„Egyedül minden nehéz, együtt semmi sem lehetetlen” – interjú az újonc Kecskemét trénerével, Szabó Istvánnal

– Két év alatt két osztályt váltott a KTE, idén már az ön irányításával. Mégis, hogy csinálták?

– Összetett kérdés, egy biztos, hosszú út vezetett a sikerig. Amikor a tulajdonos úrral tavaly egymás tenyerébe csaptunk, megegyeztünk abban, a másodosztályra új csapatot kell építeni, ebben volt segítségünkre Tóth Ákos sportigazgató. Szinte a nulláról építettük fel az együttest, elvégre öt játékosra tartottunk mindössze igényt.

Tizenhat új játékost kellett Ákossal igazolnunk, ám a Dabas vezetőedzőjeként, amelyik a Kecskeméttel egyetemben az NB III Közép csoportjában szerepelt, valamint mert másfél kilométerre lakom a KTE-pályától, szinte mindent tudtam a csapatról.

Az első három osztályt jól ismerem, korábban a Paks pályaedzőjeként az élvonalban, Tiszakécskén a harmadosztályban szereztem személyes tapasztalatokat, de amúgy is folyamatosan nyomon követtem az első három ligát, így megvolt az Ákossal közös stratégiánk, hogy miként építsük fel a Kecskemétet. A kiválasztáskor vizsgáltuk a fizikai szempontokat, nagyon fontosak nekem a játékos mentális jellemzői, ezek a kritériumok igencsak sokat nyomtak a latban, és nem is kellett egyetlen futballistánkban sem csalódnunk. Tulajdonképpen büntetnem sem kellett az idényben, mert tiszta gondolkodású, jó szemléletű sportembereket szerződtettünk, akikben megvan az alkalmazkodóképesség, ami egy csapatsportban elengedhetetlen.

– A gondos kiválasztáson túl min múlt, hogy szinte egyenes úton masíroztak az NB I-ig?

– Már a felkészülés harmadik hetére kiderült, nehéz lesz ezt a csapatot legyőzni. Oké, hogy egy szlovén másodosztályú csapat elleni sima győzelem lehet csalóka, vagy az, ha a Fradi II ellen nyersz, én azonban láttam, mire lehet jó ez a társaság. Ezért aztán a biztos bennmaradás helyett hamar módosítottuk a terveket, és a nyolc-tizenkettedik hely lett a cél. Titkon persze bíztam az ennél is prímább szereplésben, akkor is, ha mindjárt az első fordulóban bő félóra után a Budaörs három nullra vezetett ellenünk. Három kettőre kikaptunk, de az izgalom számlájára írtam, mert főként a második félidőben minden mutatóban jobbak voltunk.

– Na de a nyolc-tizenkettőnél jóval jobb a második hely, szóval, ha gonosz vagyok, azt kérdezem, ennyire gyenge a másodosztályú mezőny? Ha hízelegni akarok, azt, ilyen zseniális a kecskeméti tréner?

– Távol álljon tőlem, hogy magamat dicsérjem, de az sem igaz, hogy gyenge lenne az NB II, sőt! Nagyvárosok klubjai szerepelnek a második vonalban, mindegyiknél magas szintű munka folyik, szerintem sokat javult az utóbbi években a másodosztályú nívó, erős ez a liga. Nyilvánvalóan jót tesz a színvonalnak, hogy modern stadionokban, jó pályákon futballozhatnak a labdarúgók, ez önmagában is javít a játékminőségen. 

– Mikor vált egyértelmű céllá az NB I?

– Csak tavasszal, hét-nyolc forduló elteltével. Szeretek álmodozni, tanulságos történeteket mesélni, ezúttal nyolc fordulóval a vége előtt felrajzoltam a táblára egy dobogót, hogy nyolc lépcsőfok van még hátra, majd minden játéknap elteltével felírtam egy újabb számot. Hét, hat… Ettől még egyedül a soros ellenféllel foglalkoztunk, csak az számított, az adott hétvégén győzzünk. Amikor a Szegedet megvertük, lépéselőnybe kerültünk, de azután is maradt még tizenkét megszerezhető pont, próbáltuk valamennyit begyűjteni. Sok csapat produkál jó sorozatot, de arról kevés szó esik, hogy mi az utolsó tizenhárom fordulóban maradtuk veretlenek, akkor, amikor a legfontosabb jól teljesíteni, a hajrában, amikor a tét súlya alatt sok csapat összeroppan. Ez azért a fizikai és mentális erőnket is megmutatta.

– Ami az álmodozást illeti, kecskemétiként bevallottan az volt az álma, hogy a KTE-ben legyen edző, és feljusson csapatával az NB I-be. Sikerült. Tíz éve egyszer már irányította a Kecskemétet, de talán rövidebben, mint azt remélte. Szóval mikor járt a legtávolabb az álomtól, hogy ismét kecskeméti vezetőedzőnek nevezhesse magát?

– 2014–2015 körül, amikor Cegléd után elmentem a megye I-be Kiskunfélegyházára. Kisebb csodát csináltunk, de hát arról a szintről feltornázni magad újra a legjobbak közé nem könnyű. Úgy sem, hogy ha az utolsó éveimet veszem, megyei bajnok lettem, aztán bajnokként feljutottam a Tiszakécskével a másodosztályba, Dabason a dobogón végeztünk, ezúttal pedig másodikként sikerült kiharcolni az NB I-be kerülést. De nem fényezni akarom magam, csak jelezni, mennyire nehéz edzőként odakerülni a legjobbak közé, pedig NB I-es tapasztalatom is van: a 2011-es kupagyőzelem után, Tomiszlav Szivics novemberi távozását követően én irányítottam a Kecskemétet, még ha Pro licenc híján Török Laci nyilatkozott is.

De a gyakorlatban én voltam az edző, én dirigáltam, s ötödikek lettünk az élvonalban, igaz, remek csapatom volt Tököli Attilával, Lencse Lászlóval, Bori Gáborral többet közt. Rossz döntés volt azonban az új szezonban elfogadni a pályaedzői szerepet. Mint kiderült, egy végtelenül szerencsétlen helyzet, ha az addigi főnök pályaedzővé vedlik. Hat forduló után elküldték a vezetőedzőnek kijelölt Török Lacit, engem meg hívott Tomiszlav Szivics pályaedzőnek Paksra, elfogadtam, ezzel azonban egy időre szünetelt a vezetőedzői tevékenységem.

– Mit szeret a leginkább az edzői hivatásban?

– Szeretek csapattal dolgozni, építkezni, valamit megalkotni. Hitet adni embereknek. Ezzel a második hellyel szerintem nem csak magunknak, sok más sportolónak adtunk hitet, reményt, szolgáltunk inspirációval; hogy a lehetetlent is meg lehet valósítani. Egész egyszerűen szeretem a futballt, szeretnék sokat tenni a honi labdarúgásért is. Egy-egy meccs után a közös ünneplésben, amikor azt skandáljuk, „Ki nem ugrál, nem KTE”, az invitálásomra hozzánk csapódik húsz-huszonöt gyerekfocista, nekik ez is egyfajta motiváció lehet. Imádtam évekig az utánpótlásban dolgozni, bár abból nem lehetett megélni.

– Milyen buktatókkal jár az edzősködés?

– Nem megbántva senkit, általában az ügyvezetőkkel, illetve a tulajdonosokkal való együttműködés a legnehezebb, szerencsére a Kecskemét ebből a szempontból is kivétel. Azt persze mindig is tudtam, hogy az edzősors akadályokkal teli, nem is akarok panaszkodni. Ha nem akadt munkám, civil foglalkozás után néztem, tudom, milyen nehéz a melós élete, már csak ezért sem volna illő futballedzőként nyafognom. Azzal foglalkozhatok, ami a hobbim, ami a szenvedélyem, nem lehetek elégedetlen a sorsommal, pláne, hogy annyi mindent kaptam a futballtól.

– Mi a legfontosabb önnek edzőként?

– Azt a kérdést szoktam feltenni, mi a profizmus? Szerintem az, amikor a tökéletesre törekszel, még ha azt nem is lehet elérni. A mottómat pedig felvéstem egy táblára: egyedül minden nehéz, együtt semmi sem lehetetlen.

– Kérdés, vevők-e erre a felfogásra a mindenkori játékosai? 

– Ezért szeretek olyan alanyokat választani, akik tudnak vele azonosulni. Aki magának játszik, az ellenfélnek játszik. Ha a csapatnak játszol, magadnak is játszol.

– Jó arányban megértik a futballistái?

– Igen.

– Szüksége lesz a nyártól erre a fajta csapatszellemre, önfeláldozásra, elvégre a Kaposvár, a Budafok, a Gyirmót, azaz az úgynevezett kicsik, akik az elmúlt években meglepetésre jutottak fel az élvonalba, egyből visszazuhantak. Majd’ mindenki ezt a sorsot vizionálja a Kecskemétnek is. Ön nyilván nem, de mi táplálja az edzőben nyilván meglévő meggyőződést, hogy a KTE-vel másképp lesz?

– Az utóbbi tizenhárom-tizennégy év tapasztalata. Jól ismerem a Paks struktúráját, az például egy jó vonal, amit érdemes követni. Ha megfelelően erősítünk, lehetünk jók. A támogatások miatt talán többen választják a magyar játékosok, a magyar fiatalok szerepeltetését, így kiegyenlítődhetnek az erőviszonyok. Mindemellett bízom a stábban, ahogyan a saját magam képességeiben is.

– Csak épp, ha nem játszhat odahaza a Kecskemét, az úgy mínusz tíz pont kapásból. Minimum. 

– Erről egyelőre nem tudok nyilatkozni, zajlanak az egyeztetések.

– Az NB II-ben kedvére rugdosta csapata a gólokat, hetvenöttel zárt, az NB I-ben másfajta futballt lesz kénytelen játszani? Kevésbé önfeledt focit?

– Nyilván. Vannak azonban olyan stratégiai pontjaink, amiket az első osztályban is tudunk alkalmazni. A filozófiánk, az agresszív játék, a szenvedélyes, sok futásra épülő futball eggyel feljebb is érvényesülni fog. A cél nem lehet persze más, mint a bennmaradás. 

– Sokat tehetett volna ehhez hozzá az NB II-es gólkirály Lukács Dániel, ő azonban a télen aláírt Diósgyőrbe. Megpróbálják azért valahogy a rajtra visszacsábítani?

– Nem ezen múlik. Ha a Diósgyőr valamiféle nemes gesztusról árulkodva kikölcsönözné nekünk, nagyon szívesen látnánk, bár ez valószínűleg illúzió. De pont olyan játékosokat szeretnék a csapatban tudni, mint amilyen Dani. Nem minden futballstílusba illeszkedik amúgy az ő játéka, a miénkbe speciel igen.

– Lehet a huszonöt gólját pótolni?

– Nehéz lesz. A Honvédból ismertem, ahol a legkisebb fiammal együtt játszott, és bár az NB III-ban szerepelve tizenkét gólos volt csupán, ő kellett nekem, nem az, aki történetesen többet vágott nála, mert tudtam, nálunk megcsillogtathatja a valós tudását. Van úgy, hogy valaki nehezen jut el oda, ahova való, de ha esélyt kap, meghálálja.

– Jelentősen átalakul tehát a keret?

– A tárgyalások megkezdődtek, ez egy magasabb osztály, magasabb szint, magasabbak a követelmények, alkalmazkodni kell. Biztosan lesznek változások, de hogy milyen mennyiségben, azt egyelőre nem tudom megmondani.

– Ha már említette a legkisebb fiát, érdekelne, hogyan is fest pontosan a kecskeméti Szabó család?

– Nyolcvanhetes születésű a legnagyobb fiam, Tamás, a 2008-ban másodosztályú bajnok Kecskemétnek volt a tagja, ám inkább kölcsönadták akkoriban, huszonhárom évesen kiment Németországba játszani. Nagy tehetségnek indult, másképp alakult a sorsa. A középső fiam, Dávid az U19-es bajnok Puskás Akadémiában is szerepelt, aztán nem úgy alakult Felcsúton a karrierje, ahogy remélte, visszatért Kecskemétre, a megye I-ben bajnok együttes tagja lett. A legkisebb fiam, a papája után Banó-Szabó Bence néven szereplő gyermekem Magyar Kupa-győztes ugyebár a Honvéddal, játszott az U21-es válogatottban is, benne sokkal többet láttam, de még csak huszonhárom lesz, túl egy súlyos sérülésen nem maradt még le semmiről. Hát ilyen a mi családunk. Futballistafamília.

Képek: Kecskeméti TE