Egy különleges akadémián fejlődik az indiai női kézilabda következő generációja

A továbbiakban a Handball-World interjújának fordítását közöljük, melyet a lap Sachin Choudharyval, a junior-válogatott edzőjével készített, aki feleségével, Snehlatával együtt maga is válogatott játékos volt. Ők ketten jelenleg egy kézilabda-akadémiát és sportiskolát is működtetnek Bilaspur városában, a Himalája nyugati részén. A beszélgetésből kiderül, hogy milyen kilátásai vannak Indiában a kézilabdának, majd a juniorok felkészüléséről is többet tudhatunk majd meg.

– India nyerte meg a korosztályos Ázsia-bajnokságot Almatiban, ami annak ellenére is nagy eredmény, hogy a térség két legerősebb csapata, Japán és Dél-Korea nem vett részt a viadalon. Mit jelent ez a siker, valamint maga a sportág az ország számára?

– India valószínűleg a világ legsűrűbben lakott országa, ahol a sportot nagyrészt az állam finanszírozza, szoros összefüggésben az iskolarendszerrel, ráadásul sok esetben a különböző szerveknek, például a vasútnak, a rendőrségnek vagy a hadseregnek is van saját csapata. Nagyjából 40 000-en kézilabdáznak a különböző egyesületekben, de a sportág nagyrészt ismeretlen, a női sportok közül a gyeplabdára jut a legtöbb figyelem. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a mostani sikerek miatt megnőtt a média érdeklődése.

– A keretből öt játékos is a ti klubotokban, a Bilaspurban játszik. Miképp lehet ilyen sikeres csapatot építeni egy indiai léptékben ennyire kicsi településen?

– Hadd válaszoljak erre kicsit részletesebben. Ez nem egy klub, hanem sokkal inkább egy akadémia, amihez egy iskola is kapcsolódik. Az egész 2012-ben kezdődött, a feleségemmel mindketten befejeztük az aktív pályafutásunkat, és kaptunk is állást, ő tanárként dolgozott, én pedig edző voltam a vasút csapatánál. Aztán úgy döntöttünk, hogy segítünk árváknak, hét 10-11 éves lány csatlakozott hozzánk. Akkor még Solanban, nagyjából 100 kilométerre Bilaspurtól tartottuk a tréningeket. Később a feleségem örökölt itt egy kisebb földet, és belevágtunk a nagy kalandba. Semmiféle támogatást nem kaptunk, a saját tőkénket fektettük be az intézménye, a solani csapat nagy része pedig velünk tartott, sőt, újak is csatlakoztak.

– A szülők hogy fogadták a lányok költözését?

– A régióban, ahonnan származnak, szinte kizárólag mezőgazdasággal foglalkoznak. Aki valami mást szeretne csinálni, annak nem sok lehetősége van, hiszen a családok nagy része igen szegény, így a gyerekek nem fejezik be az iskolákat. A mi akadémiánk pedig nemcsak az oktatásról, hanem a későbbi munkáról is igyekszik gondoskodni. Nagyon sokan valamilyen állami intézményben kapnak állást, ami azt jelenti, hogy a családok javítani tudnak a társadalmi helyzetükön.

– Sport tekintetében milyen utat járt be az akadémia?

– A költözésünk második évében rögtön harmadik helyet értünk el a bajnokságban. A játékosok azóta összesen 41 érmet gyűjtöttek, az akadémia nagyjából 100 növendéke fordult meg a különböző nemzeti sorozatokban, 34 játékosunk pedig a válogatottságig is eljutott.

– Hogy néz ki egy átlagos nap az intézményben?

– Jelenleg 187 lány edz nálunk ingyen, közülük 37-en az akadémián is laknak, az ő ellátásukról mi gondoskodunk. A reggeli edzés 6:30-kor kezdődik, és két óráig tart. Ezt követően háromig jönnek az iskolai órák, délután az újabb edzés, mindeközben pedig a kerteket is igyekszünk rendben tartani, itt zöldséget és gyümölcsöt termesztünk.

– Mintha mindenki egy nagy család tagja lenne.

– Az első generáció már elhagyta az akadémiát, de közülük is majdnem mindenki a környéken maradt. Természetesen ilyen körülmények között nagyon szoros kötelékek alakulnak ki, és ahogy korábban említettük, a lányok egy része árva is, tehát számukra valóban az akadémia lépett a családi kapcsolatok helyére. Nem akarok patetikusan fogalmazni, de itt tényleg közel sem csak a kézilabdáról van szó.

– Beszéljünk egy kicsit a konkrétumokról. A csapat átlagosan 24 gólt szerzett, ami jobb, mint Argentína vagy Brazília mutatója, viszont toronymagasan Indiának volt a leggyengébb a védelme. Mi lehet az oka ennek a kettősségnek?

– Egyrészt biztosan nem segít, hogy csak a tornákra való közvetlen felkészülés során tudunk beltéri pályán játszani. Ha kicsit jobb lenne az infrastruktúra, az eredmények is fejlődnének. A meglévő csarnokok is aligha hasonlíthatók össze egy nemzetközi létesítménnyel. Ráadásul a vaksz is szokatlan nekünk, a salakos pályákon egészen más a labdák kialakítása. A 60 perces csatákhoz pedig nehéz úgy hozzászokni, hogy alig van lehetőségünk más csapatok ellen játszani.

– Az Irán és Chile elleni győzelmek bizonyítják a fejlődést, ahogy az is, hogy Japán ellen sokáig meccsben volt az együttes. A mögöttük, illetve a Koreai Köztársaság mögötti pozíció megerősítése lehet a cél?

 – A motivációt és a fizikai állapotot vizsgálva mindenképp, de szükségünk lesz a hátországra is. Összességében bizakodó vagyok, bízom abban, hogy folytatjuk a megkezdett utat.

Kiemelt fotó: handball-world.news