A meccseket a játékosok nyerik meg és az edzők veszítik el

A címben szereplő Bill Belichick idézet remekül jellemezte az egész Wild Card kört, hiszen szinte minden meccsen láttunk több olyan borzasztó edzői döntést is, ami után az analitika szerelmesei a hajukat tépték, de a Titansre ez különösképpen igaz. Mike Vrabel és Artur Smith makacssága ahhoz vezetett, hogy a jól sikerült alapszakasz és a fantasztikus támadósora ellenére a Tennessee már az első körben elbúcsúzott a playofftól.


(X) Fogadj kedvenc amerikai sportjaidra és vegyél részt minden héten egy 1,6 millió Ft összdíjazású sorsoláson!


 

FUTNI VAGY PASSZOLNI?

A Titans egyik legnagyobb hibája az volt, hogy félreértelmezték a saját csapatuk erősségeit. Hogy ez mennyire köszönhető a média hype-jának és mennyire a Tennessee edzői stábjának felfogásához, az valószínűleg egy örökre megválaszolatlan kérdés marad. Ami viszont biztos, hogy a „titánok” úgy gondolták, a futójátékra építve tudnak sikeresek lenni. Hogy ez mennyire téves volt ez az elgondolás, arra leginkább az EPA/play (várható pontok játékonként) mutatójuk világít rá: mind a Titans passzjátéka, mind a futójátéka a liga legjobbjai közé tartozott, mégis óriási különbség figyelhető meg a kettő között. Amíg passzjátékok esetében playenként várhatóan 0,297 pontot szereznek, addig futásokból csak 0,070-et.

 

Titans várható pontszerzés
Forrás: Ben Baldwin

Bár az analitika már rengetegszer cáfolta, sokan gondolhatják, hogy ez azért van, mert a sikeres futójáték miatt működik a passzjáték, azonban ez távol áll a valóságtól.

Azon az öt meccsen, amikor Derrick Henry 100 yard alatt maradt, Ryan Tannehill 64,8%-os passzpontosságot, 1201 yardot, 14 TD-t és mindössze egy interceptiont jegyzett.

Henrynek tehát nem kell nagy meccset hoznia, hogy Tannnehill sikeres legyen, de felmerülhet a kérdés, mennyire segíti a jelenléte a Titans passzjátékát. Nos, Henryvel a pályán a Tannehill a korai downokon 0,32-es EPA/play mutatót, 56%-os success rate-et és 40%-os first down rate-et tud felmutatni. Ugyanezek a statisztikák, amikor Henry nincs a pályán: 0,33 EPA/play, 60% success rate, 41% first down rate. Kijelenthető tehát, hogy a sztárfutó jelenléte sem befolyásolja az irányító passzjátékát. Végezetül pedig még egy fontos statisztika, ami szükséges annak a megértéséhez, miért nem működött a Titans elképzelése a Ravens ellen:

 

Forrás: Twitter @nflfastR

Az ábra azt mutatja, mennyire voltak sikeresek a liga futói a csapatuk futtásblokkolásához képest. A legfőbb tanulság, hogy viszonylag keveset számít a running back személye, de számunkra inkább Henry helye érdekes. Bár jobban teljesített annál, mint ami a támadófal blokkolását nézve várható volt, de nem sokkal.

Kijelenthető tehát, hogy Henry egyáltalán nem különleges abból a szempontból, hogy a játéka a többi futóhoz hasonlóan nagyban függ attól, mi történik előtte.

 

 

A Titans a korai downokon főleg a futójátékra épített, ezzel gyakorlatilag folyamatosan harmadik kísérletek megoldására kényszerítették magukat, ez pedig egyenes út a katasztrófához. Bár az egyértelmű, hogy a korai downokon passzolni mindig jobban megéri, mint futni, még akár működőképes is lehetett volna a gameplan, ha sikerül egy viszonylag hatékony futójátékot összehozni. Ez viszont egyáltalán nem sikerült, mert a Ravens front7 folyamatosan képes volt dominálni a Titans támadófalát, Henry pedig ennek következtében a szezonbeli legrosszabb teljesítményét produkálta. A korábbi statisztikák ismeretében ez még nem is okozott volna problémát, hiszen így is tudtak sikeresen passzolni. A gond azzal volt, hogy a Titans edzői stábja képtelen volt váltani, és végig ragaszkodott a sikertelenségre ítélt gameplanjéhez.

Forrás: Ben Baldwin

A korai downos passzjátékok 0,14-es EPA/play mutatója bár elmarad az alapszakaszbeli teljesítménytől, legalább pozitív, ellentétben a futásonkénti mutatóval. A futás és a passzjáték közötti különbségek nemcsak az EPA mutatóban jelennek meg. A passzjátékok sikerességi rátája több, mint másfélszer akkora volt, mint a futójátékoké, de még ennél is lesújtóbb a first down százalék: egyetlen korai futásból sem sikerült first downt elérni, míg a passzjátékok 32%-a vezetett újabb négy kísérlethez. Ennek ellenére a Titans ragaszkodott ehhez a stratégiához, és 18 futást hívott korai downokon a 19 passzjátékkal szemben, ezzel pedig egyértelműen passzolásra kényszerültek a harmadik kísérleteken, így ezeknek a playeknek a sikeressége jelentősen visszaesett az alapszakaszhoz képest.

 

A SZEZON LEGROSSZABB EDZŐI DÖNTÉSE

A negyedik negyed elejére egyértelművé vált, hogy amíg fej-fej mellett halad a két csapat, a Titans nem fog váltani. Ekkor kezdtünk el a baráti társaságban azzal viccelődni, hogy jól is jártak azzal, hogy hátrányba kerültek, mert így muszáj lesz végre passzolniuk. Legalábbis mi ezt gondoltuk. A Titans ugyanis még ekkor is ragaszkodott a futójátékához, ennek lett többek között az az eredménye, hogy a meccs végén három playből haladtak 16 yardot és lepörgettek több, mint két percet az óráról, ezzel pedig mindössze annyi probléma volt, hogy a Ravens vezetett 7 ponttal.

Ez már csak azért is érthetetlen, mert a Titansé volt a legtöbb negyedik negyedes fordítás idén, a közös pont pedig mindegyikben Tannehill remek játéka volt.

Egyszerűen érthetetlen, hogy miért ragaszkodtak ennyire még ilyenkor is a futójátékhoz. Ráadásul még csak nem is ez volt Mike Vrabel legrosszabb döntése a meccs folyamán, hanem az a bizonyos punt. A meccs vége előtt tíz perccel, 17-13-as állásnál a Baltimore 40 yardosán úgy döntött a Titans, hogy nem próbálják meg a 4th & 2-t, inkább puntolnak. Ez 138,87-es Surrender Indexet (ez a formula azt mutatja meg, mennyire volt rossz döntés puntolni egy adott helyzetben) eredményezett, ami az egész szezon legrosszabb mutatója volt, de 2009 óta (azóta létezik a Surrender Index) is csak egy rosszabb döntés született, és 1994 óta még senki nem puntolt ilyen helyzetből. Itt érdemes megemlíteni Ben Baldwin negyedik downos modelljét is, ami szerint 9%-kal rontotta a Titans győzelmi esélyeit ez az egyetlen play. Ha ez még mindig nem lenne elég, nem sokkal előtte is puntoltak egyet 4th & 2-re.

Titans 4th
Forrás: Ben Baldwin

Sokak szerint az teszi védhetővé a döntést, hogy Vrabel jobban bízott a védelmében, ami az egész meccsen jobban teljesített, mint az offense. Az tény, hogy a Defense jobban játszott, mint a szezon során bármikor, de a játékosállományt vizsgálva a támadósor jóval tehetségesebb játékosokból állt, így talán jobb döntés lett volna bennük bízni. A másik probléma ezzel a magyarázattal a logikai ellentmondás.

Ha Vrabel bízik a védelemben, akkor elhiszi, hogy rossz mezőnypozícióból is képesek megállítani a Ravenst, ha viszont ebben nem hisz, akkor nem is bízik igazán bennük, és jobb döntés lett volna a támadókat fent hagyni a pályán.

 

KONKLÚZIÓ

Hiába fejlődik rohamosan az analitika, hiába van tele a twitter elképesztően tehetséges elemzőkkel, hiába költenek dollármilliókat a csapatok az analitikai részlegre, rengeteg edző továbbra is boszorkányságként tekint erre a szakágra, ez pedig olyan meccseket eredményez, mint a Ravens – Titans. Az ilyen összecsapások kézzelfogható bizonyítékai az analitika létjogosultságának, de legtöbbször semmilyen hatással nincsenek az edzői felfogásra. Vrabel bár az edzők között fiatalnak számít, a felfogása egyértelműen a régi iskolát képviseli, és amíg ezen nem változtat, a Tennessee a remek rostere és sok esetben látványos támadójátéka ellenére képtelen lesz átlépni a saját árnyékát.

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: