Egy francia fotós megörökítette az egyik leghírhedtebb angol szurkolótábor mindennapjait
Jérome Favre-t saját bevallása szerint azok a klubok érdeklik, amelyeknél a futball továbbra is elsősorban kulturális kérdés. A Millwall ilyen, így a francia fotós úgy döntött, egy teljes szezonon keresztül követi a csapatot és főként annak szurkolóit, mégpedig azért, hogy intim közelségből mutassa be a sokat támadott drukkereket.
„No one likes us”
A Millwall rajongói jó ideje hírhedtek Angliában, a szurkolók egy csoportja Millwall Bushwackers néven vált ismertté, az FA több alkalommal elrendelte a csapat otthonának számító The Den stadion teljesen lezárását. Az együttes fő riválisának a West Ham United számít, és a tábor első erőszakos megnyilvánulása is egy ilyen derbivel kezdődött. A két csapat 1906 szeptemberében csapott össze egy olyan mérkőzésen, amin a helyi újság tudósítása szerint már az első percektől kezdve tapintható volt a feszültség, és egy pályán történt incidens után a szurkolók között is elszabadult a pokol. Érdemes egyébként hozzátenni, hogy a Millwall és a West Ham drukkerei alapvetően igen hasonló kultúrkörből érkeznek, kezdetben mindkét csapat szurkolótáborának magját hajógyári munkások adták, és már az őket alkalmazó cégek is rivalizáltak egymással.
A huliganizmus aztán a ‘60-as évektől vált hétköznapivá Angliában, a Millwall-szurkolókkal pedig ekkor már a mainstream média is foglalkozott: a The Sun velük kapcsolatban fogalmazott úgy, hogy „a futball háborúvá válik”. A BBC híres dokumentumműsora, a Panorama is feldolgozta a szurkolói csoport történetét, azonban sokak szerint épp ez a műsor játszott nagyon fontos szerepet a negatív megítélés kialakulásában, ugyanis az ügyet az általános kulturális beágyazottság bemutatása helyett a Millwallra szűkítve tárgyalták, ráadásul egy szélsőjobbos politikai kapcsolatot is meglebegtettek.
A szurkolók még egy dallal is reflektálnak a rossz megítélésre. A „No one likes us, we don’t care” (Senki sem kedvel, de minket ez nem érdekel) kezdetű szerzemény – amelyet egyébként egy Rod Stewart-dal ritmusára énekelnek – régóta a Millwall-meccsek állandó kelléke, igazán híressé azonban a 2004-es FA-kupa-finálé után vált, ahol egyébként a csapat 3–0-ás vereséget szenvedett a Manchester Unitedtől. A rigmus megszületése jól mutatja egyébként azt is, hogy bár valóban nagyon ellenséges volt a közhangulat, idővel egyre többen vetették fel azt is a szigetországban, hogy a futball-huliganizmus jelenségét vajon miért egyetlen csapattal azonosították?
Máig az, ami mindig is volt
Jérome Favre Lens-ból származik, a Millwall iránti érdeklődését pedig az is indokolhatja, hogy szülővárosának csapata hasonló gyökerekkel rendelkezik. Favre szerint a klubok a modern futballban egyre inkább elveszítik az identitásukat, ő pedig olyan csapat mellé szeretett volna szegődni, ami máig őriz valamit a gyökereiből.
„A Millwall hírneve szörnyű. Ez egy friss és őszinte portré azokról a szurkolókról, akik megpróbálják árnyalni ezt a képet” – fogalmazott a művész a saját munkájával kapcsolatban.
Favre fotói hétköznapi helyzetekben ábrázolják a drukkereket, és mivel képei egyes személyekre koncentrálnak, egyáltalán nem általánosítanak. A meccsjelenetek mellett nagy hangsúlyt kap annak ábrázolása is, hogy a helyiek életét milyen mértékben határozza meg a futball, a kocsmák, sőt még a kávézók is hirdetik a klub nagyszerűségét. Ráadásul itt tényleg minden generáció képviselteti magát: látunk olyanokat, akik 70 éve járnak mérkőzésekre, és fiatalokat is, akik sokszor egy fárasztó iskolai hét után látogatnak ki az aktuális találkozókra.
„Lenyűgözött, hogy a Millwall mindig is egy munkás klub volt, és máig ez a társadalmi réteg jár leginkább a meccsekre. Ez nagyon ritka, nemcsak Londonban, de az egész országban” – összegezte az összeállítás különlegességét a fotós.
Jérome Favre munkáinak egy része megtalálható a Lower Block ide kattintva elérhető összeállításában, amely a cikk alapját is képezte.
Képek forrása: Jérome Favre
Szerző
