„Dolgozhatok én bármennyit, befektethetek bármennyi energiát, az számít, nyersz-e” – interjú Boér Gáborral

– Azt nyilatkoztad a kiesés után, hogy nemzetközi szintű futómennyiséget produkáltatok. Megtudhatjuk, mit jelent ez a számok nyelvén?

– Vannak azért információink a topligákról, főleg a Bundesligáról. Folyamatosan mérjük a játékosokat, az edzéseken és mérkőzéseken egyaránt, nyilvánvaló cél a fizikális felzárkózás a legmagasabb szinthez. Az Eszék elleni mérkőzés adataiból az derült ki, hogy az NB I-es meccsekhez képest, elsősorban az intenzív futások tekintetében, mindkét csapat magas szinten teljesített. A sprintzónába eső futásokból több száz méter plusz jelent meg, ami azt üzeni nekünk, a csapat képes ilyen intenzitáson játszani, ha a mérkőzés ezt kívánja meg.

– Nem a kondíción múlt tehát a búcsú, de akkor min elsősorban?

– Az erőnléten már csak azért sem, mert az odavágón és a visszavágón is a második félidőben teljesítettünk jobban. Az más kérdés, hogy épp akkor kaptuk a gólokat, amikor inkább az volt benne a mérkőzésben, hogy mi rúgunk és nem mi kapunk gólt. Ezekben a periódusokban előttünk adódtak lehetőségek, az ellenfél minimális veszélyt jelentett a kapunkra. A kinti meccsen Németh Dani előtt nyílt óriási lehetőség nulla nullás állásnál, egy rossz beadásból mégis mi kaptuk a gólt az utolsó percben. A visszavágón kétméteres lest engedtek el ellenünk, emiatt kerültünk gyorsan hátrányba, ám aztán az utolsó másodpercig mentünk előre, és főleg a második félidőben nagyon nagy nyomás alá helyeztük ellenfelünket, de csak a kapufát találtuk el, ők meg egy rögzített játékhelyzetet követő kontrából lőttek gólt, könyörtelenül kihasználva a talán egyetlen hibánkat.

Az ilyen nemzetközi meccseken nüanszokon múlhat a siker vagy a kudarc. Ezen a szinten kis túlzással egy helyzetből két gólt kell tudni rúgni, és végig koncentrálni, hiba nélkül játszani hátul. Mi viszont hibáztunk néhányszor, az ellenfél pedig büntetett. Amikor viszont ők hibáztak, mi nem tudtuk az esélyeinket kihasználni.

A támadások számát, a helyzetkialakítást tekintve is hasonló adatokat produkált a két együttes, a döntő szituációkból azonban ők jöttek ki jobban.

– Több ilyen meccs kellene tehát ahhoz, hogy fejlődjünk?

– Számít, milyen meccseket játszol hétről hétre, mennyi belőle a magas intenzitású, ahol nem lankadhat a figyelem. Több ilyen kéne, ettől függetlenül az a tapasztalatom, a magyar bajnokik nívója évről évre javul. A mi meccseink általában magas intenzitásúak, de a miénk a legfiatalabb átlagéletkorú csapat, ahol olyan fiatalok is alapemberek, akiknek ez volt az első ilyen szintű megmérettetésük. Rutinos csapattal találkoztak, amiből nagyon sokat tanulhatnak egyénileg is. Nyilván nem minden a pénz, de hosszú távon azok a csapatok, amelyekben a játékosok nagyobb értéket képviselnek, magasabb szinten képesek játszani, és nagyobb erőbedobásra kényszerítik a riválist. Jól érzékelhető ez itthon is, amikor a Fradival játszunk, minőségi játékosokkal találkozva. A mi klubunk más utat jár, mi inkább nevelő egyesület vagyunk, amelyikben fejleszteni, építeni kell a játékosokat, hogy aztán értékesíteni tudjuk őket.

Az eszéki találkozón is végig meccsben voltak a zalaegerszegiek (Forrás: ZTE Facebook)

– Ha beavatnál még a felkészülés kulisszatitkaiba. Hányszor nézted meg például a riválist? Mennyiszer élőben? Hány összeállítást készítenek ilyenkor az elemzők?

– Az Eszék elemzési szempontból speciális eset volt, hiszen a két klub baráti kapcsolatot ápol egymással, szinte minden évben játszunk egymással felkészülési mérkőzéseket. Az elmúlt években ráadásul több játékos is érkezett hozzánk Eszékről, rövidebb vagy hosszabb időre, így mindkét csapat nagyon jól ismerte a másikat. Ettől függetlenül minden felkészülési mérkőzésüket megnéztük élőben. Én a bajnoki főpróbát láttam élőben, a kollégák a többi meccset. De felvételről mindegyikünk megnézte valamennyi mérkőzésüket. Óriási a különbség persze a felkészülési és a tétmeccs között, a legfontosabb információkat a bajnokin szerezhettük be. A hazai bajnokikra is ugyanígy készülünk fel. Hét elején beosztjuk, ki, melyik meccsre kell menjen, hogy élőben is lássuk minél többet az ellenfeleket. Vasárnap Debrecenben játszottunk, de szombaton útba ejtettem Miskolcot, és élőben néztem meg a következő heti ellenfelünket, a DVTK-t.

– Vannak edzők, például Unai Emery, akik elég hosszan videóztatják játékosaikat, és alapos magyarázatba fogva merülnek el akár egy órára is a taktikai elemek ismertetésében, mások rövidebbre szabják az elméleti-taktikai felkészítést, mondván a figyelmet úgysem lehet túl sokáig fenntartani. Te melyik típus vagy?

– Mi a videózásokat próbáljuk a hét napjaira elosztani. A terjedelem attól függ, mit akarunk közvetíteni a játékosoknak, szerintem egy egyórás videózásnál már lankad a koncentráció. Nálunk legfeljebb félórás szokott lenni. De az hetente többször. És a közös csoportba is küldünk a játékosoknak anyagokat, olyanokat, amelyekhez nem nagyon kell külön kommentár.

– Mindent összevetve nagy csalódás a kiesés, vagy bravúr lett volna a továbbjutás?

– Mi kaptuk a legnehezebb ellenfelet a magyar csapatok közül, tudtuk, hogy az Eszék ötször nagyobb költségvetésből gazdálkodik, nem mi voltunk tehát a favoritok. De abban hittünk, ha fegyelmezettek és koncentráltak leszünk, ha a fizikai párharcokban és futásteljesítményben felvesszük velük a versenyt, szerencsés esetben bravúrt érhetünk el. A játékosok óriási energiákat mozgósítottak, mindent betartottak, amit kértünk tőlük, a szerencse azonban nem szegődött mellénk, ezért aztán óriási csalódásként éltük meg a búcsút. Mert nagyon közel voltunk az ellenfélhez.

Ettől függetlenül az Eszék még előttünk jár, és reálisan nézve talán jogos is a továbbjutása, de sportemberekként szeretünk volna győzni. Tisztesen helytálltunk, ha nagyobb a tapasztalatunk nemzetközi szinten, és ebbe a stáb is beletartozik, közelebb kerülhettünk volna a bravúrhoz.

A fordulópontokból nem jöttünk ki jól, de büszkék lehetünk a teljesítményre. A tanulópénzt befizettük, reméljük, egy nap kamatozik. Így is kiélezett párharcot vívtunk, akkor is, amikor épp háromgólos volt a különbség. De most még ez a realitás.

– Mi kellene ahhoz, hogy ne csak a Fradi induljon neki eséllyel a nemzetközi kupáknak? Oké, pénz és hasonlóan minőségi légiósok, ez a magától értetődő válasz, de önerőből nem tudunk olyan csapatot kiállítani, amelyik hasonló sansszal indulna neki legalább az Ekl-selejtezőknek?

– A nemzetközi kupákban nagyon nagy szerepe van annak, az adott csapat mire ment korábban, a rendszeres kupaszereplők gyűjtik a koefficiens pontokat, s

nagyon nem mindegy, kiemeltként vagy nem kiemeltként sorsolnak. A magyar résztvevők a Fradin kívül nem kiemeltként kezdték a küzdelmeket, a Debrecen továbbjutott, a KTE nagyon közel volt, de minket is nehezen ejtettek ki. Az NB I sajátossága, hogy mindig más csapat jut ki, így viszont nem tudnak kiemelt pozícióból indulni, ami megkönnyítené a csoportkörbe kerülést.

Ettől függetlenül az Európa-konferencialigában lehet meglepetést okozni, és kiscsapatként is nagyot alkotni, feltéve, hogy felkészült vagy. A tanulság az, hogy még többet kell dolgozni, még élesebb, még színvonalasabb bajnokikat kell játszani. Magamra is gondolok ilyenkor, még többet kell dolgozni és tapasztalni, hogy újra ilyen meccseken irányíthassam a csapatomat. A játékosokat nagyon pozitív impulzusokkal töltik fel a nemzetközi meccsek, ahogy persze a stábot is, már csak azért is, mert a klubodon túl az országot is képviseled, és más futballkultúrával találkozol.

– Nyilván messzire vezet, miért bukunk el mégis, pedig ezzel az infrastruktúrával, amely a magyar futballnak immár vagy tíz éve a rendelkezésére áll, illő volna jobban teljesíteni klubszinten is, nem?

– Szerintem az elkövetkező években jobb eredmények születnek. Azért nem árt megnézni, milyen klubok indultak idén a sorozatban. A Kecskemét abszolút bravúrcsapatként ért oda, egy évvel a feljutása után, szinte csak hazai játékossal, nemzetközi tapasztalat nélkül. Nekünk ez ugyancsak nem volt meg, és a Debrecen is kevéssel a másodosztályú szereplése után, nagy utat megtéve jutott el a nemzetközi porondra. A Fradi pedig évek óta hoz egy magas szintet. Amilyen lemaradásban voltunk húsz éve, ahhoz képest van előrelépés, fejlődik a magyar futball, de ez egy hosszú folyamat.

– Én nem vagyok ilyen optimista, azt a kifogásokat kereső nézetet viszont biztos nem osztom, amely szerint idehaza kisebb a merítési lehetőség, illetve nincs elég tehetség, pedig egészen biztos, hogy van annyi, mint Horvátországban vagy Szerbiában, mégsem fut be tőlünk a fele, vagy inkább a negyede sem.

– Szerintem a játékoskiáramlás mértéke mindig azon múlik, hol tart az adott ország futballja. Azt meg leginkább a válogatott szereplése határozza meg.

A horvát válogatott világszinten is évtizedek óta meghatározó, ezért is dolgozik például annyi horvát edző külföldön, szerb annál is több. Nálunk is mindig feltűnnek szerb trénerek, fordítva ez elképzelhetetlen. De nem csak nálunk dolgoznak szerb edzők, mindenhol,

hogy miért, az hosszabb téma lenne. Tény, hosszú-hosszú évekig nem szerepelt magyar játékos európai topcsapatban, Szoboszlai Dominik most odakerült, ezzel talán a magyar futball is magasabb polcra kerül, és a többi magyar ázsiója is megnő. Azért a mai válogatottból többen is topbajnokságban játszanak. Ugyancsak lényeges, milyen légiósokat tudsz a magyar bajnokságba hozni, ha minőségieket sikerülne, az szintén lendítene a futballunkon.

(Forrás: ZTE Facoebook)

– Az, hogy kevés minőséget termelünk, az edzőkön múlik leginkább? 

– Nehéz megítélni. Dolgoztam az utánpótlásban, rengeteget jártam külföldi akadémiákra tanulmányi utakra. Amit egyértelműen megállapíthattam:

kint a labdarúgás megítélése egészen más, sokkal komolyabb elismerésben részesülnek a futballisták vagy az edzők, nálunk nem is tekintik komoly munkának az edzőit. Pedig itthon is sokan rengeteg munkaórát ölnek bele abba, hogy jobbá váljanak, képezik magukat, és igyekeznek fejleszteni a játékosokat.

Az alanyon is múlik persze. A mai játékosok sokkal profibbak, mint mi voltunk, igaz, a lehetőségeik is jobbak. Az, hogy az infrastruktúra remek, hosszú évek alatt mutatkozik majd meg eredményekben is. A futball az utóbbi években rengeteget gyorsult, nagyobb a fizikai igénybevétel, ehhez is alkalmazkodni kell, de remélem, akik most kerülnek be a felnőtt labdarúgásba, magasabb szintet képviselnek.

– Nyilván minél több magyar játékosnak kéne esélyt adni az NB I-ben, ebből a szempontból mondjuk a ZTE példaértékű. Tulajdonosi döntés kérdése?

– Igen, a klubfilozófiát a tulajdonos határozza meg, a miénk hisz a magyar fiatalokban, próbál nekik teret adni. Visszatérve a nemzetközi megmérettetésekre. Németországban is vannak klubok, amelyek a fiatalokat helyezik előtérbe, az eladásukból igyekeznek fenntartani a klubot, de ha kijutnak az európai kupák egyikébe, nehezebben veszik az akadályokat. Nálunk a Fradit leszámítva nem lehet előre belőni, ki jut majd el a nemzetközi szereplést érő helyekre, kicsik a különbségek a büdzséket és a játékosállományokat tekintve is, ami abból a szempontból jó, hogy bárki jó eredményt érhet el, kiélezett a bajnokság, abból a szempontból viszont nem jó, hogy nincs még egy hasonlóan erős együttes. A klubok a kerethez választanak edzőt, alkalmazkodik-e a filozófiához, fontos-e neki is a fiatalok beépítése. A nap végén viszont az eredmény dönt arról, jó-e az edző vagy sem, világszinten sincs ez másképp. Dolgozhatok én bármennyit, befektethetek bármennyi energiát, az számít, nyersz-e. Ez a profi futball. Az utánpótlás más, ott a képzés a hangsúlyos.

– Ha már a győzelem… A győzelemhez többféle út vezet. Te, amikor elkezdtél edzősködni, határozottan tudtad, milyen utat képviselsz majd? A Guardiola-féle labdát birtoklót, a Mourinho-féle reaktív focit, a Klopp-féle heavy metalt? Vagy mindenből egy picit?

– Az intenzív focit szeretem, védekezésben és támadásban egyaránt. Az a cél, hogy minél magasabban szerezzen labdát a csapatom, s talán ez is a legkönnyebben megvalósítható. Támadásban azt próbálom elérni, hogy minél gyorsabban jussunk el a kapuig, kombinatív módon. Ezt azért már nehéz megszervezni, összerakni, plusz az utolsó zónában lehet ugyan mankót adni, a játékos képességein, kreativitásán múlik, mire megy. A kellő szabadságot meg kell nekik hagyni. De hiába van meg az elképzelésed, idehaza azért a kerethez kell alkalmazkodni. Topszinten tudnak az edző felfogásához mérten igazolni. De ott sincs semmire garancia, valaki sikeres az egyik csapatával, a másikkal megbukik, pedig biztos nem veszítette el a tudását. Rövid idő alatt kell mindenesetre eredményt produkálni, már csak ezért is nehéz szakma a miénk.

– Pedig fiatalon kezdted…

– Huszonnégy éves koromra több műtéten is átestem, én pedig eléggé megharagudtam a futballra, amiért nem művelhettem többé. El is távolodtam tőle. Néhány év múltán azonban adódott egy lehetőség, hogy gyerekekkel foglalkozzam, és bár nem tudtam elképzelni magam addig edzőként, megtetszett. Idővel visszarázódtam a futballba, dolgoztam nagyon kis korosztállyal, szakmai vezetőként, második csapat vezetőedzőjeként is, eleinte mellékállásban. Az azért sok volt, amikor az utánpótlás mellett felnőtt amatőr csapattal is foglalkoztam, plusz dolgoztam a civil szakmámban. Semmi egyébre nem jutott időm. Ugyanakkor éreztem, profi edzővé szeretnék válni. Messzinek tűnt akkor a cél, az élet azonban úgy alakította, hogy viszonylag gyorsan elérjek oda, harmincnégy éves koromban már az NB II-es Békéscsaba vezetőedzője lehettem.

– Majd NB I-es Zalaegerszegen, de ha már az élvonal: nagyon kiegyenlített az NB I, és az óvatosabb futballt sokszor azzal indokolják vagy indokolták a trénerek, hogy két-három vereség, és mindjárt a kiesőzónában találod magad. Érzékelsz valamiféle fejlődést abban tekintetben, hogy bátrabbak lennének a csapatok? Jellemzőbb immár a támadószellem?

– Amikor három éve először edzősködni kezdtem Zalaegerszegen, felvállaltuk a bátor játékot. Az lett az eredménye, hogy mi rúgtuk a második-harmadik legtöbb gólt, de a második-harmadik legtöbbet is kaptuk.

Nehéz azért úgy dolgozni, hogy két-három rosszabb eredménnyel olyan pozícióba kerülhetsz, hogy megköszönik a munkádat. Ebben a helyzetben nehezebb feladni a biztonságot, és kockáztatni, ráadásul a klub is nagy pénztől esik el, ha búcsúzik. Ezzel együtt vallom, bátor futballal is lehet eredményes egy csapat, sőt! Szerintem átlagban hat-hét hónap jut egy NB I-es edzőnek, s ez nem segíti a rizikósabb foci bevállalását, ettől még fontos lenne, hogy minél támadóbb szellemű futball uralkodjon az élvonalban, mert egyrészt fontos lenne a nézőket kiszolgálni, másrészt a nemzetközi meccseken is presszing alatt kell játszani, és az ellen kell megtanulni focizni.

De elég magas gólszámmal indult az idény, a támadójátékot tekintve tapasztalni fejlődést.

– Nehéz tehát ma Magyarországon érvényesülni edzőként?

– Nagyon. A közösségi média, a sajtó, a szurkolók folyamatos nyomása alatt kell teljesíteni, kevés a hibázási lehetőség, hamar pálcát törnek a fejed felett. Sok dolog a színfalak mögött zajlik, amiről a szurkolók nem is tudnak. Van, hogy a legjobban teljesítő játékos cserét kér, és mivel ezt csak mi tudjuk, a drukker azt hiszi, az edző nem érti a dolgát. Ugyanezt gondolja, ha nem kezd az egyik kedvenc, de mi tudjuk, azért nem, mert egész héten lázas volt. Léteznek stratégiai szempontok is, sorozatterhelésnél sakkoznunk kell, előfordul, hogy félidőben hozunk be több embert, hogy a győzelem érdekében a megfelelő dinamikára váltsunk. És van a klubérdek, amikor a fiatalszabály miatt kell variálni a felálláson. De nem lehet mindig mindent elmagyarázni és megindokolni, ezért az ilyen kritikákkal nem is foglalkozunk, mert a klubvezetők és a csapat is tudja, mi miért történik. Az biztos, hogy az elsősorban a közösségi médiában fellelhető, sértő kritikák nem segítik a csapat fejlődését, mert pozitív légkörben lehet jó munkát végezni. Muszáj persze alkalmazkodnunk a körülményekhez, és kizárni a negatív hangokat, erősíteni a játékosok önbizalmát, ami a siker kulcsa.

– Van megoldás, ne olvassátok a közösségi médiát.

– Nem is olvasom, ettől még eljut hozzám és a játékosokhoz is. Amikor egy-egy vesztes meccs után az ember elmegy egy étterembe, és ott megjegyzésekkel találkozik, az nem túl kellemes.

– Előfordult veled ilyen?

– Persze, előfordul. Amúgy nyitott vagyok, és szívesen válaszolok a kritikára, ha építő jellegű. Ezekből egyébként nagyon jó kis beszélgetések kerekednek, és hálásak a drukkerek, ha választ kapnak bizonyos kérdésekre. El kell tudni persze fogadni a szurkolói reakciókat, de felteszem a kérdést: van még egy olyan munka, amelyet a folyamatos kritikák össztüzében kell az embernek végeznie? Az építő kritika nemhogy nem baj, szükséges, lehet belőle tanulni, de a közösségi médiát uraló negatív kommentáradat csak károkat okoz a mi kis közösségünknek, pláne az ilyen fiatal keretnek. Igyekszünk a játékosokat ettől megkímélni. A vezetés a klubon belül, mi pedig a csapaton belül teszünk meg mindent a pozitív, alkotó légkör megteremtéséért, ami létfontosságú a kisebb klubok életében.

– A pozitív légkör érhet újbóli nemzetközi szereplést? Az egyáltalán a cél Zalaegerszegen?

– Minden csapat szeretne az európai kupák egyikébe bekerülni, ami lehet is mindenkinek cél, mert nagyjából az utolsó öt fordulóban dől el, mely klubok küzdenek a dobogóért, és melyek a kiesés elkerüléséért. Ennyire kicsik a különbségek. Mi szeretnénk a felsőházban végezni, és a kupában is minél tovább jutni. Még azért élénken él bennünk, mit jelent megnyerni.

Kiemelt kép: Pezzetta Umberto / zaol.hu