája mögött is. Az Arthur Ashe Stadion bezárt tetőszerkezete alatt rekkenő hőségben és közel 80 százalékos páratartalomban kellett játszania a feleknek, és ez elsősorban Djokovics állóképességét tette próbára. 4:3 volt Medvegyev javára, amikor a szerb 40:15-re állt a saját szervagémjén belül, de látványosan küszködött, alig bírt járni. Szó szerint. Az „időjárási” körülmények miatt amúgy is jelentősen lassabb pályán neki alapvetően nem állt érdekében az erősen fizikális, hosszú labdamentekbe bocsátkoznia, mert az teljesen fölöslegesen szívta el az erejét. Az első játszmában is rendszeresen variálta az adogatásait, amikor szerva-röptézni kezdett az orosz hozzá se tudott szagolni a labdáihoz. Nyilván már akkor is tudatosan kímélte magát, ám a primer szándéka egyértelműen az volt, hogy összezavarja riválisát, és szellemileg is uralja a mérkőzést – és ez abszolút be is jött neki. A nyolcadik játékban azonban immár a túlélés volt a tét, így fordulhatott elő, hogy rosszkor és rosszul kivitelezett módon rövidített, jött az első kettős hiba is, na és persze ebből következően a bréklabda Medvegyevnek, amit végül valami elképesztő megoldással hárítani tudott a szerb világklasszis. A majd negyedórás gémet végül túlélte, a szusszanásnyi pihenő pedig életmentő volt a számára. Míg az orosz komótosan ücsörgött a székében, ő nyújtott és jegelte magát. A holtponton talán éppen átlendült, de olyan energiamenedzsmentre volt szüksége, amilyenre valószínűleg korábban még soha, és pontosan tudta, ha elbukja a játszmát, azon elmehet maga a mérkőzés is. Ennek tudatában sétált fel az alapvonal mögé, de egyértelmű volt, hogy súlyos fizikai korlátjai vannak a játékának, így fejből kellett hoznia mindent, úgy, hogy amennyire csak lehet, spóroljon az erejével. Medvegyev még így sem tudta a maga javára fordítani a helyzetet, noha egyértelműen dominálta a játszmát, képtelen volt megnyerni azt. 6:5-re vezetett, a szerb a szettben maradásért adogatott, és a korábbihoz hasonlóan szenvedős, maratoni hosszúságú játékban a kezében volt a játszma, de a kritikus pillanatban, amikor Djokovics vert helyzetben állt bent a hálónál, ahelyett, hogy elütött volna mellette egyenesen, keresztirányba indította meg a labdát, amit a szerb lefülelt és övé lett a pont. Ahogy végtére a játék is, így jöhetett a rövidítés. Az orosz megint jobban kezdett, de Djokovics szédületes pontokkal fordítani tudott, a játszmalabdájánál pedig Medvegyev egy csúnya ki nem kényszerített hibával a hálóba küldte a játékszert – meg vele együtt a győzelmi esélyeit is.
Medvegyevnek minden törvényszerűség szerint ki kellett volna egyenlítenie, két ízben konkrétan a kezében volt a játszma, mégis ő került kétszettes hátrányba. Az egyértelmű, hogy az oroszt is igénybe vette a tikkasztó fülledtség, de amíg ő szimplán csak viseltes volt, addig Djokovics minden mozdulatáért valahonnan nagyon mélyről cibálta elő az ahhoz elengedhetetlenül szükséges energiát. Ha nincsen meg benne az a senki másra nem jellemző elhivatottság, küzdőképesség és akarat, az önfeladásra való teljes képtelenség, nevezzük bátran „djokovicsi őserőnek”, akkor minden valószínűség szerint 3:6-ra bukja el a végül 105 percig tartó második játszmát (amely az egész verseny leghosszabb szettje volt) – és kezdheti elölről az egész küzdelmet.
Nole helyzete és az első két játszma egyébként sok szempontból emlékeztetett a US Open 2005-ös döntőjére. A 35 éves Andre Agassi 1–1-es állásnál vért izzadt a harmadik játszmában az akkor 24 esztendős és ellenállhatatlan Federerrel szemben, de végül ő bukta el a rövidítést és utána a svájci átgyalogolt rajta. Agassinak nem a játéktudása kopott meg, hanem a teste (tulajdonképpen a krónikus hátsérülése miatt vonult vissza egy évvel később), de az oroszhoz képest összehasonlíthatatlanul rosszabb állapotában is három szettig versenyképes volt Federer ellen, de ő csak addig – persze a svájci fénykorában egy másik dimenzióban játszott, és a kötelező tisztelet mellett se mérjük hozzá Medvegyevet.
De hát Novak Djokovics is egy külön kategória, amit pedig ebben a játszmában mutatott, olyat még biztosan nem csinált senki. A mentális erőnlétéből varázsolt éppen elégséges fizikai állóképességet, s miközben persze voltak rontásai, egészen szédítő dolgokat is művelt a labdával, a játékát pedig mindig az adott pillanatnak megfelelően variálta. Persze ehhez a példás pszichés ébersége mellett elengedhetetlen volt a rendkívül gazdag játékrepertoárja is. Ha nagyon kellett, ász értékűt adogatott és elintézte a pontot a hálónál, ha éppen az volt üdvös, akkor az alapvonal határait támadta precízen, ha meg már a szakadék szélén táncolt, akkora nyerőt rántott elő lehetetlen helyzetből, hogy azzal láthatóan önmagát is meglepte olykor. Amikor pedig akarata ellenére hosszú labdamenetekbe keveredett, elképesztő pontossággal helyezett ütésekkel operált, precízen és türelmesen lassította az orosz agresszív labdáit és kivárt; a legkritikusabb momentumokban ugyanis nem ő hibázott, hanem Medvegyev. Aki, ha úgy játszik, mint Alcaraz ellen, akkor egészen biztosan egalizált volna, az pedig megjósolhatatlan, mi következett volna utána.
De nem játszott úgy, ráadásul míg ő is egyre inkább elkezdett fáradni, a szerb magától értetődő módon erőt meríthetett a kínkeservesen megnyert második szettből. 2:1-re vezetett, amikor elvette az orosz adogatását, viszont utána a mérkőzés során először elbukta a sajátját. Medvegyev azonban ezúttal sem tudta megragadni a kínálkozó esélyt, Djoko visszabrékelt és onnantól kezdve nem volt több kérdés, könnyedén zárta le a mérkőzést.
Fotó: lev radin / Alamy Stock PhotoNovak Djokovics visszaült a trónra, igaz, közvetett trónfosztással, hiszen Carlos Alcarazt Danyiil Medvegyev söpörte el az útjából. De a számára egyértelműen nagyon fájdalmas wimbledoni finálét követően azonnal vissza tudott kapaszkodni a csúcsra, ráadásul mindkét potens riválisát képes volt legyőzni egy-egy döntőben, így senkinek se lehet savanyú a szőlő. A régi-új világelső számára legalábbis bizonyára mézédes – és lévén szüretidő van, a szerb is leakasztott egy jókora fürtöt magának.
„Idén négy különböző ellenfelem volt a döntőkben. Egy kicsit más most a helyzet, mert régebben nagyon erős és egyenletes teljesítményt nyújtó riválisaim voltak, és nagy eséllyel Rogerrel, Rafával vagy Andyvel találkoztam a döntőkben, amikor a legmagasabb szinten teniszeztünk. Manapság más a helyzet. Persze amíg én nyerek, nem bánom, hogy mindig más az ellenfél – értékelt a döntő után a szerb, majd mesélt a második játszma nehézségeiről is.
„Sokszor éreztem úgy a második szettben, hogy fogytán a levegőm, illetve számos esetben a lábaimban is azt éreztem, nem visznek tovább. Nem emlékszem, hogy valaha is annyira fáradt lettem volna labdamenetek után, mint amennyire a második játszmában. De ez van akkor, ha Danyiil az ellenfeled, aki a világ egyik legjobbja abban, hogy extra ütésre kényszerítsen, ráadásul nagyok az adogatásai. Ha pontosan teniszezik, akkor nyomás alatt tart adogatóként, és ezzel elindul egy soha véget nem érő történet.”
„Van bennem némi szomorúság, bánkódom, meg kellett volna nyernem. A tenisz azonban nem mindig annyira egyszerű sportág. Igen, az egyenest kellett volna választanom, nem a keresztet, két lehetőségem volt, és én a rossz mellett döntöttem. A második szettben játszottam a legjobban, és nem tudtam megnyerni, ezért is gondolom azt, hogy teljesen normális, hogy így alakult a meccs, az első és a harmadik játszmában ő volt a jobb, erről nincs is mit beszélni. Fáradtnak tűnt, néhányszor már hibázott a hosszabb labdameneteket követően. De sosem szabad megfeledkezni arról, hogy Novakról van szó. Hasonló a helyzet, mint a Rubljov elleni meccsemen: alig álltunk a lábunkon, mégis hihetetlen labdameneteket játszottunk. Jobban kellett volna teljesítenem, és a fogadásoknál is túl önfejű voltam” – fogalmazott önkritikusan Medvegyev.
Meddig tarthat még Djokovics uralma?
E kérdés ezúttal sem kerülhető meg, az elmúlt két hónapban ráadásul számos tapasztalattal gazdagodtunk, amik révén jóval tisztábban is láthatunk.
Egyrészt Djokovics wimbledoni verhetetlenségi mítosza megdőlt, az viszont egyértelmű, hogy egyelőre csak Carlos Alcaraz veszélyes rá igazán, ő viszont bárhol és bármikor – de egyértelmű az is, hogy még érnie kell a spanyolnak, elsősorban fejben. A szünetmentes csúcsüzemmódja azonban egyre közeleg, ráadásul olyan önreflexíven és realistán értékelt és elemzett Cincinnatiban és New Yorkban is, ami nem sok jóval kecsegtet a riválisok számára. A spanyolon kívül a világranglistán harmadik Medvegyev igazán méltó rivális még, de az orosz továbbra is küzd azzal, hogy nem elég kiegyensúlyozott a teljesítménye.
Ők hárman erősen dominálják a mezőnyt, viszont a major tornákon Djokovics közülük is kimagaslik. Alcaraz összesen hat versenyt nyert idén, a szerb és az orosz ötöt-ötöt. Rajtuk kívül ATP 1000-es tornán csak Jannik Sinner és Andrej Rubljov tudott triumfálni egy-egy alkalommal. Alexander Zverev nyert egy 500-ast, Taylor Fritz kettő, míg a Holger Rune, Casper Ruud, Sztefanosz Cicipasz trió egy-egy 250-es versenyért járó győzelmi trófeát emelhetett a magasba – ez a jelenlegi TOP 10 2023-as mérlege, eddig.
Az jól látható, hogy Djokovics hiába tesz meg mindent az egészsége és a kondíciója lehető legmagasabb szinten tartásáért, az időt ő sem tudja megállítani, és eljön majd az a pillanat, amikor a vasárnap látott (és ugyan kisebb amplitudóval, de Cincinnatiben is bekavaró) fizikális küszködését nem fogja tudni ilyen bravúrosan uralni, avagy Alcaraz, Medvegyev, vagy akár valaki más kíméletlenül kihasználja az esendőségét. Nem lehet tudni, hogy mikor, de ez biztosan be fog következni.
Fotó: Sipa USA / Alamy Stock PhotoPersze a világelső minden energiájával és tudásával azon van és lesz, hogy késleltesse az elkerülhetetlent, és bár az idő nem neki dolgozik, a tapasztalata és a sportágában eddig precedens nélküli tudatossága és profizmusa igen, így még egy darabig kellően produktív lehet, és tovább írhatja pillanatnyilag felülmúlhatatlannak tűnő rekordjait. Amit Alcaraz és a többiek egyelőre fényév távolságból üldöznek csupán. Az őrségváltás ettől még közeleg, de az életmű már elkészült, az alkotó pedig még mindig a csúcson van, és nem pihen.
„Nem foglalkozom azzal, betör-e az új generáció vagy sem. Arra koncentrálok, amit tennem kell, hogy optimális állapotba kerüljek a legnagyobb trófeák megnyerésére. Nagyon jó a sportágnak a rivalizálásom Alcarazzal, felfrissíti a teniszt, lenyűgöző játékos és srác is egyben, de nekem a célom az, hogy begyűjtsem az összes lehetséges Grand Slam-trófeát. Persze ha kimondjuk, hogy idén nyertem három major tornát és Wimbledonban a döntőben buktam el, akkor kicsit sajnálkozom miatta, ám így is sokkal több okom van örülni, mint bánkódni. Megyek tovább, jól érzem magam a bőrömben, élvezem a környezetem támogatását.
Ahogyan hangsúlyoztam az elmúlt években, a Grand Slamek megnyerése az első számú célom, nem játszom sok tornát, és az erőforrásaimat a nagy versenyekre összpontosítom. Természetesen felteszem néha magamnak a kérdést, meddig akarom ezt csinálni, de nem akarom elhagyni a teniszt, amíg a csúcson vagyok”
– mérlegelte a helyzetét a szerb.
Na de miért is hagyná el? Hiszen még mindig ő a tenisz regnáló nagymestere, aki, ha kell, átsakkozza magát a lehetetlenen is.
Kiemelt fotó: lev radin / Alamy Stock Photo