Mit tegyél, amikor eljön a nagy dobásod? – Robert Keith Horry

Robert Keith Horry hétszeres NBA-bajnok, és talán a liga történetének leghíresebb kiegészítő embere, aki bár egyetlen alkalommal sem lett All-Star, máig emlékszik rá mindenki. Hírnevét elsősorban annak köszönheti, hogy a rájátszás legkiélezettebb pillanataiban is elbírta a ránehezedő nyomást, és csapattársai – akik olyan világsztárok voltak, mint Hakeem Olajuwon, Tim Duncan, Kobe Bryant vagy Shaquille O’Neal – nemcsak, hogy nem bánták, ha a végén a kezébe került a labda, de sokszor keresték is őt. Ebben a cikkben a saját szavaival adja át ars poeticáját, megosztva velünk karrierje fordulópontját is.


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20.000 Ft üdvözlőbónuszt kaphatsz ajándékba!


 

 


A cikk eredetileg a Player’s Tribune tartalma, Zukály Zoltán fordította magyar nyelvre a Büntető.com megbízásából. Az eredeti szöveg itt érhető el.


 


Többek között ezt gondolom: Brent Barry egyike a legokosabb játékosoknak, akikkel valaha együtt játszottam, Rudy Tomjanovich pedig a legjobb edző. Nem Phil Jackson, és nem is Gregg Popovich. Kobe Bryant dolgozott a legkeményebben, a háromszög támadás pedig csak egy csicsás név azoknak a figuráknak, amelyeket legalább a liga fele játszik. Dennis Rodman egy zseni volt, a kosárlabda egy kegyetlen üzlet, a győztesek pedig senki előtt nem hunyászkodnak meg.

Talán egyik megállapítással sem értesz egyet, ami nem lenne meglepő, hiszen másképp látom a játékot, mint egy átlagos NBA-szurkoló. Az igazat megvallva, másképp látom, mint a legtöbb NBA-edző. Mégis, nyertem hét bajnoki címet, így arra kérlek, figyelj egy kicsit oda rám, és talán megtanulhatsz majd valamit a meccsek alatt a tévédből ömlő klisék helyett.

Az emberek állandóan azt kérdezik tőlem: „Ember, hogyan tudtad olyan hidegvérűen bedobni azokat a kosarakat?”

Nem mindig ment ennyire könnyen. Valószínűleg azon kevés játékos közé tartozom, akiket azért cseréltek el, mert túl kevésszer vállalták el a dobást. Amikor a Houston Rockets kiválasztott a drafton 1992-ben, madarat lehetett volna fogatni velem. Esélyem nyílik a példaképemmel, Hakeem Olajuwonnal játszani? Hihetetlen izgatottság uralkodott el rajtam. Az első edzésen, akárhányszor hozzám került a labda az oldalvonalhoz közel, Dream (Olajuwon beceneve – a szerk.) mindig elkérte tőlem. Te mit tettél volna? Egy élő legenda volt már akkor is, megállíthatatlan a festékben! Persze, hogy bedobtam neki. Aztán újra és újra, az egész szezonban. Az első évemben már az is elég volt számomra, hogy ott lehettem, állandóan továbbpasszoltam a labdát.

A következő évben 15-0-val indítottuk a szezont, és a Madison Square Gardenben, a kosárlabda Mekkájában, megdöntöttük a zsinórban elért győzelmek rekordját is. Az egész város rettentő dühös lett ránk, olyannyira, hogy valami olyasmit tettek, amit korábban soha nem láttam. A reptéri alkalmazottak két órán át várattak minket a kapunál, mindenféle bejelentés vagy hivatalos közlemény nélkül. Esküszöm, az egyetlen ok, amiért várattak minket, az volt, hogy bucira vertük a Knicks-t. Hajnali öt után értünk oda Atlantába, és aznap este ki is kaptunk a Sólymoktól vagy 25-tel.

 


 

A vereség után újra remek formába lendültünk, és két nappal karácsony előtt szenvedtük csak el a második vereségünket, amivel 22-2-re alakult a mérlegünk. Odaérek a karácsonyi bulira, ahol Hakeem már jelen van. Odalép hozzám, és kifejezéstelen arccal azt mondja: „Robert, gyere ide egy pillanatra.”

A fejemben hirtelen a következő játszódik le: „A francba, mit akarhat? Hideg van kint, mi olyan fontos hirtelen? 22-2-re állunk.” De azt mondtam – „oké Dream.”

Kimegyünk, komoly arccal rám néz, és azt kérdi – „Nem érdekel, hogy nyerünk vagy veszítünk?”

Belenéztem a szemébe, és azt mondtam – „Ember, talán nem hiszed el, de a vereség jobban fáj nekem, mint bárkinek a csapatból. Gyűlölök veszíteni.”

„Nem látszik rajtad, Robert” – mondta.

Ez volt karrierem egyik legmeghatározóbb pillanata, amikor a példaképem számon kért. Behúzott farokkal elkulloghattam volna, de úgy döntöttem, nem ez fog történni!

„Te sem mutatod ki az érzelmeidet!” – vágtam vissza.

Két felnőtt ember elkezdett az érzéseiről beszélni a verandán. Sosem fogom elfelejteni, ahogy elnevette magát. „Igazad van” – mondta. „Menjünk vissza.”

Attól a naptól kezdve közeli barátokká váltunk. Rákiabálhattam, ha úgy éreztem, hogy elrontott valamit, senki másnak nem volt ehhez bátorsága. De ugyanakkor meg is értettem őt. Ő az a fajta srác volt, aki akkor is talált benned hibát, ha az első helyen végeztél egy versenyen. Ez az, amit nagyon sok kosárlabda szurkoló nem ért. Amikor egy csapat bajnoki címet nyer, hajlamosak vagyunk őket tökéletesnek feltűntetni, egy olyan gárdaként, ahol mindenki mindenkinek a legjobb barátja, az edző pedig egy zseni. A valóság ennél mindig sokkal bonyolultabb volt.

Az ügynököm egy hónappal a karácsonyi buli után felhívott, és közölte, elcserélnek Sean Eliottra, Detroitba kell költöznöm. Azzal magyarázták, hogy egy olyan játékosra van szükségük, aki jobb pontszerző, mint én. Február közepén jártunk, Detroitban pedig természetesen havazott, hideg volt. Leszálltam a gépről, és olyan lehangoltnak éreztem magam, mint soha előtte. Emlékszem, hogy Matt Bullard is benne volt a cserecsomagban, és már éppen öltöztünk, és készültünk a bemelegítésre, amikor valaki a Pistonsból megragadta a vállam, és azt mondta: „várj, Sean még nem ment át az orvosi vizsgálaton, a biztonság kedvéért ne lépjetek pályára.” Azt szerették volna, ha ennek ellenére odaülünk a padra, amit meglehetősen furcsának találtam, így megkértem őket, hadd üljünk be a tulajdonosi páholyba.

Onnantól sok mindenre nem emlékszem. Édesanyám hívott fel a meccs után, aggódva. „Fiam, berúgtál?” – kérdezte. A kamera állítólag vett minket, én pedig összegörnyedve ültem a székemen. Soha nem voltam nagy ivó, de annyira csalódottnak éreztem magam, hogy bedobtam néhány sört. A következő nap felhívott az ügynököm, és azt mondta: „találtak valami problémát Sean veséjével, a csere nem ment át, menjek vissza Houstonba.”

Matt és én beugrottunk a kocsiba, és már száguldottunk is a reptér felé, szerintem nem is fékeztünk az út alatt, de talán akkor sem, amikor beérkeztünk a parkolóba. Kivetődtünk az autóból, és felszaladtunk a gépre. Az autó talán még mindig gurul valahol. Onnantól kezdve azt mondtam magamnak: „a fenébe az egésszel, innentől rádobom. Robert Horry-féle kosárlabdát fogok játszani.” Ha ma visszatekintünk, mindenki tudja, hogy nyertünk 1995-ben, aztán rá egy évre is, engem pedig onnantól Big Shot Bobnak hívnak. De az igazság az, hogy ha nincs az az orvosi probléma Seannal, talán örökké úgy emlékeznek rám, mint az alakra, aki ott ült részegen a páholyban. Az NBA-ben az út, amit megteszel, tele van akadályokkal.

 


 

Mondok még egy példát. Amikor 1997-ben elcseréltek a Lakersbe, Kobe Bryant még csak egy újonc volt. A srác nem tudott triplázni. Minden nap kint maradtunk edzés után egy hármasdobóversenyre: Kobe, Brian Shaw, Mitch Richmond, Kurt Rambis, és én. Kobe minden alkalommal veszített. Másnap mire odaértünk az edzésre, Kobe már ott volt, és gyakorolta a triplákat. Óramű pontossággal, az edzés végén jött tőle a kérés: „Játsszunk megint, most már készen állok!”. Természetesen megint elvertük.

Ő azonban soha nem adta fel. Hihetetlen volt. Addig gyakorolt, míg hónapokkal később, végre egyszer ő győzött. Ha azt mondtad neki, hogy „Kobe, fogadjunk nem tudsz egymás után ötöt!”, az az anyaszomorító addig gyakorolta, amíg képessé nem vált rá. Ez az, amit az emberek többsége nem ért, amikor bajnokokról beszélnek, amikor a győztes mentalitást emlegetik. Kobe játékhoz való hozzáállása egyszerűen hihetetlen, és ezt szó szerint értem. Minden bajnokcsapat közös nevezője ez, a kvalitás, ami megvan egy Kobe Bryantben, ami megvan egy Hakeem Olajuwonban, ami már azon a karácsonyi bulin látszott. Mániákusan akarnod kell a győzelmet, és a csapattársaidnak is, akkor is, ha ti vagytok a címvédő.

Amikor hallom az embereket arról panaszkodni, hogy Kobe rákiabált a csapattársaira edzésen, vagy az a kérdés, hogy LeBron mennyire áll közel néhány csapattársához, csak forgatom a szemeimet. Tudod hány pályán kívüli beszélgetésem volt Phillel a Lakerses karrierem alatt? Egy. Ott ültem a gyúrószobában és éppen kezelést kaptam, amikor leült velem szembe.

„Mi történt közted és Danny Ainge között Phoenixben?” – kérdezte.

„Nem kedveltem őt, ezért ideges lettem, és hozzávágtam a törölközőt. Nem kezeltem jól a dolgot” – válaszoltam.

„Oké” – zárta le.

És ennyi volt. Három bajnoki címet nyertünk együtt. Nem véletlenül.

 


 

Rudy Tomjanovich-csal teljesen más volt a kapcsolatunk. Ő megértette, annak ellenére, hogy ő az edző, mi talán olyan dolgokat látunk a pályán, amiket ő a padról nem vesz észre. Időkérésnél először mindig a mi véleményünkre volt kíváncsi. „Mi történik a pályán?” – kérdezte gyakran. Sőt, időnként arról is kikérte a véleményünket, hogy milyen játékot hívjunk, mi az, amit a legszívesebben játszanánk.

Ha egy játékhívás működött, T újra elővette, sokszor már a következő támadásnál. Phil ebben eltérő volt, ahogyan Pop is. Mind a ketten legendás edzők, de a személyes tapasztalatom alapján elmondhatom, Tomjanovich a legjobb, akivel valaha volt szerencsém együtt dolgozni. Tudom, hogy nincs annyi bajnoki címe, de időnként túl nagy jelentőséget tulajdonítunk egy-egy személynek a bajnoki címeknél.

Phil legnagyobb erénye, hogy kezelni tudta Michael Jordant,

és kivívta játékosai tiszteletét. A bajnoki címek, amelyeket Chicagóban nyert, később hozzásegítették őt a Los Angeles-i sikerekhez. Annak a hat bajnoki címnek köszönhetően, amit addig nyert, Shaq beadta a derekát, és minden idők egyik legdominánsabb játékosává vált. Azonban bármennyire is sikeresek voltak a triplázás alatt, mindig azt éreztem, hogy még többet elérhettek volna, ha nincsenek akkora egók a csapatban, és nem válnak önteltté. Mielőtt eljöttem, már utáltam az egészet, és úgy éreztem, hogy nagyon rosszul kezelték a helyzetemet. Emlékszem, miután megnyertük a bajnoki címet, bementem a szezonzáró beszélgetésre, abban a hitben, hogy visszajöhetek. Bemész a beszélgetésre, és mindenki ölelget, szembe dicsér, közben pedig… Azt mondtam nekik: „tudom, hogy túl sokat keresek, és tudom, hogy Karl Malone-t akarjátok, de találjunk valami megoldást.” Akkor már öt éve akarták őt, egészen onnantól kezdve, hogy Phil átvette a csapatot. Realista vagyok. Mondd a szemembe a frankót, és jobban foglak tisztelni, ne a hátam mögött próbálkozz! Mondtam nekik, hogy akár évi kétmillióért is maradnék, de nem kértek belőlem. Annyit kértem tőlük, hogy hadd keressek csapatot magamnak, mielőtt elfogyna a pénz a piacon, és ne várjanak az utolsó napig, mielőtt kitesznek. „Nem tennénk veled ilyet” – biztosítottak róla.

És valóban, nem vártak az utolsó napig, csak az utolsó előttiig.

Erre gondolnak a sportolók, amikor azt mondják, „ez egy üzlet”. Igen, az, és szerencsére egy nagy rakás pénzt fizetnek azért, hogy egy játékot játsszunk. Nem számít, hogy egyik nap te vagy a hős, ha bedobod a csapat történetének legfontosabb kosarait, és több bajnoki címet is nyersz – akármikor kitehetnek.

Akkor, ott, véget érhetett volna a pályafutásom. Szerencsére a Spursben találtam magam, a többi pedig már történelem. Az első Los Angeles elleni meccs előtt kaptam egy mezt, mindenki mosolygott. Megünnepeltek a Staples Centerben, és jópofát kellett vágnom hozzá. A nézők öröme boldoggá tett, amit együtt elértünk, azt senki nem veheti el tőlünk. De azok, akik ismernek valamennyire, tudták, hogy olyan típusú ember vagyok, aki folyamatosan keresi a motivációt. Így alakulnak ki a vasidegek. Emlékszem néztem a szurkolókat, ahogy ünnepelnek, a tulajdonost és a vezetőket, miközben egy dolog járt a fejemben: „Várjatok csak, még összetöröm a szíveteket!”.

Öt bajnoki címet köszönhetek a Lakersnek, hármat a csapatban játszva, kettőt pedig annak, hogy kiraktak.

Kattints ide, regisztrálj, és nézz minden NBA-mérkőzést az Unibet TV-n!


 

További fordítások a The Player’s Tribune oldaláról:

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x