Előjelekkel bíró meglepetések az Afrika-kupán

Aki csak felületesen ismeri az afrikai erőviszonyokat, s a világbajnoki szereplés alapján várja a kontinentális verseny alakulását is, hogy az ismertebb országok válogatottjai szerepelnek majd jól, annak bizony hatalmas meglepetéseket hozott az Afrika-kupa. Ugyanis miközben a helyi sztárcsapatok véreztek el a csoportküzdelmek során (Ghána, Algéria, Tunézia), addig olyan válogatottak remeklésétől hangos a világsajtó, amelyekről lehetett sejteni, hogy képesek nagy dolgokat véghez vinni, csak ismerni kell a történetüket.

Ha 24 csapat, akkor hullanak a „fekete csillagok”

Ahhoz képest, hogy a 2008 és 2017 közötti hat torna során legalább három győzelmet mindig fel tudott mutatni Ghána, s valamennyi alkalommal eljutott a négy közé, mióta a 2019-es kontinensviadalra megemelkedett a létszám, a „fekete csillagok” mindössze egy alkalommal tudtak meccset nyerni. Ha van válogatott, amelytől mindig sokat várnak, akkor az épp a ghánai, hiszen folyamatosan tele van a keret európai színtéren is már bizonyított játékosokkal, na meg olyan ifjú tehetségekkel, akikben hatalmas potenciál van. Ezt azonban manapság már nem lehet csak úgy eredményekre váltani, mert azt ki tudná jobban, mint mi magyarok, hogy mennyit számít egy kiváló szakember, aki ki tudja hozni a lehető legtöbbet a rendelkezésére álló alapanyagból.

Ez az, amivel nem igazán foglalkozik a ghánai szövetség, mert azon hazai szakembereknek a megbecsülése sehol sincs, akik eredményt tudtak felmutatni (Kwesi Appiah, Otto Addo), cserébe azon európai edzőket örömmel alkalmazzák, akik felett eljárt az idő (Milovan Rajevac vagy Chris Hughton). Ennek persze aligha lehet más következménye, minthogy előbb vagy utóbb csúfosan felsülnek. A 2021-es kameruni torna alkalmával már csak a második kalapba kaptak besorolást, de Marokkó, Gabon és az abszolút újon Comore-szigetek ellen nem volt kérdés, hogy tovább kell jutniuk. Ehhez képest egyetlen pont jött össze nekik, amivel utolsók lettek a csoportban. Idén ugyancsak a második „hatosból” várták a sorsolást, és bizony Egyiptom, a Zöld-foki Köztársaság és Mozambik nem tűnt megoldhatatlan feladatnak. Ennek ellenére csak két pontot gyűjtöttek, ismét elmaradt a továbbjutás.

Nem csak dörgött, hanem villámlott is

Az A csoportban a házigazda Elefántcsontpart és Nigéria mellett esélytelennek tűnhetett Egyenlítői-Guinea nemzeti együttese, de valójában esetükben pontosan lehetett tudni azt, hogy ideális csoportba kerültek a játékstílusuk alapján. Ugyanis a közép-afrikai viharos időjárásra is utaló becenévvel („nemzeti mennydörgés”) ellátott válogatott már az előző kontinensviadalon is villant, s a két torna közötti időszakban is igencsak meggyőző eredményeket produkált.

Az egykori spanyol gyarmat már jó néhány éve elengedte a honosított játékosok által remélt eredmények kergetését, helyette sokkal jobban működik az, hogy az országban született, ahhoz szorosan kötődő labdarúgók készek mindenre a csapatért. A korábbi válogatott Juan Micha kis túlzással visszavonulása óta arra készült, hogy egyszer a nemzeti együttest irányítsa. Miközben Madridban végezte az edzőképzést, megismerkedett Esteban Beckerrel. Az argentin szakember 2012-ben átvette az ország női válogatottját, Micha pedig a segítője lett. 2015-től a férfi nemzeti csapatnál dolgoztak együtt, s közben hősünk az utánpótlás-válogatottaknál volt edző, tovább képezve magát. 2020 októberében a nemzeti szövetség feladta a saját mércéjükkel drága külföldi szakemberek szerződtetésének elvét, akik ráadásul nem is tudtak eredményesek lenni. Ekkor jelentkezett Micha az állásért, és ő lett az a szövetségi kapitány, akivel minden megváltozott.

A legutóbbi kameruni tornán két győzelmet is arattak (Algéria és Sierra Leone ellen), amivel továbbjutottak a csoportból, majd Malit is kiejtették egy tizenegyespárharc végén. Nekik kedvezett, hogy két olyan együttessel kerültek össze, amely támadóbb szellemű futballt játszott, már csak a rajtuk lévő nyomás miatt is.

Elefántcsontpartra már egy összeszokott kerettel érkeztek meg, melynek tagjai közül sokan jártak már a két évvel ezelőtti kontinensviadalon is.

Ezt igazolja az is, hogy a három mérkőzés során a kezdőben tíz név mindig ugyanaz volt, és két csere is mindhárom alkalommal beszállt. A jól megszervezett, stabil védekezéssel és ügyes kontrákkal a „nemzeti mennydörgés” bizonyította, hogy több van a tarsolyban, mert a villámlás is megjött, és nem kis pusztítást végzett az ellenfelek soraiban. Ugyanis a védekezés mellé jött a támadósorban is egy klasszis teljesítmény, Emilio Nsue révén, aki öt góllal vette ki a részét a csoport megnyeréséből.

A párás meleg nem való a „sivatagi rókáknak”

Bármennyire is nehéz európai perspektívából nézve elfogadni, megérteni, de a földrész mérete és adottságai révén az Afrika-kupa egyik meghatározó tényezője az aktuális időjárás. A rendező ország éghajlati viszontagságai különböző módon tudják befolyásolni a tornák alakulását, azon belül is az egyes csapatok sikerességét. Ezt talán leginkább Algéria esetében látható. Alapvetően is igaz szokott lenni az az állítás, hogy az északiaknak nem megy az Egyenlítő környékén, csapadékos, magas páratartalom mellett.

A „sivatagi rókák” 2013 óta folyamatosan kvalifikálják magukat a kontinensviadalra, de ezen időszak alatt a hatból mindössze két tornán tudtak meccset nyerni. 2013-ban Dél-Afrikában az ország észak-nyugati részén fekvő Rustenburgban a nedves szubtrópusi éghajlat (ahol a nyár meleg és a csapadék elsősorban akkor esik) nem tett jót nekik. Noha domináns futballt nyújtottak, gólt csak az utolsó, számukra már tét nélküli meccsen szereztek.

2015-ben a keleti parton lévő Egyenlítői-Guinea legnyugatibb városában, Mongomóban játszhattak, ami akkor két győzelmet is ért, valamint egy továbbjutást a csoportból. Két évvel később a szomszédos Gabonban Franceville városában tudták le minden összecsapásukat, de ez már közel sem volt olyan sikeres. A két ország hasonló éghajlatú, de utóbbi épp annyival van délebb és nyugatibb irányban, hogy januárban már sokkal több eső legyen és vele együtt magasabb páratartalom is. Ebből is adódóan mondott csődöt az algériai védelem, mely mindhárom csoportmeccs során két gólt engedett az ellenfeleknek.

2019-ben Egyiptomban nem lehetett megállítani Djamel Belmadi alakulatát, amelynek hibátlan teljesítményét csak egyetlen döntetlen akadályozta meg, megérdemelt volt az aranyérem. Egyértelműen látszódott, hogy a megszokott éghajlati körülmények mennyire jót tesznek a csapatnak, amely nagyon összeállt, remekül játszott. 2021-ben a címvédők átka is kifogott rajtuk, na meg az a tény, hogy Kamerunban a trópusi éghajlaton a tengerpart környékén esik a legtöbb csapaték, és ott a legmagasabb a páratartalom is.

Idén aztán megint arról beszélhettünk, hogy Elefántcsontpart és azon belül is Bouaké a forró januárról híres, mely mellé a mostani időszakban igencsak magas a páratartalom. Ez megint elrontotta a „sivatagi rókák” tornáját, mint a korábbi esetekben. A két döntetlen után ugyan még esélyük volt a továbbjutásra, de a várt siker helyett hozzájárultak Mauritánia történelmi első győzelméhez és továbbjutásához.