Egy szelet Mbemba

„Ezt nem tudtam, de sztorinak jó” – mosolyodott el az egykori csapattárs Juhár Tamás azután, hogy meghallotta, Jean-Claude Mbemba 1985-ben nem is Budapestre, hanem Bukarestbe készült, aztán – ahogy a Bilbao néhány drukkere a 2012-es El-finálé előtt (még ha sokan a román bulvár álhírének tartják is) – a magyar fővárosban landolt. Nem véletlenül célozta viszont meg Bukarestet az akkor 21 esztendős kongói diák: az országában mondhatni gyakori vendégnek számított a román diktátor Nicolae Ceausescu, így Bukarestről legalább hallott.

Azóta aligha bánja, hogy jó néhány száz kilométerrel odébb ért európai földet, minthogy előbb futballistaként, majd a BKV mérnökeként tett szert Magyarországon elismerésre.

Ő persze elsősorban futballozni akart, profi labdarúgóvá válni, édesapja haragjától tartva azonban legalább annyira a tanulásra összpontosított. Minthogy pedig az afrikai országban a fiúnak kötelessége engedelmeskedni apjának, no meg a majdani családfenntartói szerepet is betölteni (ha már egyszer két nővérrel és két húggal áldotta meg a jó sorsa), a Műszaki Egyetemre járva célozta meg a mérnöki diplomát, és szerezte is meg 1992-ben.

Csak azután merte bevallani édesapjának, hogy időközben profi játékossá vált, bár nem nyugat-európai profivá, noha másodikos egyetemista korában egy barátját meglátogatva, az egyik francia csapat edzésére beszállva megkínálták szerződésajánlattal, ahogy elmondása szerint egy évvel később az FC Bruges elöljárói szintén. Akkor már a Vasasban játszott, a piros-kékek a legenda szerint Gregor Józsefet mentek el megfigyelni egy Építők-meccsen, aztán a másik szélsőt, Jean-Claude Mbembát igazolták le. Ahogy később az angyalföldi, az Építők-karrierje is pazarul indult: az első felkészülési mérkőzésén két gólt vágott a Volánnak. És ha nem is lett a Fáy utcában Kiss Laci-szintű gólvágó, mindvégig a jobbak közé tartozott.

„Akkoriban azért olyan légiósok szerepeltek idehaza, akik magasabb minőséget képviseltek, mint a honi átlag, nem állítanám, hogy ez azóta is így van – mondta honlapunknak az egykori játszótárs, Galaschek Péter. – Claude egyértelműen erősítést jelentett. Ha valaki nyolc évet lehúz a Vasasban az nem a véletlen műve. Kreatív, lendületes játékos volt, mert egy az egy ellen futballozni, jól érkezett a kapu elé, viszonylag sok gólt szerzett, az akkori átlagot simán verte, bár engem azért elkényeztetett az élet remek csatárokkal, elég, ha csak Szabadi Laci, Hámori Feri vagy Kabát Peti nevét említem. Hámorinak vagy Fischer Palinak a nyakára is rúghattam a labdát, nem jelentett nekik gondot átvenni, Claude az a típus volt, aki nem háttal a kapunak, sokkal inkább féloldalt kérte a labdát, hogy egyből rávezethesse a védőre. Nem volt extrán gyors, mint Zvara Józsi, de nagyon lendületes.”

Ha már itt tartunk, olyan azért nem nagyon fordult elő, hogy Angyalföld kedvenc Galája valakinek is a „nyakára” passzoljon, hanem Jean-Claude Mbemba a téma, aki egy interjújában éppen azt kifogásolta, idehaza próbálták kiölni a játékából a rá annyira jellemző cselezést, és rendre passzolásra kapacitálták.

„Erre nem emlékszem, de óriási hibának tartom, ha így volt – merengett el a múlton Galaschek Péter. – A mai futballból éppen az egyéni játékot hiányolom, a csatár azért van, hogy cselezzen, Claude márpedig úgy él az emlékezetemben, aki ezt rendre bevállalta.”

„Az volt talán benne a leginkább elismerésre méltó, hogy mindig igyekezett kapura törni, nem játszott feleslegesen visszafelé, gólra éhesen futballozott – vette át a szót a másik korábbi klubtárs Juhár Tamás. – Remekül cselezett, helyzeteket alakított ki. Már csak azért is nagyon szerettem a játékát, mert hullámvölgyek nélkül hozott egy nagyon jó átlagot. Ha pedig topformában játszott, kiismerhetetlennek, nagyszerű bal lábával a csapat húzóemberének bizonyult.”

Nem csak a játékával, a személyiségével is belopta magát a társak szívébe.

„Végtelenül szerethető figura, egy eredeti karakter – ismerte el a piros-kékek Jucija. – Ha épp morcosabb volt, akcentusával azt ismételgette: nincs barátság emberek, profizmus van. A következő pillanatban meg mindenki a barátja volt, jó hangulatában a társaság közepe. Nagyon pozitív személyiség, aki tudatosan építette a karrierjét, a civil életbelit legalább annyira. Ebben is különbözött a többiektől.

„Beilleszkedését egyfelől megkönnyítette, hogy már amikor hozzánk igazolt, perfektül beszélt magyarul, másfelől pedig, hogy jól kezdett, gólokat szerezve – emlékezett vissza a piros-kékek korábbi karmestere.

– Mindig minden viccben benne volt, egyértelműen társasági ember.”

Nem volt azért csupa móka és kacagás Claude magyarországi futballkarrierje, minthogy a nálunk letelepedő mérnökember elmondása szerint nem egyszer szidták alpárian, dobták meg banánnal vagy köpték le pusztán azért, mert más a bőre színe. Juhár Tamás szerint nagyon szomorú ezt hallani, annál is inkább, mert ő ezt akkoriban ilyen élesen nem érzékelte. Galaschek Péter inkább, de azt mondja, odáig sosem fajult a bántás, hogy emiatt a csapattársaknak kellett volna lelket önteniük belé. „Nekünk legalábbis sosem mutatta, hogy lelkileg mélyen lenne, de lehet, csak mindannyiunknál erősebb volt.”

171 mérkőzésen szerzett 34 góllal fejezte be NB I-es karrierjét, két angyalföldi házi gólkirályi címmel megspékelve. Négy évig Franciaországban dolgozott, mielőtt visszatért Magyarországra, mérnöki képesítését a BKV-nál kamatoztatva azóta a 4-es metró megépítésében, és a metróhálózatok felújításában is segédkezett. 

Egy korábbi interjújában megemlítette, Afrikában akkor igazán büszke egy család a fiára, ha elvégez egy egyetemet. Nos, a Mbemba-família nem csak emiatt lehet büszke középső gyermekére.