Egy pontra vagyunk az Európa-bajnokságtól – hét pontban a magyar válogatottról

1.Hol tartunk most?

Avagy: ingyenes csoportterápia a magyar szurkolóknak.

Ha azt mondták volna nekem a szerbek és a litvánok elleni mérkőzés előtt, hogy a magyar csapat négy pontot fog szerezni, akkor azzal a lendülettel írtam volna alá ezt a végkifejletet, amilyen lendülettel Sallai Rolandot elütötte a litván kapus, Emilijus Zubas. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a négy pont a menetrendet, az ellenfelek játékerejét, illetve a selejtezősorozat jelenlegi állását figyelembe véve is kiemelkedően pozitív pontszám. És a négy pont megszerzésével továbbra is vezetjük a csoportot, jelentős esélyünk van arra is, hogy akár az egyik legjobb csoportelsőként zárjuk a selejtezősorozatot. Az is igaz, hogy nem ebben a leosztásban gondoltuk el ezt a négy pontot, de egye meg a fene.

Amilyen az élete, olyan a beszéde. A régi magyar mondás igazsága tetten érhető a magyar labdarúgás közbeszédében is. A szerbek elleni örömünnepet, illetve a gyengébben sikerült Litvánia elleni mérkőzést követően két táborra oszlott a szurkolósereg. Az egyik tábor, mintha nem látta volna a litvánok elleni fáradt szenvedést, úgy tett, mintha a magyar válogatottnak nem lenne gyengesége, és innentől kezdve ide nekünk az oroszlánt is, a magyar csapat mindig, mindenkor és mindenkin át fog gázolni. Aztán volt egy második irányvonal is, amely azzal a jól kiszámítható és jól megszokott önmarcangoló stílussal esett neki a Litvániában nem győztes válogatottnak, amely stílust Ady Endre adja vissza a Nekünk Mohács kell című versében:

„Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.”

Itt szeretném megragadni az alkalmat és felhívni az első csoport figyelmét, hogy márpedig Litvánia ellen bűnrossz első félidőt produkáltunk. Ráadásul maga Marco Rossi szövetségi kapitány is ekképpen vélekedik, úgyhogy kimondhatjuk, hogy ez most nem sikerült valami jól. De talán ebben a helyzetben, amikor a magyar csapat csoportelsőként áll teljesen egyértelmű továbbjutásra, a második brigádnak van nagyobb szüksége egy jó tanácsra – és persze jó lenne, ha sokan inkább a két véglet között helyezkednének el.

Én azon az állásponton vagyok, hogy a magyar válogatott életének egy kiemelkedő időszakát éljük, ahol nálunk jóval erősebb ellenfelek ellen tudunk győzni, van egy világklasszis futballistánk, egy nemzetközi szinten is kiemelkedő szövetségi kapitányunk, teltházas hazai mérkőzéseink és egy elképesztően pozitív légkör a csapatunk körül. Ha valamikor, hát most igazán nem érdemes károgni.

2.A magyar válogatott stílusáról

Avagy: A 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiuma.

Márciusban vezettem be a 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiumát, amely azt a keretrendszert adja, amelyen keresztül mérkőzésről mérkőzésre meg tudom vizsgálni a válogatottunk teljesítményét.

Három kategóriát különböztetek meg: az álomkategóriát, amelyről kapta a „380 passz – 38% labdabirtoklás” princípiuma a nevét. Alacsony labdabirtoklás (38 százalék vagy az alatti), illetve 380-nál kevesebb, de 400-nál sohasem magasabb passz-szám, illetve közel azonos számú és minőségű helyzet, mint az ellenfélnek.

A második kategória, a szív diadalának kategóriája, amely ugyanaz, mint az álomkategória (vagyis alacsony labdabirtoklás és passz-szám), de az ebbe a kategóriába sorolható meccseken elmarad a magyar helyzetek mennyisége és minősége az ellenfélétől. Ugyanakkor ezeken a meccseken valahogyan mégis sikerül jó eredményt elérni, köszönhetően a nagy akarásnak, a közönség buzdításának, vagy éppen a szerencsének.

A harmadik kategória a szenvedés kategóriája, amely akkor szokott előbújni, amikor a magyar csapatnak kell a labdával dominálnia, de ez a dominancia helyzetekben és/vagy a végeredményben nem mutatkozik, főleg annak köszönhetően, hogy az ellenfél kontráihoz képest a magyar csapat helyzetei nem válnak elégséges ellencsapásokká. Erre a harmadik kategóriára „jó” példák az Albánia elleni balul sikerült párharcok.

A korábbi cikkeimben kiemeltem, hogy ha létrejönne az átváltozás kategóriája, amolyan negyedik kategóriaként, amely szerint tudnánk labdával is dominálni, egyúttal elkerülve a kontrákat, olyan ellenfelek ellen, mint Litvánia, Bulgária és Montenegró.

Szóval, hogyan értékelhető e keretrendszer adta szűrőn keresztül a szerbek elleni hazai és a litvánok elleni idegenbeli találkozó?

Nos, a szerbek elleni hazai találkozó az abszolút álomkategóriás mérkőzések sorába sorolható. Szinte tökéletesek a számok: 330 passz és 37 százalékos labdabirtoklás mellett majdnem egy teljes egész xG nekünk, míg másfél xG a szerbeknek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, ezeket a meccseket imádja Marco Rossi, és ha tehetné, ilyen mérkőzéseket játszana a válogatottunkkal számolatlanul. Fontos kiemelni, hogy van előrelépés az álomkategórián belül is: bár négy szerb támadásra csupán egy magyar jutott, amikor Lang Ádámék megpróbáltak támadást vezetni, azok a támadások sokkal szervezettebbek, egyúttal veszélyesebbek is voltak, mint korábban. Elég csak Varga Barnabás vezető góljára gondolni, amely az utóbbi idők egyik legszebb akciójának lett az eredménye.

A litvánok ellen egy teljesen másfajta mérkőzést kaptunk. Sajnos belecsúsztunk a szenvedés kategóriába. Erről a kategóriáról a márciusi témaadó cikkemben ezt írtam:

„Aztán ott a harmadik kategória. Ha az ellenfél közel azonos, vagy kicsivel gyengébb minőségű játékosokból áll, bár nem szeretnénk, de tudjuk, nálunk lesz a labda. Ilyenkor a megoldás a kreatív játékosok szabadon engedése, ami előrefele szabadsággal, az átmenetekben rendezetlenséggel párosul. A szabadság és rendezetlenség kettőse az átlagnál magasabb számú és minőségű kialakított magyar helyzettel, mindazonáltal az elvártnál magasabb számú és minőségű ellenfél által kialakított helyzettel is járhat.

Az ilyen találkozók során a magyar válogatott eddig szenvedett és nem igazán tudott mit kezdeni a labdabirtoklás adta lehetőségekkel. Sőt, nemhogy nem tudott elég helyzetet kialakítani, de meglehetősen sok helyzetet engedélyezett ellenfeleinek, amivel az ellenfeleket abba az álomkategóriába lökdöste, amely kategóriában mi szeretnénk lenni nálunk erősebb ellenfelek ellen.

Ebben a kategóriában megszűnik a »380 passz – 38 százalék labdabirtoklás« princípiuma, hiszen mind a passzok száma, mind a labdabirtoklás aránya a magyar csapat javára fordul. Ugyanakkor a mérkőzések végeredményét tekintve több csalódást keltő végeredmény is ide sorolható. Így történt ez a 0–0-s Írország elleni felkészülési meccsen (1,11–0,64 xG nekünk, 58% labdabirtoklás és 550 passz), az albánok elleni két 1–0-s vereség alkalmával (idegenben 1,15–0,52 xG az albánoknak, 54% labdabirtoklás és 483 passz, míg itthon 1,01–0,85 xG nekünk, 62% labdabirtoklás és 662 passz), a szerbek ellen 1–0-ra elveszített barátságos találkozón majdnem pontosan egy évvel ezelőtt (1,25–0,91 a szerbeknek, 50% labdabirtoklás és 438 passz), illetve a Luxemburg elleni 2–2-es döntetlen alkalmával (1,84–1,00 a luxemburgiaknak, 56% labdabirtoklás és 448 passz). Ez a szenvedés kategóriája, amelyből Rossi láthatóan ki szeretne lépni.”

Litvánia ellen 64 százalékban birtokoltuk a labdát, több mint 600 passzunk volt, és az xG-csatában 2,5–1 arányban győzedelmeskedtünk. A szenvedés érezhető volt, ugyanakkor Rossi és a válogatott dicsérete, hogy nem szenvedett vereséget ezen a fontos találkozón. Reménykedjünk, hogy a jövőben az átváltozás kategóriája is elérkezhet.

3.Beszélgessünk Sallai Rolandról

Avagy: praktikák a magyar csapat másik kiemelkedő tehetségének megfelelő kezeléséhez.

Sallai Roland átesett a holtponton (nem csak a válogatottban, de a freiburgi helyzetéről most nem elmélkedem), és a véleményem szerint innentől már csak felfelé vezet az útja. Pár hónappal, akár évvel ezelőtt is azt gondoltam, hogy Sallait meg fogja fojtani a Szoboszlai Dominikkel folytatott vélt párharcának vesztes kimenetele. Azt láttam rajta, hogy nem is az ellenféllel, hanem magával Szoboszlaival verseng a magyar közeg kegyeiért.

Lehet, hogy igazságtalan ez a megközelítés részemről és erről nem volt szó, illetve ha volt is, az egy tudat alatti reakció volt az egyik vagy mindkét fél részéről. A megfigyelésem szerint volt olyan időszaka is a párosuknak, amikor Szoboszlai és Sallai elég ritkán passzolt egymásnak. Márpedig a passz a játékkapcsolat minőségének egyértelmű jele. Például: az albánok elleni két találkozón volt annyi interakció és átadás a két játékos között, mint most csak a szerbek elleni meccsen volt. És a litvánok elleni találkozót csak azért nem hozom ide, mivel Szoboszlai másfajta szerepkörben futballozott az első félidőben, és jórészt Nagy Ádámmal volt összjátékban.

De térjünk vissza a Sallai, Szoboszlai pároshoz. A számok nem hazudnak: a kilenc darab interakció kimagaslóan magas számnak tekinthető, ráadásul a magyar csapaton belül is az egyik legmagasabb az ilyen jellegű összevetésekben. Ez a szám jelzi, hogy a rivalizálás a múlté, a Magyarország számára oly fontos kapcsolódás létrejött, él és virul, ráadásul az utóbbi meccseken mintha fejlődött is volna.

Azzal, hogy Sallai Roland és Szoboszlai Dominik megtalálta a közös hangot, a feladat még nincs elvégezve. Foglalkoznunk kell Sallaival, éppen úgy és olyan mértékben, mint ahogyan foglalkozunk Szoboszlaival. Nem arra gondolok, hogy pontosan ugyanannyi cikknek, ugyanannyi helyszíni riportnak és ugyanolyan zsongásnak kell követnie a freiburgi támadót. Azt viszont állítom, hogy nekünk, elemzőknek muszáj kiemelni, hogy bár Dominik egy igazi topcsapatban futballozik, míg Roland „csak” egy német középcsapatban, ám a válogatott szempontjából pontosan ugyanolyan fontosságúak, illetve a magyar labdarúgás egészének mindketten fénylő csillagai és az erejük, értékük lehetséges példaképként megkérdőjelezhetetlen.

Agatha Christie mondta:

„a művész nem elégedhet meg pusztán a művészettel. Hiába is tagadja, természetes vágy él benne az elismerés után.”

4.Szoboszlai Dominik, az élő futballtradíció

Avagy: a csapatkapitányunk hatása túlmutat önmagán.

Sokáig azt kértem számon Marco Rossi edzői munkásságán, hogy a magyar futballközegre tett hatása se nem elégséges, se nem ideális. Arról értekeztem, hogy bár érthető Rossi hozzáállása a válogatott játékának megtervezésekor, logikus a realitások talaján álló reaktív stílus, ugyanakkor ez nem segíti ki a már eddig is a mélyben túlélni próbáló magyar futballtársadalom önértékelését.

A magyar edző ugyanis a könnyebb utat szokta választani, félve rendezi el a csapatát, azonnal megszólja a bátrabb kollégát és egy-egy sikertelenebb mérkőzés után azonnal le is vonja a következtetést, miszerint „lám, lám, lám, ez nem a Barcelona: ezekkel a gyenge futballistákkal csak egyszerű futballt lehet játszani”. Míg Marco Rossi feladata valóban egy-egy találkozó megnyerése, ráadásul csak háromhavonta kétszer, ezért az ő munkájáról tényleg csak a győzelmek és vereségek labirintusában lehet értekezni, addig az utánpótlásban, egy-egy klub hosszú távú működésében igenis szerepet játszik a stílusválasztás kérdése, amire viszont a Marco Rossi-féle elképzelésnek negatív hatása van.

Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz az Unibetre, 100%-os befizetési bónuszt és 60 ingyenes pörgetést kapsz ajándékba!

Megjegyzem, ideális esetben, egy egészséges közgondolkodású futballtársadalom jóval magasabb elvárásokat intézne a mindenkori szövetségi kapitányhoz a választott stílus kérdéskörében. Azonban az olyan sebzett közegben, mint amit magyar labdarúgásnak hívunk, már a Dárdai Pál vezette totálisan unalmas és gyötrelmes célfutballt is el lehetett adni rendkívülinek, hiszen Egervári Sándor és Pintér Attila után ez is üdítően hatott.

De hogy jön ide Szoboszlai Dominik?

Sőt nemcsak, hogy lehetséges a Liverpool szintjén futballozni, hanem mindezt meg lehet tenni olyan stílusban is, ami egyenes folytatása annak a tradíciónak, amelyet Duna-menti iskolának szokás hívni. Ezt a magyar futballközeg továbbra is képtelen vagy fél észrevenni.

Szoboszlainak elképesztő rúgótechnikája van, a technikai képzettsége kiemelkedő, a labda sosem pattan el tőle, képes cselezni, sőt egy az egyben kifejezetten erős, labdákat szerez a játék logikus olvasásán keresztül, ráadásul több poszton bevethető és a játékostársaival könnyen illeszkedő karaktere igazi csapatemberré teszi. Ismerős valahonnan?

Amikor Czibor Zoltán gólpasszt adott Puskás Ferencnek a Wembley-ben, a jobb oldalon tűnt fel a bal oldal helyett – balszélső létére. Amikor Bozsik Józsefről esik szó, akkor az első olyan mélységi irányítót emlegetjük, aki a játékostársakkal való kapcsolódásain keresztül vált kiemelkedő labdarúgóvá. De Kubala László és Puskás Ferenc rúgótechnikájának felemlegetése sem céltalan giccs a részemről: igenis fontos érezni a múltunkat ahhoz, hogy a jelenünket érteni tudjuk.

Nem állítom, még mielőtt a rendőrség elvinne szándékos provokációért, hogy Szoboszlai egyenlő Puskás Ferenc. Azt azonban állítom, hogy a magyar futballban dolgozó szakemberek közösségének ideje lenne észrevenni, hogy Szoboszlai valóban remek fizikai adottságokkal rendelkezik, de még csak véletlenül sem a megtett kilométerekért vagy a kiemelkedő oxigénbeviteléért az, aki.

A magyar futball kiemelkedően fénylő kincse Szoboszlai, a válogatott egyetlen nélkülözhetetlen tagja, ma már igazi vezéregyénisége és e mivoltában a magyar futball jövőjének záloga is.

5. Loic Nego: újra és újra

Avagy: Veni, Vidi, Vici.

És ha már a magyar futballközeg elégtelenségeiről esett szó, már ami a valódi értékek felismerését illeti… Sosem fogom elfelejteni, hogy a Fehérvár FC valamikor vezetősége és szakmai kérdésekben felelős csoportja nem tudta megtartani Loic Negót. Tudom, rengeteg tényező szerepet játszik egy-egy játékos egyéni karrierjét befolyásoló döntésében, de könyörgöm, hogyan lehetséges az, hogy Nego néha már a kezdőcsapatba sem fért be a kiesés ellen küzdő Vidinél? Miféle szakmai munka az, aki a magyar élvonalra nem tudja felkészíteni egy olyan futballistáját, aki más közegben nemzetközi szinten elismerhető teljesítmények sokaságára képes – akár a francia első osztályban, akár a válogatott szintjén?

Különben nagyon messzire vezetne ez a gondolatmenet, mert Nego kapcsán fel lehet tenni a kérdést: hány ilyen labdarúgó fordult és fordul meg kis hazánkban, akiről egész egyszerűen a gyenge minőséghez szokott magyar futballszemek nem tudták/tudják megállapítani a valós értéket?

Nego a magyar válogatott egyik legfontosabb tagjává nőtte ki magát. Az izlandiak elleni egyenlítő gól után most az Európa-bajnokságra való egyenes ági kijutástól egy lépésnyire lévő nemzeti tizenegyben a sorsunkat legnagyobbrészt meghatározó Szerbia elleni két mérkőzésen játszott kimagasló szinten. A Vidi meg azóta is szárnyal…

6. Mi történt Litvániában?

Avagy: a félidei változtatás elemzése.

Marco Rossi kommunikációja sokszor idegesítő, főleg akkor, amikor a szurkolók érzelmi hullámain és a magyar néplélek örökké változó folyóin evez. De egy valamit képtelenség vitatni: az immár magyar állampolgárságú szövetségi kapitány nem csak a kommunikációban vagány, hanem a való életben is.

A félidőben ugyanis hajlandó volt elfogadni, hogy a saját döntése nem vált be. Bár nem Szoboszlai mélyebbre húzása volt a sikertelenség egyértelmű oka, azonban a silány csapatjátéké igen. Ezt észrevette, az egóját félretéve megfontolta, majd önmaga hibáját beismerve a lehető leghamarabb változtatott a csapat szerkezetén, és helyezte Szoboszlait az ellenfél kapujához közelebb, egy sorral feljebb.

Rossi azt gondolhatta, hogy a litvánok agresszív játékának az élét az tudja kivenni, ha a saját kapunkhoz közel labdabiztosak vagyunk, és ott nem hibázunk. Továbbá, ha képesek vagyunk szervezett módon eljuttatni a labdát az ellenfél tizenhatosáig, akkor a litvánok nem lesznek képesek kijönni a szorításunkból, hiszen túlságosan nagy távolságokat kellene megfutniuk egy-egy sikeres kontra alkalmával.

Szoboszlai a duplaszűrő egyik tagjaként, Nagy Ádámhoz közel, a védelem előtt.

Szoboszlai a bal oldali félterületben, a vonalak között, a labdás momentumokban megfigyelhető 1–3–6–1-es felállás támadó középpályásaként

Sajnos azonban egy olyan jelenség ütötte fel fejét, amely oly sokszor figyelhető meg a pozíciós játékot alacsonyabb szinten művelő csapatokkal kapcsolatban. Az alapgondolat az, hogy egy csapat labda nélküli szervezettségéhez alapvetően labdás szervezettség szükségeltetik, a játék komplex mivolta okán. Vagyis ahhoz, hogy egy csapat képes legyen azonnal visszaszerezni az eladott labdát, vagy legalábbis megnehezíteni az ellenfél kontráinak kibontakozását, már a labdajáratás folyamatában elő kell készítenie ennek a lehetőségét. Ez nem azt jelenti, hogy félve kellene passzolni, vagy egyes játékosok előrenyomulása tiltott lenne, hanem azt, hogy a kívánt struktúra kialakulása fontosabb feladat, mint a labda előrejutásának azonnalisága. Türelem kell, a pozíciók fenntartása, illetve a megfelelő játékosoknak a megfelelő szerepbe helyezkedése kiemelkedően fontos.

Ennek a szabályrendszernek kettős oka van: egyrészt, ha a játékosok a megfelelő területekben helyezkednek, akkor a labdajáratás egyszerűbb, ekképpen a labdavesztés lehetősége alacsonyabb. Másrészt, az ideális és logikus területelosztás szellemében (azaz: szélesség, mélység, középső területek elfoglalása) mindig lesz elegendő játékos a visszatámadásra a labda vonala előtt, mögött, és mellett, így biztosítva azt, hogy az ellenfél nem tud kényelmes támadást indítani a labdaszerzést követően.

Nos, Szoboszlai duplaszűrős szerepeltetése ennek a szabályrendszernek feladta a leckét. A litvánok vezető találata előtt Szoboszlai – elhagyva a pozícióját – a vonalak közé helyezkedett és ott kért labdát. Míg Liverpoolban a játékostársak gyakran és jobban képesek egymást kiegészíteni és az elhagyott területeket újratölteni (bár Klopp csapatait is meg szokták kontrázni ugyanezen problémarendszerből adódóan), a magyar válogatott egy jóval alacsonyabb minőségű játékot képes csak nyújtani. Ebből adódóan, amikor Szoboszlai elhagyta Nagy Ádám vonzáskörzetét (azaz nevezhetjük ezt Görgényi István terminológiája szerint vadászterületnek is), gyakorlatilag nem lehetett felfedezni sem azt a struktúrát, amit a mágnestáblán felrajzolhatott Rossi és a szakmai stáb.

Ha hiányzik a logikus szervezettség labdás momentumokban, akkor nagyon nehezen kezelhetőek a labda eladását követő pillanatok folyamatai. Szoboszlai, Gazdag és Nego is más területeket foglal el, mint ami ki lehetett nekik jelölve

7.Micsoda idők

Avagy: irigykedem az otthoniakra, akik élőben élhetik át ezeket a mérkőzéseket.

Előre is elnézést kérek a személyes hangvételért, és azt hiszem, hetedik pontként még talán elfogadható is, de már régóta terveztem említést tenni arra vonatkozóan, hogy mennyire különleges időszaka ez a magyar válogatottnak és ezáltal nekünk, magyar futballszurkolóknak.

Több mint kilencezer kilométer távolságból nézem a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseit és egész egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni attól a sóvárgástól, amit minden válogatott meccs kapcsán (főleg, ha hazai) érzek. Tudniillik, 2011 óta nem voltam válogatott meccsen, kihagytam a hazai rendezésű Európa-bajnokságot, az angolok legyőzését, most pedig a szerbek elleni diadalt kellett egy iPad szerény képernyőjén keresztül követnem. Ahelyett, hogy az érzelmi világom, a honvágy és a karriervezetés ellentmondásos gyötrelmeiből tartanék eligazítást, útravalóként szeretném itthagyni a szurkolótársaimnak, a magyar futballközeg egészének azt a tanácsot, hogy becsüljük meg nagyon, ami most van.

Ugyanis ilyen jó még sosem volt, de hogy legalább 30 éve nem, az biztos.

Kiemelt fotó: MTI