Élete utolsó óráiban is edzést tartott a melbourne-i vérfürdő főszereplője

A szegénységben felnövő sportember gyermekkorát egy nagy álom kísérte végig.

„Hatéves lehettem, amikor a margitszigeti uszoda előterében megláttam a magyar bajnokok márványba vésett neveit. Elhatároztam, hogy felkerülök erre a falra. Tudtam, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy világot lássak, ha sportoló leszek!”

– mesélte élete meghatározó élményéről.

Először úszni kezdett, mint a bátyja; tehetséges mellúszónak számított, de 15 évesen motorkerékpár-balesetet szenvedett, ezért a térde már nem bírta a korábbi terhelést. Így a vízilabdára váltott: a GD Hajógyár, majd a Vasas Hajógyár játékosa lett. A kiváló fizikai adottságokkal rendelkező, remek lövőnek tartott Zádor 20 évesen már egy világverseny aranyérmesének mondhatta magát: tagja volt az 1954-ben, Budapesten rendezett főiskolai világbajnokságot nyert magyar válogatottnak.

Viszontagságos volt az olimpiára való kiutazás

Két évvel később bekerült a melbourne-i olimpiára utazó keretbe is. Az ötkarikás játékokra úgy indult el a magyar delegáció – soraiban Zádorral –, hogy közben az országban már kezdetét vette a forradalom. A 111 – 99 férfi és 20 női – sportoló október 25-én Budapestről katonai kísérettel ment Komáromba, onnan pedig a Prága melletti nymburki edzőtáborba. A továbbutazás azonban nem várt nehézségekbe ütközött, mert az Air France bejelentette, hogy az előzetes megállapodással ellentétben mégsem szállítja el a küldöttséget, mivel nem látták biztosítottnak, hogy a „magyarországi anarchia” miatt a vezetők fedezni tudják a költségeket. A sportolók így maradtak az edzőtáborban, majd végül az Isztambul–Karacsi–Szingapúr–Darwin–Melbourne útvonalon érkeztek meg november 11-én az olimpia színhelyére – két héttel az indulás után.

Melbourne-ben a vízilabdatorna egyik esélyesének a magyar válogatott számított, amely ennek megfelelően magabiztosan nyerte a találkozóit. Zádorék Nagy-Britanniát 6-1-re, az Egyesült Államokat pedig 6-2-re győzték le, így a B csoport élén végeztek. A kiírás értelmében ezután a hatos döntő várt a magyarokra, ahová a csoportok első két helyezettjei kerültek be. Válogatottunk a hat legjobb együttes között először a német csapattal – amely az NDK és az NSZK közös válogatottja volt – játszott, amelyet 4-0-ra győzött le. Zádorék következő ellenfele a Szovjetunió volt. Az egész sportvilág tisztában volt vele, hogy rendkívül feszült hangulatú mérkőzésre lehet számítani, mivel a szuperhatalom egy hónappal korábban fojtotta vérbe a magyar forradalmat. Ezek a várakozások a találkozón be is igazolódtak: a medencében végig folyt a zrikálás és a dulakodás. A magyar válogatottat viszont nem törte meg a végletekig felfokozott hangulat és az országot ért csapás súlya: a mérkőzésen 4-0-s győzelmet aratott, végig nagy fölényben volt.

Vér keveredett a medence vizével

A találkozó viszont nem az eredményről maradt emlékezetes, hanem egy olyan jelenet miatt, amely az ötkarikás játékok történetének egyik legfelejthetetlenebb momentuma lett. Zádor – aki a találkozón gólt is szerzett – az utolsó percben felfigyelt arra, hogy a játékvezető a sípjába fújt, ezért nem vette észre, hogy a háta mögött álló egyik szovjet játékos, Valentyin Prokopov kiemelkedik a vízből.

„Fogalmam sem volt, miért fújt, úgyhogy a bíró felé fordultam. »Mi a fenének sípol?« – kérdeztem tőle, majd visszafordultam, és láttam, hogy az orosz kitárt karokkal hadonászik, mint egy szélmalom, aztán egyik karja az arcom felé jött, egy reccsenést hallottam, majd csillagokat láttam. Hú, de fájt”

 – emlékezett vissza az egykori vízilabdázó A szabadság vihara című dokumentumfilmben.

Amikor Zádor az ütést követően kiemelkedett a vízből, majd kimászott a medencéből, az egész uszoda látta, hogy az arcáról a testére folyik a vér. A nézőtéren – ahol 8000-en zsúfolódtak össze – a sokkoló látvány hatására gyakorlatilag elszabadult a pokol. Az üvöltözés miatt a játékvezető sípjelét nem is lehetett hallani, aki biztonsági okokból, a szovjetek tiltakozása ellenére lefújta a találkozót. Prokopovékat végül a rendőröknek kellett kimenekíteniük az uszodából. A mérkőzés világszerte az újságok címoldalára került.

„Vér, verekedés, brutalitás”

– írták a lapok a hangzatos szalagcímekben. A világ közvéleménye – amely a találkozó előtt is magyarokkal szolidarított – a Zádor vérző fejét megörökítő fényképet a kegyetlenül eltiport magyar forradalommal azonosította, és újra a szovjetek barbárságáról beszélt. A sértett Zádor viszont később – a már említett dokumentumfilmben – némiképp árnyalta ezt a képet.

„Ők ugyanúgy a körülmények áldozatai voltak, mint mi”

 – mondta.

A magyar válogatott másnap – a sérült Zádort nélkülözve – 2-1-re legyőzte Jugoszláviát a hatos döntő utolsó mérkőzésén, így megszerezte története negyedik olimpiai győzelmét. Az aranyérem átvételét követően Zádor és három másik játékos: Gyarmati Dezső, Jeney László és Kárpáti György úgy döntöttek, a politikai fenyegetettség miatt nem térnek vissza Magyarországra.

Megbocsátott Prokopovnak

Zádor az Egyesült Államokba ment, ahol még néhány évig vízilabdázott, majd úszóedző lett. Nagy sikereket ért el trénerként: Mark Spitz, a kilencszeres olimpiai bajnok úszó is nála ismerkedett meg a sportággal. A sportember élete utolsó óráiban is edzést tartott: egy foglalkozás után lett rosszul, az életét már nem tudták megmenteni – 77 évesen hunyt el. Utolsó interjúi egyikében elmondta, megbocsátott Prokopovnak az emlékezetes pofonért. 2007-ben pedig egy beszélgetés során hangsúlyozta, terhes volt számára az ikonikus fénykép miatti hírnév.

„Jobb lett volna, ha meg sem történik az eset. Amerikában nem tudtam sehova se menni, hogy ne úgy mutattak volna be, hogy én voltam az, akit megütöttek. Állandó jelzőként kísért. Nagyon bántott, hogy ezért érdeklem az embereket. Örökösen erről kérdeztek, kikiáltottak szabadságharcosnak is, pedig tényleg csak egy egyszerű baleset volt. Bárcsak ne történt volna meg”

 – mondta. Hozzátette, annak viszont nagyon örül, hogy a margitszigeti uszoda előterében, hatévesen tett fogadalmát sikerült megvalósítani.

„Hihetetlenül jó érzés azt látni, hogy a nevem fent van a márványtáblán. Sok-sok éve azért kezdtem el a vízilabdát, hogy oda kerülhessek a nagyok közé. Mindent odaadtam volna azért, hogy a nevemet felvéssék, mindent azért tettem, hogy olimpiai bajnok legyek. Sikerült, megérte küzdeni”

– fogalmazott.

Kiemelt kép: Getty Images