„Egy Szoboszlaihoz hasonló karakter hiányzik a Chelsea-ből” – interjú John Obi Mikellel

– Az egész futballvilágot megrázta Luis Díaz szüleinek elrablása. Néhány évvel ezelőtt ön is hasonló helyzetbe került, hiszen az oroszországi világbajnokság alatt fegyveresek elrabolták az édesapját, így pontosan tudja, mit érezhetett Díaz az elmúlt időszakban.

– Így van, tudom, hogy milyen az, amikor valaki ilyen helyzetbe kerül. Az argentinok elleni sorsdöntő csoportmeccs előtt néhány órával kaptam a hírt, hogy apámat elrabolták. Úgy döntöttem, nem szólok senkinek és pályára lépek a mérkőzésen. Jól ment a játék, de többször is a rosszullét kerülgetett a pályán, mert egyszerűen nem tudtam nem gondolni arra, mi történik az édesapámmal. Csak a lefújás után osztottam meg a többiekkel, mi is történt. Luis esete annyiban más, hogy ő nem tudta titokban tartani a dolgot, ami abból a szempontból szerencsés volt számára, hogy biztosan sokat számított neki a szurkolók és a klub támogatása, de az igazi megkönnyebbülést természetesen az jelentette, amikor kiszabadult az édesapja. Le a kalappal előtte azért, hogy nemcsak játszott, de gólt is szerzett a Luton Town elleni bajnokin. Ezzel azt üzente az emberrablóknak és az egész világnak, hogy őt nem lehet megtörni.

– Egy évvel ezelőtt vonult vissza. Mivel foglalkozik azóta?

– Nem könnyű erről beszélni, még most is megrohannak az érzelmek, ha erre gondolok. De próbálom a dolgok jó oldalát nézni, végre több időt tölthetek a családommal: amíg játszottam, rengeteget voltam távol a feleségemtől és a két kislányomtól, most igyekszem bepótolni mindazt, ami akkor kimaradt. Ezeket az éveket sosem adja vissza a sors, most kell élvezni minden együtt töltött percet. Erre törekszem.

– Arra nem gondolt, hogy edző vagy esetleg televíziós szakértő legyen?

– Nem is tudom. Nem mondom, hogy soha nem leszek az, de egyelőre nem tervezem. Még semmilyen edzői papírt nem szereztem. Gondoltam már rá, elképzelhető, hogy egyszer majd rászánom magam. De most még élvezem, hogy sok a szabadidőm, azt csinálom, ami jelenleg a legnagyobb örömöt jelenti nekem.

– Annak idején rendkívül fiatalon került a Premier League-be, mennyire volt nehéz beleszokni a ligába?

– Már akkor is ez volt a világ legkeményebb bajnoksága. Rendkívül gyors és intenzív volt a játék, a földkerekség legjobb futballistái ellen kellett pályára lépnem hétről-hétre.

Elsősorban azt volt nehéz megszokni, hogy nincs idő gondolkodni a labdával, azonnal cselekedni kell. Kellett némi idő, amíg beleszoktam, de szerencsére sikerült.

– Nem sok híja volt annak idején, hogy a Manchester United játékosa legyen. Mit gondol, ott is annyira sikeres lehetett volna, mint a Chelsea-ben?

– Elképzelhető, hogy több trófeám lenne, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy a Chelsea-t választottam, ez volt életem legjobb döntése. Nem tudom, hogyan alakult volna a pályafutásom, ha Sir Alex Ferguson csapatához kerülök, de mivel a londoniakkal minden trófeát megnyertem, amit csak meg lehetett nyerni, nincs okom panaszra. Maximálisan elégedett vagyok a karrieremmel, a trófeáimmal, az emlékeimmel, ezek örökre megmaradnak számomra.

(Forrás: chelseafc.com)

– Összesen 11 évet töltött a Chelsea-nél. Mennyit változott a csapat ezalatt az idő alatt?

– Nemcsak a Chelsea, az egész futball sokat változott, ma már sokkal inkább az üzletről szól minden, mint akkor, amikor én voltam fiatal. A futball egyre inkább a bizniszről szól. Az én időmben még gyerekcipőben jártak a közösségi oldalak, nem akart minden játékos saját brandet építeni, mint manapság. Ennek ellenére bízom abban, hogy a hagyományok továbbra is megmaradnak, és a futballt mindig is élvezni fogják az emberek.

A Premier League most is a világ legerősebb bajnoksága, bízom benne, hogy az is marad és nem igazol el mindenki Szaúd-Arábiába.

– Elég sok edzővel dolgozott együtt a Chelsea-nél. Melyiküktől tanulta a legtöbbet?

– Először mindenképpen José Mourinhót kell megemlítenem. Ő vitt a Chelsea-hez, neki köszönhetem, hogy sikeres futballista lettem. Rengeteget tanultam tőle, mindenekelőtt azt, hogy hogyan kell nyerni. De nagyon sokat segített Carlo Ancelotti is, Roberto Di Matteóval pedig megnyertük a Bajnokok Ligáját, de José mindannyiuk közül kiemelkedik, a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyok vele.

– Éppen Mourinho az, aki védekező középpályást, vérbeli hatost faragott önból, aki pályafutása elején még a tízes poszton játszott. Nem bánta meg, hogy így alakult?

– Egyáltalán nem bántam meg. Fiatalon még egészen máshogyan futballoztam, José úgy látta, a klub érdekeit az szolgálja a legjobban, ha visszavontabb szerepkörben futballozom, és az eredmények őt igazolták. Nagyon sokat segített nekem, megtanultam, hogyan olvassam a játékot. A hatos az egyik legfontosabb poszt a modern futballban, az itt szereplő játékosok adnak stabilitást az egész csapatnak. Élveztem, hogy a pálya közepén szerepelhettem. A válogatottban viszont mindvégig irányító voltam, azt is szerettem, nem tudnám megmondani, melyik poszt állt közelebb hozzám.

– Ha már válogatott: a nigériai nemzeti együttesben mindig is futballoztak remek csatárok, de a jelenlegi felhozatal különösen erős, elég Victor Oshimenre, Victor Boniface-re vagy Taiwo Awoniyire gondolni. Mi a titok?

– Az afrikai és különösen a nigériai futball mindig is bővelkedett tehetségekben. A fiatalokban megvan a fizikalitás, az erő és a gyorsaság, ráadásul fiatalon kerültek Európába, és a legerősebb ligákban is megállják a helyüket. Talán még soha nem voltak ennyire jó támadóink, mint most, bízom benne, hogy a jó formájuk kitart az Afrika-kupáig és Nigéria megnyeri a tornát. Csak meg ne sérüljenek addig…

– Említette Di Matteót és a BL-győzelmet: hogyan emlékszik vissza arra a 2012-es müncheni estére?

– Pályafutásom legnagyobb sikere, és a klub történetében is mérföldkőnek számított, hiszen a Chelsea először nyerte meg a Bajnokok Ligáját. Roman Abramovics régóta vágyott erre a trófeára, azért költött rengeteg pénzt a klubra, hogy Európa csúcsára kerüljön. Ez Münchenben sikerült, méghozzá egy elképesztő mérkőzésen. Ami engem illet, remekül ment a játék, karrierem egyik legjobb meccse volt. Természetesen alaposan megünnepeltük, hiszen az ember nem sűrűn nyer Bajnokok Ligáját, főleg nem egy olyan klub színeiben, amit ennyi időn át szolgál. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot.

– Mit gondol a mai Chelsea-ről? Nyilvánvaló, hogy a csapat még alakulóban van, de nem túlságosan fiatal ez a keret a Premier League-hez?

– Az egyértelmű, hogy még egy hosszú építkezési folyamat elején jár a klub, időt kell adni ennek a Chelsea-nek, hogy összeálljon. A legfontosabb az, hogy látom a játékosokon, hogy fejlődni akarnak. De össze kell szokniuk, igazi csapattá kell válniuk, ez azonban nem megy egyik pillanatról a másikra. Még nem ismerik eléggé egymást, néha az az ember érzése, hogy mindenki össze-vissza rohangál a pályán. Annak idején az én időmben is előfordult, hogy egy-egy újonnan érkezett futballistának hónapokra volt szüksége ahhoz, hogy beilleszkedjen, most viszont sok az új érkező, nem egyszerű őket csapattá gyúrni.

A játékosok tehetségesek, de egy-két évre még biztosan szükségük van ahhoz, hogy a Chelsea újra a bajnoki címért harcolhasson.

– Sokak szerint hiányoznak a jelenlegi Chelsea-ből az olyan vezérek, mint önöknél John Terry, Frank Lampard vagy Didier Drogba voltak.

– Ez valóban így van. Abban a Chelsea-ben több olyan játékos is volt, akik garanciát jelentettek arra, hogy mindenki a maximumot nyújtsa minden egyes edzésen és mérkőzésen. Mindannyian pontosan tudtuk, mit kell tennünk a csapatért, ha valaki esetleg elfeledkezett erről, a vezérek gondoskodtak arról, hogy eszébe jusson. Aki nem megfelelően teljesített, annak John Terry megragadta a gallérját és az arcába ordított. A mérkőzéseken nagyon sokat vitatkoztam nemcsak vele, de Lamparddal, Michael Essiennel vagy Drogbával is, mert pontosan azt akartam, amit ők: nyerni. A lefújás után, az öltözőben viszont már újra barátok voltunk. A mostani csapatban nem látok ilyen vezért, de ez részben természetes, hiszen a keret zömét fiatal játékosok alkotják. Ahhoz, hogy valaki vezéregyéniséggé váljon, érnie kell és rutint kell szereznie. Annak nagyon örülnék, ha azt látnám, hogy a játékosok többet beszélnek egymással a pályán és jobban küzdenek egymásért. Nálunk ez megvolt, a mostani gárdában azonban ezt nemigen látom.

(Forrás: The Sun)

– Egy magyar újságíró nem hagyhatja ki, hogy megkérdezze a véleményét Szoboszlai Dominikról. Mit gondol a Liverpool középpályásáról?

– Micsoda játékos! Már most nagy rajongója vagyok. Pillanatok alatt beilleszkedett a Liverpoolba, ha így folytatja, hamar a szurkolók kedvence lesz az Anfielden. Nem véletlen, hogy Jürgen Klopp szinte minden mérkőzés után kiemeli őt és dicséri a teljesítményét. Élmény nézni a játékát. Úgy gondolom, jó esélye van rá, hogy még sok éven át futballozzon a Liverpoolban és a gárda fontos játékosává váljon. Fiatal kora ellenére rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik vezéregyéniséggé tesznek valakit. Ez látszik abból, ahogyan viselkedik a pályán, ahogyan a társaival kommunikál a mérkőzéseken.

Bárcsak a Chelsea-nek lenne egy ilyen játékosa! A hozzá hasonló karakterekre van szüksége a csapatnak ahhoz, hogy a Liverpool igazán sikeres legyen a jövőben. Fantasztikus játékos!

Kiemelt fotó: Spíler Tv