„Egy edző nem azzal a céllal kel fel reggel, hogy akkor ma tönkretesz egy-két gyermeket”

– „Rengeteg frusztráció, kibeszéletlen probléma van a szülőkben és a szakmában is. A feleket közelíteni kell egymáshoz, és kommunikálni arról, hogy mi az, ami a másikat zavarja, és amin változtatni kell.” Ezt volt az egyik kiemelt gondolata a csoport létrehozásának. Mik voltak az első tapasztalatok, az első felszínre kerülő problémák?

– Jablko Judit: Régóta részese vagyok a versenysportnak. Mind a három gyermekem versenyszerűen sportolt. Azt látom, hogy az edzők és a szülők nem értik meg egymást. Az edzők lehetnének nyitottabbak, a szülők pedig határozottabbak – persze nem irreális elvárásokat megfogalmazva. Mind a két fél részéről nyitottságra lenne szükség, de az edzők és a szülők is lezárnak, alig van kommunikáció. Spanyolországban (Jablko Judit évek óta Spanyolországban él családjával - a szerk.) ez működik, ott az edző a mérkőzés végén leül kávézni, beszélgetni a szülőkkel. Közösségként funkcionálnak, miközben egyik fél sem él vissza a másik bizalmával, tiszteletben tartják a határokat. Mert amit tesznek, azt a gyerekért teszik. Ha konfliktus is van, akkor azt a gyerek érdekében rendezik. Nem húznak falakat. Nyitottak az emberek. A csoport létrehozásával szerettünk volna egy másik nézőpontot adni. És ezt a nézőpontváltást sikeresnek mondhatom. András a szakmához ért nagyon, én az emberekhez. Tíz évvel ezelőtt a középső gyerekem összekötött minket. Andrásnak volt egy gondolata, és ugyanazon a gondolatvonaton ülünk azóta is. Volt egy nagyjából százfős szülői bázisunk, akikben megbíztunk, majd elindítottuk a csoportot, aminek immár több mint 5200 tagja van.

– Helm András: A kiindulópont az volt, hogy a sport a gyermekekért van. De nem volt csatorna, a gyermek bekerült középre, a szülők és a szakemberek közötti kommunikáció valahogy mindig elakadt. Ezért is lett a csoport egyik jelmondata: „Az információhoz való jog”. Mert mégiscsak a szülő gyermekéről van szó, fontos tudnia, mi, miért történik vele. Számos olyan belső konfliktus adódhat, amit a szülőkben fel kell oldani, le kell tisztítani. Olyanokra gondolok, hogy mivel jár és mit jelent valójában az élsport? Hány gyereknek van reális esélye, hogy élsportoló legyen? Fontos, hogy a szülők tudják, mit kell tenniük, milyen áldozatot kell azért hozniuk, hogy a gyerekük versenysportoló legyen. Ahogy fontos a reális célmeghatározás és a tudatosság is. De azt látom, a szülőknek összességében az a legfontosabb, hogy a gyerekük boldog legyen.

– Volt olyan felvetés, kérdés, amelyről nem gondoltátok volna, hogy felmerül?

– Jablko Judit: Sokféle szülő van. Például aki állandóan ott van az edzésen. De van olyan is, aki csak kiteszi a gyereket a kocsiból, és megy tovább. Van, aki állandóan ítélkezik. Van, aki tudja, hol lehet venni cipőt. Van, akinek fogalma sincs arról, hogy van cipő műfüves és füves pályára. Színes a paletta, de ahogy bejön egy kérdés, rögtön érkezik rá a válasz a többi szülőtől.

– Helm András: Azért hoztuk létre a csoportot, hogy a szülők segítsék egymást. A magyar labdarúgást, a sportot számos tévhit veszi körül, ezekről érdemes beszélni, tisztázni kell őket. Nagyon sokan meglepődtek azon, amikor az alvás fontosságáról beszéltünk. Kevés szülő tudta, hogy a megfelelő alvás nemcsak regeneráció, hanem a növekedési hormonok termelődése miatt is fontos. Szélesítjük a szülők tudását, hogy a gyerekek még egészségesebbek legyenek, még jobban ki tudjanak teljesedni.

– Hol van az a pont, ahol a csoport még tud segíteni, és mikor kell a szülőnek a „saját útját” járnia?

– Helm András: A szülőknek mindig maguknak kell a saját útjukat járniuk. A csoportban vélemények hangzanak el. De amikor felmerül például egy olyan kérdés, hogy erre vagy arra a problémára milyen gyógyszert szedjen a gyerek, akkor felhívjuk a figyelmet, hogy érdemes szakorvoshoz fordulni. Nem hivatkozhatunk arra, hogy a másik szülőnek mi volt, mi működött és mi nem. Van egy határ, ahol már nem adunk és nem is adhatunk tanácsot. Pontosabban: az a tanács, hogy forduljanak szakemberhez. Olyan kérdésekben, minthogy, váltson-e a gyerek klubot vagy sem, már annyiféle tapasztalat van, hogy a közösség képes véleményt formálni.

De a szülőnek magának kell levonni a tanulságokat, majd döntenie. Egy ilyen kérdés esetén jövök egy szakmai hozzászólással, majd jön Judit, aki szülői szemszögből összegzi az egészet.

– Elképzelés versus valóság. Mit tapasztaltok, mi az, amit egy szülőből lett sportszülő elképzel, majd aztán a valóságban megtapasztal?

– Jablko Judit: Volt egy szülő a csoportban, aki nagyon jól fogalmazta ezt meg: a sportszülők egy evolúciós folyamaton mennek keresztül. Ez így van. Egy evolúción mennek keresztül a szülők, mire a gyerek kinövi az utánpótlás-korosztályú sportot, addigra lesznek „készen”. Egészen addig tanulnak. Ami engem illet: sokkal megértőbb, türelmesebb lettem a sporttal, a gyerekeimmel. Irreális elvárásokkal indultam. A mai napig meg vagyok róla győződve, hogy a gyerekeim tökéletesek. És ezt anyaként nem is fogom másként látni. A sport részét kellett reálisabban látnom. Ezen a folyamaton végig kell menni, ezt követően már tudjuk szülőként jól támogatni a gyerekeinket.

(Forrás: USSz)

– És edzőként látni a sportszülők evolúcióját?

– Helm András: Bár több mint ötezer tag van a csoportban, még mindig csak a sportban lévő szülők 5-6 százalékáról beszélhetünk. Amit a csoportban elértünk, az az, hogy a szülők tudatosabban viszonyulnak a gyermekeikhez. Akik valóban élsportolót szeretnének a gyermekéből, azok jóval elfogadóbbak. Ami kifejezetten örömteli, hogy egyre kevesebb az olyan megnyilvánulás, amikor az edzőkben látják a problémát. A szülők az elején problémakeresők voltak, most már legtöbbször megoldáskeresők. Ez nagyon fontos, ez hordozza magában azt, hogy valóban jobb környezetről tudjunk gondoskodni a gyerekeknek.

– Jablko Judit: A szülők már az embert látják az edzőben, nem az ellenséget. Mert eddig az edző gyakran ellenségképként jelent meg.

– Helm András: Egy edző nem azzal a céllal kel fel reggel, hogy akkor ma tönkretesz egy-két gyermeket. Az edzőknek is kell a támogatás, a visszajelzés azért, hogy merjenek őszintén beszélni. Sok szülő úgy véli, jobb tudni a valóságot, mint hogy álomba ringassák magunkat. Az edzői szakmának van felelőssége a gyerekekkel kapcsolatban. Mert a szülők egy kicsit a remény rabjai.

– Jablko Judit: Nem csak a sportszülők a remény rabjai. Minden szülő az. Abban a pillanatban, ahogy valakinek gyereke születik, magában fogja hordozni a mindennek a lehetőségét. És teljesen mindegy, hogy szülőről vagy sportszülőről beszélünk.

– Beszélhetünk-e általános és sportágspecifikus problémákról?

– Helm András: Ami edzőként számomra érdekes, hogy a szülők jelentős részét nem a szakma, hanem a gyermek érzelmi világa érdekli. Sportágtól független, hogy a szülők nincsenek tisztában az adott sportág szabályaival, rendszerével. Sokszor nincs idejük, türelmük utánanézni. Ebben is tudunk segíteni, tanácsot adni. Azt próbáljuk elérni, hogy mindenki azon a szinten sportoljon, amely neki jó. Ne kergessen illúziókat, ne becsülje alá magát. Ahol jól érzi magát a gyerek, ott fog tudni érvényesülni és fejlődni.

– Jablko Judit: A sportágtól függetlenül felmerül, hogy a gyerek mikor hagyja abba a versenysportot. Írják a szülők, hogy a 12-14-16 éves gyerek jön haza azzal, hogy elege van, befejezi. És kérdezik, mitévők legyek. Ezekkel a magánjellegű bejegyzésekkel kapcsolatban van a legtöbb hozzászólás. Persze a szülő nem ez alapján fog dönteni, de az, hogy látja, tudja, nincs egyedül, nagyon fontos. Ez már bőven elég, segít. A csoport azt az érzést közvetíti a szülőknek, hogy nincsenek egyedül.

(Forrás: USSz)

– Mitől érzi a szülő vagy a gyerek jól magát egy klubnál?

– Jablko Judit: A szülő attól érzi jól magát, ha a gyermeke boldog és figyelnek rá, ha őt emberként kezeli az edző, nem átnéz rajta. Amikor ember és ember között tiszta kommunikáció van a gyerek érdekében. Ennyi elég.

– Helm András: Attól, ha a gyerekre akkor is figyelnek, ha a legutolsó a sorban vagy ha éppen nehézségei vannak. Amikor beszélgetnek a gyerekkel, amikor megkérdezik, hogy van. A pici apró figyelmességek fognak oda vezetni, hogy a gyerek megtalálja a helyét a közösségben. A szülők szempontjából ezt látjuk a legfontosabbnak.

Vegyék emberszámba a gyereket, aki érezze azt, hogy fontos. Azt, hogy több mint egy sportoló. És hogy nem az eredmény hajszolása, az edző karrierje, hanem a gyerek álmai a fontosak. Persze fontos a győzelemre törekvés is, és hogy a gyerek akarjon többet tenni, megtanulja, hogy semmi sem jár neki alanyi jogon.

– Hogyan állapítják meg a szülők azt, hogy az edző jól foglalkozik a gyerekkel?

– Jablko Judit: Amikor egy edző ignorálja a gyereket, az probléma, az ilyesmi előkerül. De ha egy edző rossz posztra rakja, az nem. Ilyen kérdés fel sem merül a csoportban.

– Helm András: A szakmai részt az edzőkre hagyjuk. Nem a mi dolgunk, hogyan kell a gyereket passzolni vagy kosárra dobni tanítani. Azt viszont minden egyes alkalommal jelezzük: ha valaki azt látja, nem jó a gyerekének, merjen váltani. Olyanról beszélünk, mi van akkor, ha a gyerek nem játszik fél éve. Maga alatt van, abba akarja hagyni. Szóba kerül, hogy bizonyos klubok mit képviselnek, de itt sem sportszakmai a szempont, hanem az, hogyan bánnak a gyerekkel. Ez számít, hogy hogyan bánnak a gyerekével.

– Ha már az evolúcióról beszéltünk… A gyerekre való odafigyelésben megfigyelhető előrelépés?

– Jablko Judit: Régóta nem élek Magyarországon, de a szülők hozzászólásaiból, bejegyzéseiből ítélve azt látom, hogy nem.

– Helm András: Picit árnyaltabban látom a kérdést, mert az edzői oldalt is képviselem. Azt látom, már jelen van egy újfajta edzőgeneráció, amelyik érti, mennyire fontos, hogy a gyerek egész legyen.

(Forrás: USSz)

– Hogyan és miben kell edukálni a szülőket?

– Jablko Judit: Ez az öt év alatt nagyon sokat változott. Nem azzal kezdtük, hogy milyen rossz a magyar szakma, hanem azzal, hogy szülőként önvizsgálatot tartottunk. Az első témánk épp a szülői viselkedés volt. A szülők pálya melletti viselkedése, véleményem szerint, sokat változott pozitív irányba. Kulturáltabb a közeg, mint 7-8 éve. És azt gondolom, ebben volt nekünk is részünk. Volt egy bejegyzésem arról, mit jelent sportszülőnek lenni. Nem magasztos írás volt, hanem teljesen hétköznapi, gyakorlati dolgok tömkelege. Összeszedtem olyanokat, hogy az autónk úgy néz ki, mint egy komplett étterem, lakás, hogy hétvégén hajnalban kelünk, és állandóan úton vagyunk, dietetikusok, pszichológusok és ápolók is vagyunk egyszerre, nem akkor járunk nyaralni, amikor szeretnénk, hanem amikor a gyerek egyesületénél szünet van stb. Az nagy sikert aratott. A legjobb, hogy a szülők felismerték, nincsenek egyedül, és ez nagyon jó érzés. Sorsközösséget alkotunk.

– Helm András: És talán az, hogy sokan megértették, mi a szerepük a gyerekük sportolói életében. Felismerték az áldozataikat, azt, hogy milyen is az életük.

– Akkor megérte létrehozni ezt a csoportot...

– Jablko Judit: Azt még nem tudom, hogy megérte-e, de az biztos, hogy az évek alatt valószínűleg nagyon sok gyereknek, szülőnek segítettünk. Megtanultunk összetartani.

A csoport eddigi legnagyobb sikerének mondhatom azt, amikor egy szülő beírta a csoportba, hogy ott ülnek az ügyeleten a sportolás közben megsérült gyerekével, zárva minden, tud-e valaki egy mankót kölcsönadni. Megjelent a bejegyzés a csoportban, valakinek volt egy használt, fél óra múlva odavitte. Ez a segítőkészség jellemzi az egész csoport működését.

– Helm András: Emellett, ha csak egy gyereket megmentünk egy-egy poszttal, akkor már volt értelme.

– Kellett-e kitiltani valakit a csoportból, és ha igen, miért?

– Helm András: Én vagyok a szigorúbb a csoportban.  Akik megengedhetetlen hangnemben beszéltek társaikkal, azokat azonnal kizárjuk. Mint minden csoportban, nálunk is megvannak a szabályok, akik megszegik, mennek.

– Az utánpótlássporttal kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy van olyan szülő, aki a saját álmát akarja megvalósítani a gyerekével. Ezzel a felfogással, jelenséggel találkoztuk?

– Helm András: Kis számban, de vannak ilyen szülők is. Ez akkor a legrosszabb, ha a gyermek képességei nem kiemelkedőek. Ilyenkor vannak, akik nem tudják elfogadni a szakma véleményét, és a saját gyereküket hozzák kellemetlen helyzetbe. Kiabálnak a pálya szélén gyerekkel, edzővel egyaránt. Ezek a szülők nem látják, hogy a gyermeküknek még fejlődnie kell, akár biológiailag, akár sportszakmailag, és emiatt türelmetlenek, folyamatosan sérelmezik a klub, és az edző döntéseit. Ott nincs mit tenni, váltani kell, hátha máshol jobb lesz. Majd a másik helyen is ezzel találkozik, a harmadik helyen is, és akkor nem biztos, hogy a szakmával és a gyerekkel van gond. Az ilyen szülőkkel a legnehezebb. Erről beszéltünk már a csoportban, hátha valaki magára ismer, és türelmesebb lesz a gyerekével kapcsolatban, és nem presszionálja a teljes környezetét. Nem gond, ha a gyermek a gyengébb kerettel játszik, a lényeg, hogy élvezze a játékot. Jobb gyengébb környezetben lenni, ahol elfogadnak, mint küszködni egy erősebben és abszolút mellékszereplőként jelen lenni. Persze, nem ez a tipikus. Inkább arról esik szó, hogyan tudom a sportban bent tartani a gyereket. Hogyan lehet egészségesebb felnőttet nevelni. Azt a szemléletet képviseljük, hogy a gyereknek fontos a mozgás, a sport, és ezen keresztül lesz egészségesebb a társadalom, így lesz a gyerekből egészséges felnőtt. A szülőt ez érdekli. És a szülők jelentős része hiányolja a rekreációs, szabadidő jelleggel létező klubokat. Mert a magyar sportpiacon mindenki az élsportnak él. De a szülő nem így gondolkodik.

– Jablko Judit: Erről a témáról sok poszt van. Írják sokan, hogy nem szeretnék, hogy a gyerek versenyszerűen sportoljon, nem tudják hetente ötször, csak kétszer edzésre elvinni, nincs lehetőségük minden hétvégén versenyezni. A magyar versenyeztetési rendszer márpedig olyan, hogy ezeknek a gyerekeknek nem teremt lehetőséget a játékra. Ajánlunk olyan klubokat, ahová lejárhatnak focizni, jól érezheti magát a gyerek és lehetősége van így is hétvégente versenyezni, meccsre járni.

(Forrás: USSz)

– Ha már versenysport. Felszínen lévő téma az eredmény kontra a játék, a fejlődés kérdése.

– Helm András: A szülők egy része a nyomás miatt panaszkodik, mert a gyerekük nem bírja. A szülőkben van arra igény, hogy a gyerek akkor is fontos legyen a klubnak, ha nem ő lesz a következő olimpiai bajnok. Hogy akkor is fontos legyen a gyerek, ha csak egy középszintű futballista, röplabdás, kosaras lesz. Hogy a gyerek ne érezze magát elnyomva. A szülőket sokkal jobban érdekli az érzelmi aspektus, mint az, hogy a gyerekük élsportoló legyen. Szükség van persze az élsportra, de a többség nem erre vágyik. A gyereket picit hagyni érvényesülni, engedni kell, hogy élvezze a játékot. A sport gyermekkorban játék. A szülő a hátteret adja hozzá.

– A tanulás és sport kapcsolata legalább olyan érzékeny terület, mint az élsport és tömegsport témaköre. Mennyi szó esik erről a csoportban?

– Jablko Judit: Rengeteg. Két éve, a szülők segítségével szedtem össze Magyarországon a sportiskolákat: előnyök és hátrányok, pro és kontra. Aztán amikor eljön az iskolai felvételi ideje, akkor újra és újra feldobjuk a táblázatot a csoportba, kiegészítve az új iskolákkal – már nagyon sok magániskola is van a táblázatban. Vannak bőven bejegyzések a sport és a tanulás témakörében. Szülők írják, hogyan lehet a kettőt összehangolni. Az a tapasztalat, hogy működik együtt a kettő.

– Helm András: A legtöbb szülő nem mond le a tanulásról. Az a felfogás, hogy: „nem baj fiam, jó, ha egy kettes vagy”, már elmúlt. A szülőknek a tanulás központi kérdés. Ha egy gyerek, lakhelyétől száz kilométerre költözik egy bentlakásos iskolába, azért, hogy élsportoló legyen, akkor a szülő első kérdéseinek egyike a tanuláshoz kapcsolódik. Abban támogat a csoport, hogyan, miként érdemes tanulni, hová lehet a magántanárt beilleszteni. Egymásnak segítenek a szülők. Vannak olyanok, amire nem is gondolunk, mint az online nyelvtanulás, amely nagy sláger lett.

– A koronavírus-járvány hozott-e újat, változást a csoportban?

- Jablko Judit: A legviccesebb posztunk a koronavírus idején jött, amikor megcsináltuk a pályák láthatóságát, abban az időszakban, amikor nem lehetett még nézni a meccseket, csak kapun kívülről. Excel-táblázatban szedtük össze, honnan és hogyan lehet belátni egyes pályákra. Hová érdemes tenni a létrát, hol nem szól rád a biztonsági őr. Ez a posztunk is hatalmas sikert aratott, és nagy segítség volt.

– Helm András: Nagy változás volt, hogy megszűntek a személyes előadások, ehelyett online beszélgetéseket, webináriumokat szerveztünk, az egyiket pl. Schäfer Andrissal. A vele történt beszélgetés bevételét – a szülőknek előre jelezve – egy alapítványnak ajánlottuk fel.

(Forrás: USSz)

– Nemcsak rendezvényeket, előadásokat szerveztek, hanem immár negyedik alkalommal csináljátok a „Passzold tovább” kampányt, amelynek keretében használt sportcipőket, sportruhákat, sporteszközöket gyűjtötök.

– Helm András: Azt képviseljük, hogy a sport mindenkié, okozzon örömet, de ez nem mindenhol tud megvalósulni. Amikor elmentünk az első helyszínre, Csengersimára, elég sok szívbemarkoló dolgot láttunk: volt kisgyerek, aki télen, térdig érő hóban, szandálban járkált.

– Jablko Judit: A kampányt 2018-ban kezdtük. Kiterjedt a kapcsolatrendszerünk alapítványokkal, volt rá igény a szülők részéről is. Csengersimára 4 ezer pár focicipőt, 30 doboznyi ruhát, labdákat vittünk. Mi elintéztünk mindent: béreltünk egy kisteherautót, két személyautót, jöttek gyerekek is segíteni, érzékenyítési céllal. Dolgoztunk együtt az Oltalom Sportegyesülettel, a Máltai Szeretetszolgálattal, most pedig a Van Helyed Alapítvánnyal. De tervezünk mást is, szeptembertől minden hónapban egy előadást, sportról, szakmáról, olyan témákról, amelyek érdeklik a szülőket.

Kiemelt fotó: USSz