Elek Gábor távozásának margójára – vélemény

Amióta kézilabdát nézek, Elek Gábor volt a Ferencváros edzője. Olyan alapvetés volt ez az elmúlt másfél évtizedben, mint hogy ezt a sportágat két csapat játssza, teljes létszámban hat-hat mezőnyjátékossal. Épp ezért, amikor május 7-én jött  a hír, hogy a következő szezonban új edzőjük lesz a fővárosi zöld-fehéreknek, egy korszak kétségtelenül lezárult.

Ráadásul ennél ambivalensebben nem is végződhetne a hosszú kapcsolat, a csapat épp ezen a napon érte el története legnagyobb sikerét. Persze maga Elek a különböző interjúkban konzekvensen tagadta, hogy a játékosok tudtak a távozási szándékáról, legyen bármi is az igazság, az biztos, hogy azon a vasárnap délutánon mintha minden tényező egy irányba mutatott volna.

Mindezzel együtt nem akarok úgy tenni, mintha az elmúlt években ne érveltem volna több alkalommal is a Ferencváros edzőváltásának szükségessége mellett, én is azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, a tréner személye az utóbbi időszakban már gátja volt a csapat fejlődésének. Ugyanakkor mégsem éreztem úgy, hogy ez a bejelentés alátámasztaná az igazamat, ennél sokkal ambivalensebben csapódott le bennem a helyzet. Ennek megosztását pedig azért nem tartom szükségtelennek, mert meggyőződésem, hogy Elek Gábor karaktere ezen ellentmondások mentén érthető meg a leginkább.

„Ide születtem, fradistaként is halok meg, csak köszönettel tartozom mindenkinek”

A leköszönő trénerrel kapcsolatos legfontosabb tudnivaló, hogy olyasféle klubhűséget képviselt, ami valóban ritka a mai sportvilágban. 2008-ban azt a csapatot vette át, amelynek csarnokát az édesapjáról, Elek Gyuláról nevezték el, a mögöttünk hagyott 15 év pedig arra mindenképpen jó volt, hogy kijelenthessük: a fiatalabb Elek felnőtt az örökséghez.

Az edző hozzáállása és klubhűsége pedig többet jelentett önmagánál. A VAKSZ című műsor minden bizonnyal jól tapintott rá arra, hogy Elek Gábor távozása egy jelentősebb változás első mozzanata. A Ferencváros női kézilabdacsapatát ugyanis azért szerették a legtöbben, mert képviselt egyfajta identitást, amit hibáival, korlátaival együtt is szerethető volt, azonosulni lehetett vele. A mostani bejelentések (a hírek szerint a keretben a szerződések lejárta miatt jövőre várható nagyobb mozgás) egy nagyobb strukturális átalakulás előszele, amely által a Fradi női kézilabda szakosztálya sokkal közelebb kerülhet az igazán profi szemlélethez, de veszíthet is ebből a fajta bájból. Elek távozása tehát korszakhatár is egyben, ami a szurkolók szempontjából ugyancsak vízválasztó lehet.

Mindent a magyar kézilabdáért

Elek karakterének és így a Fradi identitásának másik fontos eleme, a magyar játékosok felépítése. A zöld-fehéreknél hosszú évekig kimondott irányvonal volt, hogy három-négy légiósnál nem alkalmaznak többet (ez az elmúlt években már lazult), összességében elmondható, hogy nem nagyon van jelenleg olyan magyar női kézilabdázó, akinek valamilyen módon ne lett volna köze a Ferencváros tréneréhez (részben azért is, mert nemrégiben rövid ideig a válogatott szakmai munkáját is irányította). És Eleknek egyes játékosok felépítésében elévülhetetlen érdemei vannak, felsorolni is nehéz, hogy hányan léptek szintet a kezei alatt, de hogy csak a legfrissebb példát említsük, Klujber Katrin sem valószínű, hogy fent tudna maradni kettesben védekezni, ha edzője nem dolgozott volna ezen szisztematikusan, éveken keresztül.

Ugyanakkor ennek az éremnek kétségtelenül megvan a másik oldala is, hiszen Elek időszaka nagyjából egybeesik azzal a másfél évtizeddel, amely során folyamatosan romlottak a női válogatott eredményei a világversenyeken. Tehát felépítette ugyan a játékosokat, de kérdés, hogy milyen szintre. Természetesen, ha utóbbi kérdésre negatív színezetű a válasz, azt sem lehet egy személy nyakába varrni, de abban feltétlenül van valami abszurd, amikor Elek stúdiós szakértőként beszélt arról (egyébként nagyon korrekten, a szokásos kincstári optimizmuson túllépve), hogy vajon miért ennyire hullámzó azoknak a játékosoknak a teljesítménye, akik egyébként az ő kezei alatt ugyanilyen rapszodikusan játszanak a klubszezonban.

Ki ítélhet meg kit?

Végül jöjjön az az anomália, ami számomra leginkább megnehezíti Elek Gábor megítélését. Nem tagadom, számtalan alkalommal volt kifejezetten unszimpatikus, ahogy leköszönő tréner a játékosaival szemben megnyilvánult. Sok esetben éreztem úgy, hogy az időkérések során csupán a hibákra szorítkozni nem feltétlenül hatékony, egy-két durvább kiszólásnál („Csinálj már úgy, mintha örülnél annak, hogy nyertünk” kapta meg egy alkalommal Háfra Noémi) pedig talán nem csak ez én szemöldököm szaladt fel. Emellé pedig még jöttek a játékvezetést vagy egyéb külső körülményeket okoló nyilatkozatok, amik szintén messze állnak attól, ahogyan szerintem érdemes kommunikálnia egy Bajnokok Ligájában érdekelt csapat trénerének.

Ugyanakkor van egy szempont, amiről nem szabad megfeledkezni. Én soha nem voltam a Ferencváros női csapatának öltözőjében, ilyen szinten nem látok bele a csapat belső viszonyaiba. Ennélfogva az én véleményem finoman szólva is kevésbé fontos, mint a játékosoké, akiknek a többsége túlzás nélkül tűzbe menne az edzőért (akik nem, és azért ilyenekről is tudunk, már nem tagjai a keretnek). Minden bizonnyal arról van tehát szó, hogy a tréner külső és belső kommunikációja erőteljesen különbözik, a megítélésért azonban előbbi felel – még a Ferencváros szurkolóinak jelentős részénél is –, épp ezért meggyőződésem, hogy tudatosabb megnyilatkozásokkal Elek elejét vehette volna a személyét érintő kritikák egy jelentős hányadának.

Elek Gábor karaktere és zöld-fehér időszaka remek példa arra, hogy miért kellene sportágtól függetlenül elengednünk, hogy valakit minden áron a világ legjobb edzőjének vagy egy tehetségtelen kibicnek akarjunk beállítani. A magyar női kézilabda jelenlegi legmeghatározóbb alakjának pozitív és negatív tulajdonságai egyaránt vannak, az azonban biztos, hogy reprezentált egy korszakot, ami mindenképpen lezárul majd június elején.

Kiemelt kép: Üllői 129