Egy, csakis egy nyerhet a végén!

A dolog lehetetlenségét, szürrealitását az csak tovább fokozza, amikor ezen álmok pusztán délibábos víziók, amik kívül esnek a józan gondolkodás keretein. Persze az igazán nagy kluboknál már a név is kötelez, vagyis egy bizonyos szint alá az ambícióikat sem engedhetik, de nem a klubcímer futballozik, hanem a csapat, amelynek a valós játékereje könnyen felmérhető, hiszen a potenciálja az eredményein keresztül szükszégszerűen kirajzolódik, így az elvárosokat is lehet(ne) ahhoz igazítani. Természetesen nagyon sokszor nincs alternatívája az edző elküldésének, még akkor sem, hogyha alapvetően jó munkát végzett nagyon sokáig, a régi közhely, miszerint a csapatot nem lehet lecserélni, ebben az értelemben vígan él tovább – noha ma már sokszor a játékosállományt is le lehet, elég sok precedens volt erre idén nyáron is – az ezer sebből vérző Ajax Amszterdam esetét magam is alaposan kiveséztem.

Két fő probléma van.

Kezdjük a kíméletlen számokkal, már csak azért is, mert azok hajlíthatatlanok és az egyesületek egyetlen lehetősége, hogy figyelembe és tudomásul is vegyék őket. Természetesen minden bajnokságnak megvannak a maga egyedi erőviszonyai, még a négy topliga is markánsan különbözik egymástól, míg az ötödik számúnak minősülő Ligue 1 egy teljesen másik kategóriát képvisel (éppen e hónap elején indítottunk havi rendszerességgel jelentkező sorozatot Francia Ablak néven e ligát követendő), aztán jön a holland, portugál, belga hármasfogat és így tovább. Külön-külön is foglalkozhatnánk velük, de maradjunk most a topligáknál – és egy általános megközelítésmódnál – egyrészt mert azok első négy helyezettje egyaránt automatikusan Bajnokok Ligája-szereplő, másrészt mert (a Paris Saint-Germain kivételével) a legnagyobb eredménykényszer alatt álló topklubok e bajnokságokban szerepelnek. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a Premier League-ben, a Bundesligában, a LaLigában és a Serie A-ban is legalább nyolcan küzdenek a hat (a PL-ben öt) nemzetközi indulást jelentő hely valamelyikének eléréséért, amely a következők szerint alakul a következő alkalomtól:

1. 1-4. hely: BL-csoportkör;
2. 5. hely: Európa-liga-csoportkör;
3. 6. hely: Konferencia-liga-selejtező.

(Angliában a Ligakupa-győztes indulhat a Konferencia-liga-selejtezőben)

De ezen klubok döntő többségének csak a BL-t érő helyezés üdvözítő igazán. Ez tehát azt jelenti, hogy az alapesetben az élmezőny részét képező nagycsapatok (és a közvetlen üldözőik) közel fele akkor is kudarcra van ítélve, hogyha pusztán annyi történik vele, hogy adott kiírásban a (leg)jobbak között van, csak éppen kevésbé jó. Persze egy-egy klub szezonális teljesítményét árnyalhatja a nemzetközi, avagy a hazai kupaszereplés (utóbbi leginkább csak végső győzelem esetén) és sok egyéb tényező is, és teljesen más a leányzó fekvése, ha a Bayern Münchenről van szó, vagy mondjuk a Freiburgról. A bajoroknál egy salátástál, Német Kupa-győzelem kombó alig-alig elégséges, ha egy korai BL-kieséssel párosul, de Sallai Roland csapata is alighanem roppant csalódott volt, hogy az elmúlt két szezonban előbb négy, majd három pont híján maradt le a legrangosabb európai kupáról.

Fotó: NurPhoto SRL / Alamy Stock Photo

Nézzük is meg a BL-t. A bejutás az alapelvárás, ez eddig tiszta sor, de mi számít jó szereplésnek? A legnagyobbaknál legalább az elődöntő szintje az a magasság, ami után nincs ok a szégyenkezésre, a legjobb nyolc közé jutás már nem tud kielégítő lenni, legfeljebb a topligákon kívüli csapatoknak, vagy a legerősebb bajnokságok kevéssé kiemelkedő klubjainak. Egy nyolcaddöntős kiesés már közel tragédia, a csoportkörös búcsú pedig maga a világvége. Az persze jogos elvárása egy sztárcsapatnak saját magával szemben, hogy legalább komolyabb kudarcok ne érjék őket, de ez a többség számára egyszerűen elkerülhetetlen, a BL-ben a nagycsapatoknak maximum a harmada lehet relatíve sikeres!

A legutóbbi kiírásban például éppen a leggyengébb kvartettben zárt utolsóként az Atlético Madrid (az FC Porto, az FC Bruges és a Bayer Leverkusen mögött), amire nincsen, nem lehet elfogadható magyarázat, de a Barcelona és a Juventus is csak az Európa-ligában folytathatta a csoportkör után, ami csupán egy árnyalattal kisebb blama. A 2011-es katari kézre kerülése óta immár ötödször(!) a nyolcaddöntőben búcsúzó PSG számára egy újabb kiadós bukta volt a Bayern elleni dupla fiaskó, a bajorok számára viszont a legjobb nyolc között jött el a fájdalmas végállomás, és aligha jelentett utólagos feloldozást Münchenben, hogy a végső győztes Manchester City parancsolt nekik megálljt. Velük szemben a negyeddöntő kakukktojása, a Benfica méltán lehet büszke a tavalyi BL teljesítményére, még akkor is, ha az FC Bruges képében a legjobb 16 között neki volt a legkönnyebb riválisa, a döntőig menetelő Interrel szemben pedig esélye sem volt a nyolc között. De a milánói kék-feketék szárnyalását sem várta senki, a városi rivális Milanról nem is beszélve, amely 16 év után játszhatott újra BL-elödőntőt, éppen az Inter ellen, köszönhetően annak, hogy hatalmas bravúrral kiejtette az idény végére kissé elfásult, de a bajnokságot így is simán megnyerő SSC Napolit – amely bár nagy esélyt szalasztott el a könnyebbik ágon, összeségében csinos kis szezont zárt.

Fotó: Nicolò Campo / Alamy Stock Photo

És miképpen a Bajnokok Ligájában, a helyzet a világ- és az Európa-bajnokságok esetében is hasonló, már, ami a kontinensük legjobb nemzeti együtteseit, valamint Brazíliát és Argentínát, vagyis a legszűkebb elitet illeti. A négy közé jutás a siker (a dél-amerikai gigászoknál, főleg a Selecaónál ez csakis az aranyérem lehet!), a negyeddöntős szereplés az megfelelés egyfajta alap elvárásnak, ami meg ez alatt van, azok variációk tragédiákra. Az ugyan igaz, hogy a jóval kevesebb mérkőzésszám, a két vagy négy évenkénti nagyszínpados szereplés okán a válogatottak szövetségi kapitányai átlagosan jóval huzamosabb ideig teljesíthetnek szolgálatot egyazon országban, viszont a matek itt is elég necces, hiszen a 24 résztvevős Eb csapatainak nagyságrendileg a fele számít (minimum a saját hazája elvárásai szerinti) esélyesnek, miközben azért a másik felében is akadnak potens válogatottak, akik szintén mernek nagyokat álmodni. A világbajnokság kapcsán maradjunk még a régi 32-es főtáblánál, ott már kicsit hígabb a mezőny (és 2026-tól még hígabb lesz a 48 indulóra való bővítés miatt), de a 13 európai együttes és a dél-amerikai kontinens legjobbjai azért (2022-ig) kiadták a mezőny 50 százalékát. Vagyis a papíron legesélyesebb együttesek közel fele ott is kudarcra van ítélve.

Ami az érme másik oldalát, a reálisan megfogalmazott célok kitűzését illeti, ott már van valódi mozgástér, hiszen a valószínűség már képlékenyebb dolog, a papírforma felborítható, és az erőn felül teljesítésre is vannak példák, persze ebből az is következik, hogy még több esélyes kényszerül átsorolni a csalódást keltők táborába.

Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!

Túl sok verzió nincsen arra nézve, hogy milyen ambíciókat fogalmazhat meg saját magának egy élvonalbeli klub. Bajnoki cím, nemzetközi kupaszereplést biztosító helyezés, vagy a biztos bennmaradás kivívása. Ezen célkitűzések – amennyiben megalapozottak voltak – el nem érése esetén többnyire teljesen logikus reakció leváltani az edzőt. De a legerősebb bajnokságokban a kiesők és az élmezőny között záró 10-12 csapat többsége számára az elitbe kerülés felül-, míg a másodosztályba való aláhullás alulteljesítésnek minősül, vagyis a fenti törekvések számukra objektíve nem léteznek. „Igyekszünk minden mérkőzésen százszázalékos erőbedobással küzdeni és majd meglátjuk, ez mire lesz elég a végelszámolásnál. Az élvonalbeli tagságunk megőrzése nem jelenthet gondot, ugyanakkor tisztában vagyunk az erőviszonyokkal, az európai porond nekünk túl messze van.” A klubok legalább fele egy ilyen semmitmondó, felelősségvállalásmentes közhellyel előre kitámaszthatja a középmezőnyben való stagnálást, és gond nélkül végiglébecolhat akár egy egész idényt.

Nem akarunk igazságtalanok lenni, hiszen az élbolyba való betörésnek ma már súlyos gazdasági korlátjai (is) vannak, amelyek csak kivételes esetben, rendkívül szerencsés konstellációban megdönthetők. De igenis megdönthetők! Nem kell messzire menni, erre kiváló példákat szolgáltatott a 2022-2023-as idény, amikoris jelentős áttörést ért el a Brighton & Hove Albion és az Aston Villa, valamint a Lens, vagy éppen a Kecskemét.

Fotó: Bálint Szentgallay / Alamy Stock Photo

Jöjjünk is most haza, hiszen a 12 csapatos OTP Bank Liga kitűnő lehetőséget teremt a tárgyilagosabb szemléltetésre is. A magyar élvonalban a Ferencváros öt esztendeje kibérelte az első helyet, így a dobogó két alsó fokáért és a kiesés elkerüléséért zajlik a küzdelem. A honi bajnokság – alacsony létszámából is következő – sajátossága, hogy bár mindig akad egy-két erősebb csapat a Fradi mellett (ilyen volt az előző szezonban a KTE), illetve tükörsimán kieső alakulat is olykor (idén májusban a Vasas; külön érdekesség, hogy a bajnokság két újonca demonstrálta a két végletet), de alapvetően nagyon szoros a mezőny. Körbeverések és kis pontkülönbségek jellemzik a honi első ligát, a mezőny alsó fele rendre a kiesés ellen megy, az más kérdés, hogy néhány győzelemmel a dobogó közelébe lehet kerülni, csakhogy ez visszafelé is működik: két-három vereség után már hátrafelé kell tekintgetni. Innen nézve különösen abszurd az edzőváltások szélsőséges gyakorisága, az előző kiírásban 12 csapatból 9 váltott trénert, összesen 11 alkalommal (a Vasas és a Fehérvár kétszer is)! Európában ez kiemelkedő arány, csak Boszniában, Észak-Macedóniában, Szerbiában és Cipruson cserélték le több csapat mesterét. Az elmúlt négy idényben rendre legalább 8 klub váltott edzőt év közben, utoljára a 2017–2018-as évadban fordult elő, hogy a csapatok több, mint fele (szám szerint: 7), azzal a vezetőedzővel fejezte be a szezont, akivel elkezdte. A tavalyi 11 precedens közül három minősült pozitív fordulatot eredményező beavatkozásnak: Szrdjan Blagojevics a DVSC-t, Bognár György a Paksot, míg a korábban a lilákat hét éven keresztül már dirigáló Nebojsa Vignjevics az Újpestet rázta fel. Ez azért roppant szerény arány. Igaz, arra a legjobb példa Szabó István Kecskemétje, hogy ha van egy szakmailag igényes és korszerű vízió, amely tudatossággal, kellő alázattal és kőkemény munkával párosul, akkor az NB I második helye könnyedén elérhető, és ha erre a KTE képes volt, bármelyik csapat az lehet, akár a másodosztályból érkezve egy a Merkantil Bank Liga színvonalát meg nem haladó kvalitású játékoskerettel is. Csakhogy, a legtöbb edző nem Szabó István, és a legtöbb klubnál nem őshonos az innovatív szemléletmód, a koncepcionális építkezés, és legfőképpen nem a reálisan megfogalmazott célkitűzésekhez igazított stratégia követelményei szerinti játékospolitikát és felkészülést folytatnak, a döntéshozatal jellemzően ad hoc jellegű, és többnyire csupán véletlenszerűen bizonyul üdvözítőnek. Röviden: nem rendelkeznek szervezeti kultúrával. Ez persze nem kizárólag Magyarországra (és Kelet-Európára, valamint a balkáni térségre) jellemző, bár az kétségtelen, hogy tőlünk nyugatabbra azért jóval jobb a helyzet, de ott is vannak ijesztő példák, a legmagasabb szinten is, lásd a Chelsea elmúlt évét.

Többet akarni, nagyobbra vágyni a futballban is legitim, hovatovább progresszív törekvés volna, de ha az ambíciókhoz nem rendelünk egy kidolgozott, legalább elméleti szinten működőképesnek tetsző cselekvési tervet, akkor felesleges a játéktábla bábuit ide-oda pakolgatni. Az edzőkeringők nem vezetnek sehova, és éppen úgy, mint bármely más szakma képviselői, a labdarúgó trénerek többsége sem haladja meg a tisztes középszert, így tőlük önmagukban semmi pluszt nem érdemes remélni. A legjobb mesterek nyilván a legjobb kluboknál dolgoznak, és a jókat is egyre nehezebb megcsípni, hiszen ahogy globalizálódik a sportág, egyre több helyen mutatkozik igény irántuk, és áll rendelkezésre a szükséges tőke a megfizetésükre.

A legfontosabb az lenne, ha a tulajdonosok végre belátnák, azzal, hogy futószalagon rotálják az edzőiket, sokszor csak késleltetik a kiteljesedést, hiszen egy új tréner legalább részben átalakítja a csapatot, a saját filozófiáját próbálja meghonosítani, adott esetben új játékrendszert is alkalmazhat, és szinte az összes ilyen strukturális újrakezdés a nulladik kilométerkőig rántja vissza a csapatukat. Az esetek kis százalékban ez persze baromi jól is elsülhet, akár a legelső perctől kezdve, de mindig erre van, lesz a kevesebb esély!

Türelem és bizalom nélkül nincsen olyan klubmodell, amely perspektivikusan, hosszú távon és hamis hangok nélkül tudna muzsikálni, még akkor sem, ha dollármilliárdokkal van kibiztosítva, erre immár évtizedes bizonyságot szolgáltat a PSG küszködése. De az előnytelen párizsi modellnek van egy inverze is: a Manchester City élén hét év után ért fel a csúcsra Pep Guardiola, akinek számos BL-betlijét elnézték, mert hittek benne – igaz, közben a City szép csendben leuralta a világ legerősebb bajnokságát, ami azért nagyobb dolog, mint Messivel, Neymarral és Mbappéval megnyerni a Ligue 1-t.

Fotó: Simon Dack / Telephoto Images / Alamy Stock Photo

De sajnos a néhai vasfüggönyön innen ez a fajta távlatos gondolkodás még mindig nem nyert kellő teret, és amíg ez nem változik, addig csak a mókuskerék pörög, s miközben a kisegér a száguldása megállíthatatlanságának illúziójában révedez, valójában csupán egy helyben toporog lelakatolt ketrecében. Önámításban persze a többség kifejezetten erős, az önmegvalósítás pedig csak a kivételesek sajátja; és ez a labdarúgásban sincsen másképp.

CIKKAJÁNLÓ:

Ami a stadionban köttetett – rajongók és hőseik különös „házassága”

Kiemelt fotó: imageBROKER.com GmbH & Co. KG / Alamy Stock Photo