Elő-előfordult, hogy nem a három gigász adta a portugál gólkirályt. Kik voltak ők?

A Bola de Prata, azaz Ezüstlabda díjat az A Bola nevű portugál sportlap alapította 1952-ben, és a portugál élvonal szezonbeli legjobb gólszerzőjének ítélik oda. Eddig összesen 76 alkalommal osztották ki – az 1965-1966-os, az 1983-1984-es, a 2002-2003-as, a 2011-2012-es és a 2019-2020-as idényben egyaránt megosztott díjazás volt. Nem meglepő módon a három gigász el is vitt ezek közül 62-t (SL Benfica 28, FC Porto 21, Sporting CP 13), ám azért akadtak olyan kivételes idények, amikor mégsem náluk szerepelt a szezon legjobb góllövője.

Rögtön az első alkalommal az akkortájt még jelentős erőnek számító CF Os Belenenses fiatal csatára, Sebastiao Lucas da Fonseca, más néven Matateu hódította el a Bola de Prata díjat. A lisszaboni együttes rendszeresen oda-odaért a dobogó alsó fokára – összességében 15 bronzérmük van –, a klub legendás támadója pedig az 1952-53-as szezont követően az 1954-55-ös kiírásban is gólkirály lett. Karrierje csaknem egészét a fővárosi csapat színeiben tudta le a – később lakatosként dolgozó – gólvágó, és mindmáig ott van a legeredményesebbek között: ő az örökranglista hetedik helyezettje a 291 bajnoki mérkőzésen elért 219 találattal.

A Clube Uniao Fabril az 1953-1954-es idényben ünnepelhetett bajnoki címet a másodosztályban, és hatalmas dolog volt számukra, hogy nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk a Benficával korábban bajnoki aranyérmet szerzett Arsénio Duarte. Az 1957-1958-as kiírás során szinte csak az ő találatai mentették meg a barreiróiakat a kieséstől – a 14 csapatos bajnokság 12. helyén zártak –, hiszen az együttes 40 találatából 23-at ő szerzett, ezzel a teljesítménnyel pedig el is hódította az Ezüstlabdát. Őt is megtaláljuk az örökranglista legjobbjai közt, ugyanis 215 alkalommal vette be az ellenfelek kapuját a portugál élvonalban, melyhez 313 összecsapásra volt szüksége.

Az 1959-1960-as szezon során a ma is megszokott állapotok jellemezték a portugál élvonalat, mert a hetedik pozícióban záró Vitória Guimaraes SC mindössze öt ponttal előzte meg a 13., már kieső helyezettet – bár akkor még csak két pontot ért egy-egy győzelem. Az északi kisváros klubjában ekkor már a második idényét töltötte a brazil Edmur Ribeiro, aki az említett szezonban 25 találatig jutott, miközben csapata összesen 47 alkalommal volt eredményes. A remek idényét követően Spanyolországba igazolt, ám ott nem váltotta meg a világot, messze nem volt ennyire eredményes.

Majd egy évtized eltelt, és jött az 1968-1969-es szezon, amelyben a portugál élvonal történetében először elég volt húsz alatti találatszám a gólkirályi címhez. Az előző évek során egy kivétellel mindig kellett legalább az egy gól/meccs mutató a sikerhez, ám a portóiak keretéből kiszoruló és az Académica Coimbrához visszatérő Manuel António Leitao da Silva számára ebben az évadban 19 gól, azaz a mindössze 0,62-es meccs/gól átlag is elegendő volt ahhoz, hogy elhódítsa a Bola de Prata díjat. Noha ilyen eredményes sosem volt ezután, de közel tíz évet még lehúzott a coimbraiaknál.

Csaknem húsz esztendő telt el ezek után, amikor ismét előfordult az, hogy nem a nagy hármas egyik játékosa szerezte a legtöbb találatot. Paulo Roberto Bacinello, vagyis ismertebb nevén Paulinho Cascavel Brazíliából első lépésként az FC Portóhoz szerződött a jobb élet reményében, de itt nagyon nem találta meg a számításait. Így aztán továbbállt, és a Vitória Guimaraes SC színeiben bontakozott ki. Az első itteni szezonjában szerzett 25 gólja nem volt elég az elsőséghez, ám a másodikban, az 1986-1987-es kiírásban 22 gólig jutott, ami akkor Ezüstcipőt ért számára, és a csapata is felért a dobogó alsó fokára. Egy évvel később is megtartotta a gólkirályi címet, de azt már a Sporting CP játékosaként hozta össze.

Az 1990-es évek első felében nem volt igazi nagy korszakos gólvágó a ligában, így sokan pályázhattak a legjobbnak járó díjra, és köztük volt a nigériai Richard Daddy Owubokiri is, avagy ahogy akkortájt mindenki ismerte, Ricky. Az afrikai csatár először még nem Európa, hanem Brazília felé vette az irányt légiósként, majd Franciaországon keresztül érkezett meg az Ibériai-félsziget nyugati részére. A Benficában nem talált otthonra és előbb az Estrela Amadora színeiben remekelt, de a gyengécske csapat nem tudta eléggé kihasználni a képességeit. Nem úgy a Boavista FC, ahol az 1991-92-es idényben 30 gólig meg sem állt, s ezzel mindenki maga mögé utasított a bajnoki góllövőlistán, e mellett pedig főszereplője volt a kupagyőzelemnek is.

Amikor 1990-ben megérkezett a Vitória Setúbal csapatához a nigériai Rashidi Yekini, akkor már Afrikában ismert és elismert játékos volt, aki hazájában és Elefántcsontparton is nagy mennyiségban termelte a gólokat. Annak ellenére, hogy ő maga nem szerénykedett a találatokkal, rögtön az első idényében kiestek az élvonalból, és csak két másodosztályú szezont követően tértek vissza. Aztán az 1993-1994-es kiírásban az újonc adta a gólkirályt, mert a nigériai támadó 21 találattal mindenkit maga mögé utasított. A teljesítményének az értékét növeli, hogy március vége és április közepe között nem volt a csapattal, mert akkor az Afrika-kupán szerepelt a nigériai válogatottal, amelyet meg is nyertek, és ahol nem mellesleg szintén gólkirály lett. Máig az övé a nigériai válogatott gólrekordja – a 62 mérkőzésen elért – 37 találattal.

Hasonló a helyzet Hassan Nader esetében is, aki Marokkóban és az arab világban kiemelkedően futballozott és elismert, gólerős játékosként érkezett meg Európába. Előbb Mallorca szigetén „landolt”, ahol egy spanyol kupadöntős szereplésre futotta neki, majd Portugáliába igazolt, és kisebb meglepetésre az SC Farense játékosa lett. Itt aztán az európai kupaindulás jogáért folytatott harc során két jó, de nem kiemelkedő szezont követően az 1994-1995-ös kiírásban elért 21 gólja elegendő volt az Ezüstlabda elnyeréséhez. Ezután lecsapott rá a Benfica, de mivel a fővárosban nem remekelt, így két év után visszatért, és hét szezont lehúzott még az algarvei klubnál, ahol ma is a klub egyik legendájaként emlegetik.

Ez volt a történelem során a második eset, amikor egymás után kétszer a három gigászon kívüli csapat adta a gólkirályt. Az első ilyen eset Francisco Rodrigues nevéhez fűződik, aki az 1943-1944-es és az 1944-1945-ös kiírásban egyaránt a legeredményesebb volt – a Vitória Setúbal színeiben.

Átlépve az ezredfordulón, hiába tért vissza Jardel és lett ötödször is gólkirály, a 2002-2003-as szezonban a sérülései miatt megnyílt az esély mások előtt is, hogy felüljenek a gólkirálynak járó trónra. Miközben Simao Sabrosa a Benfica színeiben termelte a gólokat, a legfőbb kihívója a Beira Mar SC csatára, a szenegáli Fary Faye volt. Végül ők ketten vitték el a pálmát 18-18 góllal. Csak összehasonlításként jegyezzük meg: egy évaddal korábban a felvezetésben említett brazil zseni 42 góllal lett gólkirály…

Az alacsony gólszámmal csúcsra érők sorába jól beillik a 2005-2006-os idényben a Bola de Prata díjat kiérdemlő Albert Meyong is, akinek 17 találat elegendő volt ehhez. Ekkor már a CF Os Belenenses nem az a csapat volt, mint régen, sőt a kiesés elleni harcban hatalmas pluszt jelentett számukra, hogy a frissen szerződtetett kameruni élete legjobb idényét produkálta. Egyik-másik elődjéhez hasonlóan ő is közel járt ahhoz, hogy betermelje a csapat góljainak felét, és ezek után nem is volt meglepő, hogy gyorsan pénzre tudták váltani a játékjogát (a spanyol Levantéhoz igazolt) az egyre rosszabb irányba menedzselt fővárosiaknál.

Az első európai szerepvállalás aligha sikerülhetett volna jobbra Anderson Miguel da Silva, vagyis Nene számára, aki jött, látott és győzött. A CD Nacional bagóért jutott hozzá a brazil csatár játékjogához, aki 20 alkalommal volt eredményes, aminek nagyban köszönhetően a madeirai együttes egészen a negyedik helyig menetelt előre a 2008-09-es idényben. A meglepetésember azonnal ment is tovább jókora haszonnal Olaszországba, manapság pedig még mindig Portugáliában futballozik.

A 2011-2012-es idényben senkit nem lepett meg, hogy a benficás Óscar Cardozo eljutott húsz találatig, hiszen már korábban is volt gólkirály, ám ebben a kiírásban meg kellett osztoznia a dicsőségen egy brazil támadóval, akinek az átlag fölötti termékenységére senki sem számított. Rodrigo José Lima dos Santos, avagy egyszerűbben Rodrigo Lima az előző két portugáliai szezonja során összesen nem volt húsz alkalommal eredményes, pedig a klubtörténet legnagyobb meccsén, a 2011 tavaszán játszott Európa-liga-döntőben is tőle várták a megváltást az SC Bragánál. Az egyetlen jó idénye után tovább is állt, épp az öregedőben lévő paraguayi utódja lett a Benficánál.

A portugál futball történetében csak egyszer fordult elő, hogy három játékos is azonos gólmennyiséget elérve végezzen az első helyen, ez pedig a 2019-2020-as szezonban történt. Ekkor a Benfica két gólgyárosa, Carlos Vinícius és Pizzi mellett az akkor még a Rio Ave FC színeiben szereplő Mehdi Taremi tudott 18 találatot összeszorgoskodni. Az iráni csatár remeklése nagyban hozzájárult, hogy a klub az ötödik helyen végzett, és a klub történetében második alkalommal készülhettek az európai kalandra. Azóta, mint tudjuk, a csatár már Portóban is elért egy gólkirályi címet, illetve néhány csapatszintű trófeával is gazdagodott.

Így a cikk végén elárulhatjuk, az összeállítás hátterét az adja, hogy a jelenlegi szezonban az SC Braga támadója, Simon Banza vezeti a góllövőlistát 13 találattal. Teszi mindezt megalapozottan, hiszen övé az ötödik legtöbb lövés (44), a második legtöbb kaput találó kísérlet (21), a legmagasabb várható gól mutató (9,8 xG) és a negyedik legmagasabb átlagos lövésminőségi érték (0,21 NPxG/Sh). Minden abba az irányba mutat, hogy a 27 éves csatár odaérhet a csúcsra az idényben, és az ő neve is felkerülhet eme igencsak impozáns listára.

Két dolog akadályozhatja meg ebben, az egyik épp egy számára örömteli dolog, az Afrika-kupán való részvétel. A Franciaországban született labdarúgó októberben mutatkozott be a Kongói Demokratikus Köztársaság válogatottjában, és jó eséllyel bekerül majd a Sébastien Desabre szövetségi kapitány által a tornára kijelölendő keretbe is. Ebben az időszakban akár be is foghatja őt a góllövőlistán a legnagyobb rivális, azaz Viktor Gyökeres. A Sporting CP svéd támadója 10 gólnál jár, ám a teljesítménye a mélyebb statisztikai adatokat tekintve messze elmarad Banzáé mögött.