Mert növeli, ki elfödi? – Vélemény az olimpiai selejtező jelentőségéről

Múlt héten posztonként tekintettük át, hogy milyen formában vannak a magyar női válogatott játékosai, mit várhatunk tőlük az olimpiai selejtező hétvégéjén. Most hátrébb lépünk eggyel, és arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit is jelentene a magyar kézilabda számára ez a kijutás.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Merthogy ez egy olyan dilemma, amivel foglalkozni kell. Olyan, amely miatt bennem – s gyanítom nemcsak bennem – ambivalens érzések vannak a hétvégével kapcsolatban. Hogy szemléletesen fogalmazzak: a magyar kézilabdázás, azon belül is a női kézilabda koncentrikus körök formájában képzelhető el. S ezen körök közül csupán a legkülső a kijutás kérdése. Kétségtelenül a legnagyobb, és ilyesformán a leglátványosabb, de semmiképpen sem a legfontosabb. Mint egy ernyő, de erre a hasonlatra még visszatérünk.

 


Azt mondtam, hogy nem a legfontosabb. Ez rögtön egy olyan alapkő, melyet érdemes lefektetni, még akkor is, ha ez jelenleg, mikor a Magyar Kézilabda-szövetség akciótervet, összefogást hirdet, hivatalos csatornáin harsogja, hogy együtt sikerülhet, nem egy mainstream narratíva.

Az olimpiai kijutás fontos, ez nem vonható kétségbe.

Fontos a játékosoknak, hiszen egy ötkarikás szereplés (főleg a magyar felfogás szerint, mely elképesztő módon olimpiacentrikus) a sportolói pályafutás csúcsa, és talán azt is meg kell jegyezni, hogy a később felvetett problémák magukat a kézilabdázókat nem is érintik. Ők nem tehetnek semmiről, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk. Egy hibás rendszerért soha nem az a néhány szereplő a felelős, aki ki tud emelkedni. Ha a szisztémával van a probléma, akkor azt azon kell számon kérni, s nem azokon, akik a saját hatáskörükben mindent megtesznek. Ezt azért is fontos kiemelni, mert érezhető egyfajta túlkapás ebből a szempontból a közbeszédben. Nagyon fontos a sport kritikai megközelítése, jelen sorok írója is ezt vallja, ez a cikk is ennek szellemiségében született, azonban az is elengedhetetlen, hogy a kritikánkat a megfelelő helyre irányozzuk.

És talán ez az a pont, ahol visszatérhetünk a korábban említett ernyő metaforára, amelyre már a cím is próbált utalni Illyés Gyula Bartók rapszódiájának felidézésével. Az olimpiai kijutás ugyanis egy olyan ernyő lehet, amely alá nagyon sok mindent lehet besöpörni. A koncepció teljes hiányát, a logikátlan, sőt megkockáztatom, szakmaiatlan döntések sorát, ezeknek a borzasztó kommunikálását. Bizonyos szempontból talán hasznos is lehetne a közegnek egy ilyen bukás. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezért szorítana bárki is.

Fel kell vetni a közvélemény felelősségét is. Ugyanis ezek mindig kétirányú folyamatok, azért lehet így kommunikálni, mert nincs érdemi számonkérés a másik oldalról sem. Ahogy láthattuk az Európa-bajnokságon is, hogy egy románok elleni győzelem sokak szemében szinte minden korábbi kudarcot feledtetett. És épp ez, a közvélemény igen könnyen befolyásolhatósága okozza azt, hogy kommunikációs szinten fel lehet tenni mindent erre a mérkőzésre. Lehet akciótervet hirdetni, ki lehet építeni a most, vagy soha narratívát. Csakhogy ezzel épp azt építjük, hogy a most legyen a soha. Végtelenül károsnak tartom ugyanis, hogy most minden hosszútávú elképzelést lesöprünk az asztalról, mert itt a szent cél, az olimpia, ezért kell megtenni mindent.

 


Hogy mi lesz utána? Azzal még nem foglalkozunk – mondta nemrégiben a szövetség egyik vezetője. Ki lesz a szövetségi kapitány nyár után? Milyen koncepció mentén tervezzük újjáépíteni a válogatottat? Ezek lényegtelenek, most ezzel nem kell foglalkozni, halljuk a sportág vezetői részéről. Ebből alakul ki az az ördögi kör, hogy mindig az aktuális feladat lesz a legfontosabb, és a sportág sosem lát tovább a következő lépésnél. Az tény egyébként, hogy kommunikációs szempontból elengedhetetlen a siker. A sportág kiemelt státuszban van Magyarországon, népszerűségét tekintve a labdarúgás mögött második helyen áll, az eredmények pedig felnőtt szinten nem jönnek.

Ilyen klímában megmagyarázhatatlan lenne, ha Rio de Janeiro után Tokióban sem lenne ott sem a női, sem pedig a férfiválogatott.

Az utolsó és talán legfontosabb kérdés, hogy mit tehet ilyenkor egy szurkoló. S itt most a szurkolót tágabb értelemben használom, a sportágban dolgozó mindenkire kiterjesztve a fogalmat. Szorít a sikerért, főleg azért, mert a pályára lépő játékosok nem tehetnek arról a mázról, amely fedi mindazt, amiről beszéltünk. Másodsorban azért, mert természetétől fogva ilyen, tudat alatt is megpróbál minden külső körülményt leválasztani arra a háromszor 60 percre. És ami talán a legfontosabb: mértéket tart, siker és kudarc esetén is. Mert, ahogy a kijutás sem feledtetne mindent, úgy a bukás sem szolgáltatna jogalapot a szélsőséges reakciókra. A szakmai kritikának, a higgadt véleménynek azonban mindkét esetben helye kell, hogy legyen. Hisz „ordítsd magad a kérdést”.


Tokióra várva – helyzetjelentés az olimpiai selejtező előtt

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x