Egy nem várt név a Napoli kispadján, akit már most leírnak – vélemény

Azok után, hogy biztossá vált az SSC Napoli történetének harmadik bajnoki címe és nagyban zajlott az ünneplés a városban, a sikerek miatt a felszín alatt megbúvó feszültségek a nyugvópontra jutottak. Luciano Spalletti kinyilvánította a távozási szándékát és a „mikor, ha nem most” elv alapján lépett. Egyrészt jó időzítés volt ez, hiszen tudhatta, hogy a 33 éves várakozás után ünnepi mámorban lévő tömeg könnyebben fogja fogadni a döntését a veszteség ellenére is, másrészt a tavaszi visszaesés jól jelezte, hogy ez a scudetto jó eséllyel nem lesz megismételhető – a klub helyzetét ismerve különösen nem. Szokás mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, és habár a toszkánai szakember nem visszavonul, de nem lesz új csapata, hiszen miután a családját hátrahagyva fogadta el a nápolyiak ajánlatát és költözött délre, most szeretné kiélvezni a munkájáért járó dicsőséget és időt fordítani a szeretteire, akiket elhanyagolt az utóbbi időben.

Az köztudott volt, hogy a vezetőedző és a tulajdonos, Aurelio De Laurentiis viszonya nem felhőtlen, de persze ez a szezon mindenre fátylat borított és mindenre gyógyírt jelentett. Azonban a klubnak az előző nyáron bevezetett költségcsökkentési elveit, illetve a sportigazgató, Cristiano Giuntoli egyre biztosabbnak tűnő távozását figyelembe véve logikai szempontból aligha lehet belekötni Spalletti döntésébe.

Nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, egy ilyen idényt követően a csapat játékosaiért sorban fognak állni a topklubok, és bár az nem állítható, hogy De Laurentiis amolyan mindent kiárusító típus lenne, de nem is ostoba üzletember. Bárkit hajlandó eladni, ha megfelelő az ár, amit ő maga szab meg, így pedig nem lehetünk meglepődve, ha a jövő kérdéseire nem látjuk egyelőre a választ. Tavaly nyáron sem hitte volna senki, hogy Kim Min Dzse és Kvicsa Kvarackelia fogja meghatározni a csapat játékát, és ez bajnoki aranyat fog érni. Így aztán mindent egybevetve mondhatjuk, érthető Spalletti döntése, aki akkor lépett, amikor az ő presztízse a legmagasabb szinten van, és hátrahagyott egy minden bizonnyal visszaesésre kárhoztatott csapatot.

Csakhogy, ha üres a kispad, akkor bizony kell találni oda valakit, így meg is kezdődött a pletykák áradata. Az egyik első jelölt Gian Piero Gasperini volt, őt követte Luis Enrique, majd Sérgio Conceicao, Vincenzo Italiano, Thiago Motta, aztán felröppent Julian Nagelsmann neve is, majd Rudi Garcia, Christophe Galtier, sőt még Zinédine Zidane is, hogy aztán az utolsók közt Paulo Sousa is szóba kerüljön. A kinevezés előtti napon belső információk szóltak arról, hogy kiküldtek egy szerződéstervezetet egy francia szakembernek. A francia L’Équipe közölte is, hogy Galtier lesz kinevezve, végül mégis Garcia lett a befutó, akit annak idején Rómában épp Spalletti váltott.

Az 59 éves szakember megítélése nagyon nem pozitív a nápolyi szurkolók körében, hiszen az utóbbi időben nem volt kiemelkedő munkája, ráadásul inkább arról szóltak a vele kapcsolatos hírek, hogy hol és kivel nem jött ki, ami után távoznia kellett. 2021-ben Lyonban a negyedik hely ellenére a Juninhóval való ellentéte miatt bontottak vele szerződést – közös megegyezéssel –, míg legutóbb a szaúdi Al Nasszrtól küldték el, ahol Cristiano Ronaldo nem volt egy hullámhosszon vele. Hogy ez egészen pontosan mit vetít előre, az erősen kérdéses, hisz De Laurentiis sem az a könnyű eset. Az biztosnak tűnik, hogy a kinevezés előtti napokban egy hullámhosszra kerültek.

„Örömmel jelenthetem be, hogy miután az elmúlt tíz napban megismertem őt, Rudi Garcia lesz a Napoli új edzője. A legőszintébb üdvözletemet küldöm neki és sok sikert kívánok.”

Alighanem a nagy nevek mellett ő csak a sokadik jelölt volt a sorban, aki amellett, hogy nem került sokba – nincs kivásárlási záradéka és évi hárommillió eurós fizetést kap a hírek szerint –, valószínűleg abba is beletörődik, hogy a keretet nem az ő igényei alapján alakítják ki, hanem a piaci viszonyok alapján, ő pedig majd abból főz, ami jut neki. Ez aligha lesz újdonság Garcia számára, mert a legszebb éveiben is ezt csinálta. A bajnok és kupagyőztes LOSC Lille a csúcsra jutás előtti két idényben már alapembereket engedett el – Jean Makoun, Kevin Mirallas, Stephan Lichtsteiner és Michel Bastos –, akiket saját nevelésekkel és nagyon olcsón megszerzett játékosokkal pótolt. Végül így is remekül végezte a dolgát, sőt amikor eddigi egyetlen olaszországi kalandját megkezdhette, akkor épp Marquinhos, Erik Lamela és Daniel Osvaldo hagyta el Rómát, majd Medhi Benatia, de még Alessio Romagnoli eladását is el kellett fogadnia.

Viszont a személyes viszályok mellett sok szép emléket is felidézhetnek vele kapcsolatban a korábbi csapatainak szurkolói. A lille-i bajnoki cím és kupasiker után az olasz fővárosban két ezüstérmes szereplést hozott össze, ezen belül például egy tíz győzelmet számláló szezonrajtot, illetve azt a rekordot, hogy az első félidei vezetés után sosem veszített hazai pályán a rómaiakkal. Marseille-ben is egy középmezőny alján lévő gárdát emelt fel európai kupaszereplővé, és jutott később be az El-döntőbe, majd Lyonban is ő volt az utolsó edző, akivel kijutottak a nemzetközi porondra, és egyébként még a Közel-Keleten is igazán impozáns mérlege volt, bár ott ez nem volt elegendő.

Jelen pillanatban Nápolyban egy nála magasabbra taksált edző is azon dolgozna, hogy ne legyen teljes kudarc a kalandja, mert a keret várható átalakulása után ez a csapat aligha lesz bajnokesélyes. Itt a cél az lesz, hogy a Bajnokok Ligája-indulást jelentő hely biztosan meglegyen, és ne zuhanjanak akkorát, mint azt az AC Milan tette a bajnoki cím után a hazai pontvadászatban – végül meglett a negyedik hely, de a Juventus a pályán több pontot ért el –, erre a feladatra pedig remek jelöltnek tűnik Garcia.

Az kétségtelen, hogy megvannak a maga korlátai, egy szint fölé több mint egy évtizede nem tudott felemelkedni, így talán olyan dolgokban nem kell reménykedniük a nápolyi drukkereknek, amiben egy nevesebb szakemberrel lehetne. Ám ha nem irreálisan nagyok az elvárások, akkor a kevésbé jó eredmények sem fognak annyira rosszul esni, mintha a címvédést hangoztatnák időről időre a klubház környékén. A szurkolói érzésvilág ugyanis változó, nem szabad elfelejteni, hogy annak idején a helyiek legszívesebben elzavarták volna Spallettit, aztán a végére örökre a szívükbe zárták, mert olyan eredményt tudott felmutatni, amire nem is gondoltak.