Egy kolumbiai csapat egykor tucatnyi magyar játékost foglalkoztatott
A második világháború utáni viszontagságos időszakban sok labdarúgó is elhagyta Magyarországot a jobb élet reményében, közülük egy jelentősebb csoport – Olaszország érintésével – Kolumbiáig meg sem állt. A Deportivo Samarios keretét volt, hogy egyszerre tíz magyar játékos alkotta, az Újpest vb-ezüstérmes zsenije, Zsengellér Gyula aktív pályafutásának utolsó, edzői pályafutásának első klubja a máig működő latin-amerikai csapat volt.
A második világháború utáni években hazánkból annyi futballista ment külföldre, hogy 1949-ben a római filmgyárban kialakított menekülttáborban létrehozták a Hungária FC nevű csapatot. A disszidensek nemzetközi eltiltást kaptak, így a csapat csak barátságos mérkőzéseket játszhatott. A „kalóz” együttes legismertebb tagjai az 1938-as vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula és az FC Barcelona későbbi klubikonja, Kubala László voltak. Eleinte a csapat csak Olaszországban szerepelt, később külföldi turnékra is hívták őket. Egy spanyolországi vendégszereplés alkalmával legyőzték az 1950-es vb-re készülő válogatottat, és a Real Madriddal is játszottak. A „királyi gárda” ellen kétgólos Kubalára ekkor vetett szemet a Barca, majd Zsengellér és több társa egy kolumbiai túra során kapott visszautasíthatatlan ajánlatot. (Kubala ekkor már nem tartott velük).
A kolumbiai liga partizánakciója
Jonathan Wilson Az argentin foci című könyvében részletesen ismertette a kor kolumbiai viszonyait, melynek lényege az volt, hogy a FIFA égisze alól kilépve a helyi vezetők a politikai stabilitás fenntartása érdekében iszonyatos pénzt toltak a labdarúgásba. Az El Dorado névre keresztelt akció hatalmas fizetéssel mohón toborozta a futballistákat, főleg argentin csapatokból csábítottak el játékosokat, akiket esetenként szó szerint bőröndnyi készpénzzel vártak a helyi reptereken. A legnevesebb szerzemények közé tartozott a River Plate-et elhagyó Alfredo Di Stéfano, aki még kolumbiai válogatott is lett, mielőtt a Real Madridhoz igazolt volna.
Ekkoriban turnézott az országban a remek képességekkel rendelkező magyarokkal felálló Hungária FC, amelynek a tagjait ugyancsak megkörnyékezte a jó focistákat toborzó kolumbiai vezérkar. A csapat egyetlen játékosa sem tért vissza Európába, mindannyian maradtak Kolumbiában, a Hungária megszűnt. A legnagyobb magyar kontingens a Karib-tenger partján található Santa Marta városában székelő Deportivo Samarioshoz került, amelyről korábban a FutballKutató blogon jelent meg írás. Mellettük azonban a többi helyi csapatnál is előszeretettel kikötöttek a jobb élet reményében külföldre szegődő magyar labdarúgók.
A játékosedzőként csatlakozó Zsengellér két év alatt 35 mérkőzésen 23 gólt szerzett a csapatban, pedig akkoriban már 35 éves kora felett veteránnak számított.
Egyúttal a legtöbb gólt szerezte egy mérkőzésen a ligában. Mindent egybevetve a fennmaradt számítások szerint a „labdarúgás Paganinije” 947 mérkőzés alatt 1069 találatot jegyzett, és állítólag egy 1945-ös válogatott meccsen ő hívta először Puskás Ferencet Öcsinek, miközben gólpasszt adott neki.
A magyar kontingens ismertebb tagjai
Rajta kívül például a Vasasban nevelkedő fedezet, Marik György is ekkor került a csapathoz, majd később edzőként évtizedeken át dolgozott sikeresen Mexikóban. Ugyancsak a keret tagja volt az Elektromos korábbi stabil NB I-es játékosa, Török Sándor, a csepeli nevelésű, majd Kispesten is megfordult Füzesi László vagy éppen a később a spanyol Real Zaragozában is futballozó Samu József. Bár az első szezon után többen is távoztak, az „első fecskék” kitaposták az ösvényt további honfitársaink előtt és a kolumbiaiak célzottan keresték a nyitott magyar játékosokat.
A következő szezonban a korábbi újpesti támadó, Dankó Imre, az itthon az MTK-ban játszó Hrotkó Miklós (ő a később Portugáliában letelepedő és edzősködő Hrotkó János testvére volt), illetve Illovszky Rudolf gyermekkori barátja, a Vasas-nevelésű Lami Kálmán is feltűnt a csapatnál. Szintén a keretet erősítette a Zuglói MaDISzból induló kapus, Magyar László és a mezőnyben szereplő Rákóczi Gábor.
Szintén az országban, de más csapatnál futballozott akkoriban a Ferencváros korábbi fedezete, Sárosi Béla, az Internazionale legendájának számító Nyers István öccse, Nyers Ferenc, illetve Majtényi Béla, ők az Atlético Júnior Barranquillát erősítették.
A Samarios kevésbé volt meghatározó csapat, mivel a bogotái és cali együttesek még nagyobb mennyiségben vásároltak fel (sztár)játékosokat. A Di Stéfano által fémjelzett Millonarios a „partizán” korszak mindhárom évében megnyerte a bajnokságot, a Real későbbi ikonja mindannyiszor a mezőny gólkirálya lett.
1954-ben aztán egyezség született a FIFA-val, véget ért az „El Dorado” időszaka. A nevesebb légiósok, beleértve a magyarokat is, elhagyták a helyi csapatokat. A Kolumbiában történt politikai fordulatot követően ismét az instabilitás lett úrrá az országon, kitört a polgárháború.
A csapat azóta új néven működik
A korszak lezártával az új irányelveknek megfelelően alakultak át a kolumbiai csapatok, így a Deportivo Samarios a továbbiakban Unión Magdalena néven versenyzett, de máig Los Samariosként becézik őket. A város helyett a megye lett a tulajdonos, így a klubszínek is változtak, kék-fehérről kék-pirosra. Santa Marta leghíresebb szülöttje a kolumbiai labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakja, Carlos Valderrama, aki az 1980-as évek elején volt a csapat játékosa.
Az Unión később sem tartozott a sikeresebb kolumbiai csapatok közé. Története során eddig csupán egyszer, 1968-ban ünnepelhetett országos bajnoki címet, azóta többször az első osztályból is kiesett, jelenleg éppen az élvonalban szerepel, de csak a bennmaradásért harcol. A magyarok számára azonban néhai honfitársaink jóvoltából örök emlékként szolgálhat a klub történetének 1951 és 1953 közötti időszaka.
A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, további érdekességek, aktualitások az argentin és a dél-amerikai labdarúgás világából:
Szerző
