„Egyetlen pofont sem bánok” – interjú Tajti Mátyással

– Annak, aki egykor az FC Barcelonában nevelkedett, nem is olyan nagy dolog, ha az AC Milan ellen futballozhat?

– Dehogynem. Pláne, hogy csak a Barca utánpótlásában játszottam, ez pedig a felnőttfutball. Jó élményként raktároztam el.

– A gólod éppenséggel elég nagy lett…

– Örülök, hogy betaláltam. Nem feltétlenül annak, hogy ilyen szépre sikeredett, hanem hogy egyáltalán gólt szereztem. Mondják, a kis gól is gól, hogy az egy méterről bepöckölt labda ugyanannyit ér, mint a bombagól, s ez így is van.

– Valóban? Egy lesipuskás gólnak ugyanannyira lehet örülni, mint egy sistergős bombának, amit felállva tapsol a publikum?

– Persze. Az év végén megnézik a statisztikát, és abban az szerepel csak, hányszor találtál be, nem az, hogy hogyan.

– Örök emlék marad szerinted a Milan elleni győzelem?

– Valószínűleg, de nem érdemes túlértékelni, azért ez mégiscsak egy edzőmeccs volt. Ha jövőre mondjuk a Konferencia-ligában ugyancsak legyőzünk egy minőségi ellenlábast, azt lehet majd roppant értékesnek tekinteni és ünnepelni, ezt kár volna.

– Ettől még remekelt a csapat, ahogyan te is, és a Honvéd ellen is üzentetek a mezőnynek. Ami a játékodat illeti, az előző szezonban is megmutattad már, mire vagy képes, még ha a négy gólon és a három gólpasszon alighanem lehet is javítani.

– Hogyne! Sőt, kell is. Ha azt veszem, hogy a négy gólt a szezon második felében szereztem, ugyanannyit mellé lehet pakolni az idény másik felében is. Az ősszel azonban nem nagyon játszottam, azon vagyok, hogy az idei ősz máshogy fessen. És a kétszer négy gól egy középpályástól már figyelemre méltó termésnek számítana. Igyekszem jó játékot produkálni a Zetében, és tovább javítani a statisztikámat.

– Magasra szoktad tenni a lécet?

– Nem morfondírozom rajta, elsősorban az adott mérkőzésre koncentrálok, és abból próbálom kihozni a maximumot.

– De az a típus vagy, aki sosem elégszik meg az elértekkel, aki mindig jobbra és többre vágyik?

– Igen. Elég dühös tudok lenni a rosszabb teljesítményeim után, olyankor igyekszem összeszedni magam, javulni. A legfontosabb az lenne, hogy kiegyensúlyozottan jól futballozzak.

– Miért nem sikerült eddig?

– Sokszor motivációs problémákkal küzdöttem.

– Miből fakadtak?

– Maradjunk annyiban, egy időben kínlódtam velük, immár azonban kellően motiváltnak gondolom magam.

– Ricardo Monizon is múlt?

– Nem feltétlenül. Magamban kellett ezt a kérdést rendezni.

– S immár a képességeidnek megfelelően játszol?

– Azt nem tudom, egy biztos, élvezem a játékot. Márpedig ez a legfontosabb.

– Moniz irányítása mellett pláne kiteljesedhetsz?

– Tetszik a játék, amit alkot. Úgy fest, a bizalmát is élvezem, én pedig próbálok élni vele.

– Mi az alapkoncepció?

– 90 percen keresztül fáradhatatlanul menni előre, letámadni, minden pillanatban a támadást sulykolni. Éppen azért támadunk le, hogy minél közelebb legyünk az ellenfél kapujához, és mielőbb veszélyt teremtsünk. Az alapfelfogás tehát adott, azon belül azonban nagy szabadságot hagy nekünk.

– Ebben hozott leginkább újat a holland tréner?

– A letámadásban, valamint hogy képes mindenkivel elhitetni, mindenkiben elültetni, mekkora potenciál rejlik bennünk, hogy bármire képesek vagyunk. Ezt rendíthetetlenül hangsúlyozza, igyekszik is a maximumot kipréselni belőlünk. Azt akarja, hogy a tudásunk legjavát nyújtsuk, maximális erőbedobással eddzünk és játsszunk. Nem elégszik meg a kevesebbel.

– Ez az, amit a leginkább érdemes megtanulni tőle?

– Meg a pozitív szemléletet. Hogy ne féljünk senkitől. Ezt ugyancsak rendre hangoztatja. Azt kéri, hogy izomból eddzünk, hogy legyünk ebben partnerek, és akkor mindegy, ki jön velünk szembe, lehet az akár a Milan is, meg tudjuk verni. El kell higgyük, hogy bárkit le tudunk győzni.

– Itthon nem feltétlenül honos hozzáállás. Hanem ugyanúgy meg tudjátok szerinted lepni az NB I-es mezőnyt, mint ahogy a Milant, majd a Honvédot?

– Igyekszünk. Igazodunk azért mi is, nem lehet minden egyes mérkőzést ugyanúgy megvívni, bár az alapfelfogásunkon nem változtatunk. Remélem, hogy meglepjük a riválisokat, az első hatban szeretnénk végezni.

– Az még nem érne nemzetközi kupaszereplést. Nem az lenne a cél?

– Bízom benne, hogy beverekedjük magunkat a Konferencia-ligában indulók közé. Tervben van, nem egyszerű azonban megvalósítani.

– Zalaegerszegen egy erős magyar mag látszik kialakulni, ez is előnyötökre válhat néhány vetélytárssal szemben?

– Igen. Jó szellemiségű labdarúgók alkotják a csapatot, olyanok, akik beleállnak a munkába, nincs nyafogás, csak rengeteg meló. Élvezzük is, szóval eddig jól nézünk ki, de a valódi teszt csak most jön.

– Rólad is elmondható, hogy egyre jobban nézel ki. Mármint a játékod. 24 éves vagy, most értél be?

– Nem vitás, érettebb lettem. A csapatban nem is számítok már különösebben fiatalnak, ami furcsa, egyelőre szoknom kell. Nem én követem az idősebbeket, egészen más a csapaton belüli szerepem, s ez új érzés.

– Mondhatjuk, hogy most vagy a legjobb?

– Nem tudom, várjunk még ezzel legalább fél évet. Jó erőben érzem magam mindenesetre, ami persze semmit sem ér, ha a bajnokikon nem tudom megmutatni a valós tudásom.

– Azért is kérdezem, mert Magyarországra való visszatérésedkor sokan legyintettek, hogy egy újabb beteljesületlen tehetség kullogott haza. Munkál benned egyfajta belső motiváció, hogy megmutasd, sokkal több vagy annál, mint azt a rólad lemondók gondolják?

– Nem, nincs bennem semmi ilyen. A szurkoló amúgy sem lát a színfalak mögé, nem tudja, mi miért történik. Azelőtt, hogy Málagából hazatértem Diósgyőrbe, számos szakemberrel beszélgettem, spanyolokkal is, azt tudakolva, hogyan tudnám az utánpótlásból kilépve megvetni a lábam a felnőttek közt.

Mindenki azt mondta, ehhez az első osztályban kell játszanom. Mindegy, melyik országban, csak játsszak, mert úgy nő az értékem.

Akkor hívott Diósgyőrből Fernando, aki ismert a Málaga utánpótlásából, a megkeresése kapóra jött. Megkaptam az esélyt, hogy fiatalon az első osztályban futballozzam, én pedig már amúgy is nagyon szerettem volna megmutatni magam a felnőttek közt. Jó szezont produkáltam, be is futott egy külföldi ajánlat, ami persze mindig lutri. De a miskolci szereplésnek hála igazolhattam Lengyelországba.

Lengyelországban is kipróbálhatta magát (zaglebie.com)

– Érdekelt amúgy valaha, mások mit gondolnak rólad?

– Sosem ez volt a legfontosabb. Mindig próbáltam azt tenni, amiről azt gondoltam, helyes, vagy amit a szakemberek javasoltak. Aztán vagy bejön, vagy nem. Ezerféle út létezik, én ezt kezdtem el járni. Az is egy út lett volna, ha nem megyek ki 16 évesen Spanyolországba, lehet, úgy nagyon fiatalon NB I-es játékossá válok. Lehet, úgy egészen máshol tartok most, de nem tudhatom, és mert rengeteget tanultam, sokat fejlődtem a spanyolországi évek alatt, cseppet sem bánkódom amiatt, hogy az eddigi pályám így alakult.

– Ami azt illeti, az FC Barcelona mellett döntve a lehető legnehezebb utat választottad. Az őrült konkurenciát. Mesélted korábban, Barcelonában 26-an érkeztetek meg a mérkőzésre indulás reggelén, és csak ott tudták meg néhányan, nem tarthatnak a kerettel. S amikor egy 16, 17 éves azt hallja, gurulj haza a bőröndöddel, azt fel kell tudni dolgozni, mondtad.

– Így volt, de egyetlen pofont sem bánok. Ezek az élmények formálják és erősítik az embert.

– Mentálisan, lélekben kell igazán erősnek lenni annak, aki roppant fiatalon meg akarja állni a helyét külföldön?

– Igen. Nehéz ügy, a szorgalom mellett ráadásul egy jó adag szerencsére is szükség van. Hogy éppen rád bökjön az edző, hogy épp te legyél az, aki megfelel a szempontjainak. Kétségtelenül nehéz út, de az sem tűnik rossznak, aki előbb az élvonalba verekszi be magát, és aztán igazol külföldre.

– Mit tanultál elsősorban a Barcelonában töltött időkből? És most nem a helyes lábtartásra gondolok.

– A személyiségfejlődés szempontjából rendkívül hasznos időszak volt, emellett több spanyol edzővel dolgozhattam, akik szerintem sok olyat tanítottak a futballról, ami jó irányba terelte a látásmódomat, segített abban, hogy jobban értsem a játékot, persze ez is szubjektív, lehet, más meg egészen mást vél helyesnek.

– Az alázattal, szorgalommal, elszántsággal sosem akadt gondod? Csak mert ez a fiataloknál általános probléma szokott lenni.

– A szorgalmammal biztosan akadt gond, annál is inkább, mert dolgoztam olyan edzővel, aki megjegyezte, éppen ezért nem játszom, de nem az utánpótláskoromban, elvégre akkor minden gondolatom a foci körül forgott, csak az érdekelt, hanem valamivel később. Nyilván joggal vetették a szememre, de tanultam belőle. Változtattam azután a hozzáállásomon, és azóta nincs baj.

– A legjobb korban vagy, még bármit elérhetsz, de vágysz-e még nemzetközi karrierre?

– Igen. Egyértelműen. Kell hozzá a jó szereplés a klubcsapatban, mert nem mindegy, hogy az ötödik helyen zársz vagy kiesőként. Az esélyeidet még inkább növelheti az esetleges nemzetközi fellépés.

– Azt akár a válogatottban is megteheted.

– Mindenkinek a címeres mez az álma, nekem is.

– Bánt, hogy eddig nem kaptál esélyt?

– Nem. Miért kaptam volna? Nem érdemeltem meg. Ha majd végre futok egy jó szezont, egy teljeset, beszélgethetünk róla, addig kár.

– Roppant önkritikus vagy, ami manapság ritka.

– Inkább csak realista. Nem akarom szépíteni a valóságot. Soha nem volt rám jellemző, ezután sem lesz az.

Kiemelt kép: ztefc.hu