Egy nap két meccsen is nagyon megtömték a hálókat a BEK-ben – múltidéző

A labdarúgó Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) nagyszerű kezdeményezés volt a második világháború után. Abban, hogy a sorozat útjára indult, két francia sportújságíró, Jacques Ferran és Gabriel Hanot szerzett elévülhetetlen érdemeket, a minta pedig Dél-Amerika volt, ahol 1948-ban szervezték meg először az országok bajnokainak tornáját. Ferran és Hanot ennek a sikerét látva már a negyvenes évek végén emlegette, hogy egy hasonló versenysorozatot Európában is lehetne rendezni, majd 1955-ben a tervekből és az álmokból valóság vált. A sorozat első kiírása az 1955-1956-os volt – „természetesen” a Real Madrid végső sikerével –, az utolsó pedig az 1991-1992-es – a Barcelona győzelmével –, majd érkezett a Bajnokok Ligája, amelynek a neve már nem fedi egészen pontosan a versenysorozat jellegét, hiszen a régi időkkel ellentétben már nem csak bajnokcsapatok szerepelnek a sorozatban.

Annak, hogy ez így kialakuljon – több más döntéshozó között – jelentős szerepe volt Silvio Berlusconinak, aki hamar belátta, hogy nem szabadna rögtön az első körben olyan párosításoknak összejönnie, ahol – a kiemelés nélküli sorsolás miatt – a végső győzelemre is esélyes együttesek feszülnek egymásnak. Főleg nem úgy, hogy eközben párhuzamosan akár alacsonyabban rangsorolt klubok is megmérkőzhetnek egymással. Az AC Milan elnöke jól érezte és látta, hogy a nagyközönségnek mire van igénye, miközben a televízió egyre inkább elterjedt, és egyre nagyobb érdeklődést mutatott a labdarúgás iránt.

„Az európai klubtornák ósdi, elavult formátumú sorozatok. A kontinensnek ősztől tavaszig tartó páneurópai klubbajnokságra van szüksége”

– emlegette a nyolcvanas évek végén a minden hájjal megkent olasz sportvezető.

A Bajnokcsapatok Európa-kupájában ahogy lehettek „kiemelkedő” párosítások, épp úgy akadtak olyanok is, amikor a kér együttes közel sem volt „egy súlycsoportban”, s az ilyen összecsapások során jöttek össze a történelmi különbségű győzelmek.

A máig fennálló rekordot 1973-ban hozta össze a román bajnok FC Dinamo Bucuresti, amikor az első forduló visszavágóján – az első mérkőzésen aratott 1–0-s siker után – hazai pályán 11–0-ra győzte le az északír aranyérmest, a Crusaders FC-t. A mérkőzés különlegessége, hogy Radu Nunweiller és Dudu Georgescu egyaránt négyszer volt eredményes, ráadásul a kispadon Ion Nunweiller, azaz Radu bátyja ült.

Ez a nap 1969. szeptember 17-e volt, amikor az aktuális kiírás első fordulójának első mérkőzéseit rendezték meg, és a rotterdami, illetve a leedsi közönség is maximálisan ki lett szolgálva. A hollandiai találkozó az érdekesebb, mert az első mérkőzést Izlandon kellett volna megrendezni, ám a KR Reykjavík vezetősége – a nem megfelelő időjárási viszonyokra hivatkozva – úgy egyezett meg az ellenfél vezetőivel, hogy a párharc mindkét összecsapásának a De Kuip adjon otthont. Az első mérkőzésen – papíron tehát vendégként – a Feyenoord 12–2 arányban diadalmaskodott, majd két hét múlva egyébként 4–0-ra győzte le az izlandi ellenfelet. És az Ernst Happel irányította csapatnak ezek csak az első lépései voltak azon az úton, amelynek a végén Rinus Israël csapatkapitány magasba emelhette a legrangosabb európai sorozat trófeáját.

Az első találkozón nagyon gyorsan kiütközött az óriási tudáskülönbség, a hazaiak hét gólt rúgtak az első félidőben, és az is belefért a végére, hogy Theo van Duivenbode sérülése miatt a mérkőzés utolsó negyedében emberhátrányban játszottak, mert eddigre már kihasználták mindkét cserelehetőségüket. Ezek után, 10–0-s állásnál esett a két izlandi gól, ám arra is jött még két válasz. A csereként beálló Ruud Geels négyszer volt eredményes, de Ove Kindvall mesterhármasa, Henk Wery egy gólja és három asszisztja, vagy épp Willem van Hanegem két találata és két gólpassza is egészen különleges esemény.

Harminc perccel később kezdték csak el a „mészárlást” a Leeds United játékosai, akik a norvég bajnok Lyn 1896 FK együttesét szórták meg tíz góllal. Az angol tudósítások szerint a norvégokon az első percektől a bizonytalanság látszott, és ezt meg is büntette a sokkal rutinosabb, az arra a szezonra a triplázást célként kitűző, Don Revie által irányított együttes. Már a tizedik percben három volt a különbség, majd a szünetre ez már öt lett, a végére pedig Billy Bremner vezetésével új klubrekord született (10–0). A csapat legendás csapatkapitánya előbb kiosztott három asszisztot, majd a végén két gólt is szerzett, amivel kétségtelenül a legjobb volt, de Mick Jones mesterhármasa is említést érdemel. (Az oslói visszavágón sem engedett gólt a Leeds a Lynnek, 6–0-ra győzött.)

A sorozat végelszámolásakor mindkét együttes ott volt a legjobbak közt, csakhogy amíg az elődöntőben a rotterdamiak kapott gól nélkül búcsúztatták a varsói Legiát, addig a Leeds United elbukott a Celtic FC ellenében – ekkor már érezve, hogy egy trófea sem lesz meg a három közül. Ugyanis ekkora már biztosnak tűnt az Everton bajnoki címe, az FA-kupa döntőjében pedig nem tudtak nyerni a Chelsea ellen, és készülhettek a megismételt fináléra – amit végül el is buktak. Mindeközben a legendás osztrák szakember, Happel a története első és máig egyetlen BEK-sikeréig vezette a Feyenoordot (nem mellesleg ez volt a holland labdarúgás első BEK-győzelme is), amely a döntőben a hosszabbításban gyűrte le a skót ellenfelét. Apró szomorúság lehetett csak ez után az eufória után, hogy a bajnoki cím nem került Rotterdamba az 1969-70-es szezonban, azt az AFC Ajax zsebelte be – nagy részben a Feyenoord rengeteg döntetlenje miatt.

Kiemelt kép: Alamy