Előnyben a City, de mit baltázott el a Liverpool és az Arsenal? Mire mehetnek még a hajrában?

Az Opta adatelemző cég szuperszámítógépe szerint igen. (Vagyis hogy a City lesz a bajnok, sorozatban negyedszer felcsücsülve Anglia trónjára, arra pedig, hogy valamely klub egymás után négyszer diadalmaskodjon, nem akadt még példa a bajnokság 136 éves történetében.) Az Opta amúgy 70 százalékra taksálja a City győzelmi esélyeit, a Gracenote 76 százalékot ad.

Az Opta szuperszámítógépe mintegy 10 ezer szimulációt feldolgozva arra jutott, a Manchester Citynek 70,1 százalék az esélye a bajnoki aranyéremre, az Arsenalé 18,3 százalékra esett vissza, a Liverpoolé pedig 11,7-re.

A Gracenote minden egyes meccs előtt ad egy bizonyos százalékos esélyt a három lehetséges eredményre, majd millióféleképpen modellezi a szezon hátralévő részének eshetőségeit, ebből készítve valószínűségszámítást. Náluk a Guardiola-csapatnak 76 százalék az esélye a végső diadalra (45 százalékról nőtt egyébként egy hétvége alatt 76-ra), az Arsenal 14, a Liverpool 10 százalékon sorakozik. De ugye épp az előző vasárnap mutatta meg, a futball szerencsére továbbra is kiszámíthatatlan – még ha nyilvánvalóan léteznek is esélyek –, azaz ennyire szabad csak készpénznek venni a két cég jóslatát.

Abból viszont érdemes kiindulni, miért adta le a két pontot a Liverpool az Old Traffordon, és miért veszített odahaza a Palace ellen bődületes meglepetésre? Nos, egy közös pont biztosan van: a pocsék helyzetkihasználás. A United ellen 28 kísérletből és 3,67-es xG-re szerzett két gólt, a londoniakkal szemben 21-szer próbálkozott, 2,81-es xG-t hozott össze, mégsem talált be. Szinte a gólvonalról sem (elég csak Mohamed Szalah pöckölésére emlékezni, amikor a kapu torkából mentett Tyrick Mitchell), de ordító helyzetben hibázott Szoboszlai Dominik passzából Diogo Jota, vagy a kapussal szemben álló Curtis Jones. És akkor ott az Atalanta elleni Európa-liga-meccs, amelyik sima lett, de Liverpool-helyzetnek ugyancsak nem volt híján.

A Palace elleni bajnoki után tett egy tanulságos megjegyzést Jürgen Klopp, amely szerint „ha nyolcvan százalékon presszingelsz, inkább ne presszingelj”. 

Mert úgy nyilván könnyen átjátszanak, meglehet persze, a fáradtság, illetve a nehezen visszanyerhető formán is múlik a gyengébb eredménysor. Elvégre Endo Vataru és Alexis Mac Allister elég sokat játszott az utóbbi időben, a sérüléséből visszatérő Curtis Jones, Diogo Jota és a mi Szoboszlai Dominikunk sincs abban a formában, mint előtte, bár egy privát megjegyzés: Dominik a United ellen – noha a két zicceréből egyet illett volna berúgnia –, összességében mégiscsak azt játszotta, amit egy ekkora klasszistól elvárnánk: hogy szinte minden támadás fusson rajta keresztül, labdaszerzés után úgy induljon meg (ha van terület), hogy abból helyzet alakul, remek labdákkal szolgálja ki a társakat a támadó harmadban vagy a tizenhatoson belül, érjen fel maga is a kapu elé, gólveszélyesen futballozzon. Az MU ellen ilyen Szoboszlait láthattunk, valamennyi kritériumnak sikerült megfelelnie, egyetlen, ám annál lényegesebb elem hiányzott csak a játékából: a gól. Azon túl az egyik legjobb meccse volt a Liverpool mezében.

A helyzetek elpuskázásának persze nem ő, hanem Darwin Núnez a királya (idén a PL-ben 25 nagy helyzetet rontott el) és a Palace ellen is „jeleskedett” ebben. A helyzetei minősége alapján 15 bajnoki gólnál kellene tartania, de csak 11-et termelt, egy klasszisnak gondolt csatár márpedig (ennyivel) nem rúghatja alul az xG-jét. Az jó kérdés, képességbeli vagy mentális hiányosságok miatt nem elég magabiztos-e a kapu előtt, de hogy a futball mennyire fejben dől el, azt jól szimbolizálja az elmúlt egy hét: a Liverpool elszalasztott egy nagy esélyt a United ellen, lecsúszott a dobogó legfelső fokáról, majd kikapott az Atalantától és a Palace-tól is. Ide a bökőt, hogy ha megnyeri az MU elleni rangadót – minimum két góllal kellett volna amúgy –, a Palace-t is megveri. Így azonban beköltözött némi bizonytalanság az addig prímán működő együttesbe, megremegtek a lábak, ha csak néhány százalékkal is, de csökkent az addigi határtalan önbizalom – ez pedig az elit szintjén végzetes lehet. 

„Ha csak nyolcvan százalékon presszingelsz, inkább ne tedd”

– jegyezte meg önbírálatot tanúsítva Klopp a meccsvégi értékelésében, hozzátéve:

„Túl szélesek voltunk. A bajnoki esélyek? Ha úgy játszunk, mint az első félidőben, nincsenek, ha úgy, mint a másodikban, biztos, hogy meccseket nyerünk. Hogy aztán az az aranyéremre is elég lesz-e…”

A kérdés költői, 2022 októbere után mindenesetre újból bajnoki vereséget szenvedett csapata az Anfielden. Nem csak a gyenge helyzetkihasználás miatt, hanem mert nem tudott úrrá lenni azon, hogy a szezonban rendre kényelmesen kezd. A Brighton ellen a 2. percben gólt kapott, kis híján ugyanez megtörtént a Sheffield United ellen, a Crystal Palace a 14. percben szerzett vezetést. A Liverpoolnak az 51 idénybeli fellépésén (valamennyi sorozatot tekintve) 21-szer kellett 0–1-ről visszaküzdenie magát. Többnyire persze sikerült, ezért lehet még mindig kihívó. De már „csak” kihívó…

Ahogyan az Arsenal is, újra, pedig az „ágyúsok” hívei elkezdtek reménykedni abban, a Liverpool ponthullajtásai után a londoni egylet bemasírozik az aranykapun. Hát nem. Mindjárt az első lehetőségnél elbotlott, noha Mikel Artetát eléggé elragadta a hév a Villa elleni vereséget követően: „Az első félidő után akár három, négy, öt góllal vezethettünk volna.” Ha öttel nyilvánvalóan nem is, előnnyel kellett volna fordulnia a csapatának, ennál erősebb figyelmeztető jel lehet viszont, hogy a második félidőt teljesen megérdemelten nyerte meg az Emery-legénység. Kicsit olyan volt így ez a meccs, mint a szezon korábbi szakaszában néhány: hogy amennyiben nem képes viszonylag hamar betalálni az Arsenal, egyre inkább veszít a lendületéből, a hitéből, látványosan csökken a veszélyességi faktor. Pedig a Villa szokásosan magasan meghúzott védelmi vonalát a hátsó sor mögé betett labdákkal átjátszva, a mélységi beindulókat megcélozva igyekezett többször is helyzetet teremteni, s ha az is lett némelyikből (meg olykor les), gólt nem ért el.

Meccsterhelésnek amúgy nyilván a fővárosiak sincsenek híján, és ha egy bajnoki a két Bayern elleni BL-negyeddöntő közé ékelődik, az mindig hordoz kockázatot, ettől még nagyon fájt az Emiratesben a kudarc. Akire viszont megint csak nem lehetett panasz, az Martin Ödegaard: a csapatkapitány-játékmester nagyobbnál nagyobb labdákkal szolgálta ki a társakat, elsősorban Bukayo Sakát és Kai Havertzet. Ha az aréna népe a második birminghami gól után tömegével hagyta is el a stadiont, Declan Rice nem csüggedt:

„Szerintem lesznek itt még fordulatok. A Premier League-ben bármi megtörténhet, amint az ma is kiderült”

– kapaszkodott a pontvadászat erejébe a középpályás, aki érthetően nem hajlandó lemondani az aranyérem esélyéről. Azért a szokásos panelt is előrántotta, még ha igaznak is nevezhető:

„Van hat döntőnk, és mindent beleadunk.”

Nyilván azzal a szándékkal, hogy mind a hatot megnyerjék, ami korántsem lesz könnyű, lásd alább.

És merne-e bárki fogadni a City ellen úgy, hogy az üldöző szerepből előlépve, épp a legjobbkor megint magához tudta ragadni a pole pozíciót? Kivált úgy, hogy a sorsolása is neki a legkönnyebb. Valós veszély szinte csak a Spurs otthonában leselkedik rá, esetleg Brightonban – persze ki gondolta, hogy a Liverpool megbotolhat a Palace képezte akadályban?

Ezzel szemben az Arsenal mindjárt a hétvégén újabb kemény vizsgafeladat elé néz, a Wolves odahaza legalábbis legyűrte a Manchester Cityt, a Tottenhamet, a Chelsea-t, ikszelt a Villa és a Newcastle ellen, vagyis a hagyományos, illetve újkori nagyok ellen rendesen összekapja magát. Visszatért ráadásul a sérüléséből Matheus Cunha, és mindjárt egy duplával jelentkezett a Nottingham ellen. Az Arsenal persze bebizonyította már néhányszor, hogy a banánhéjnak gondolt bibiket simán ki tudja kerülni, elég csak a magabiztos brightoni győzelmet megidézni. Ugyanakkor az észak-londoni derbi, valamint a látogatás a mindig kiszámíthatatlan United otthonában hordoz nehézséget. A Liverpoolra ugyancsak vár városi rangadó, ráadásul idegenben, és elnézve az Aston Villát az Arsenal ellen, az sem egy könnyen megoldható feladat, pláne nem az a Villa Parkban.

Szóval az előny a Citynél, és nem csak a pontszámot és a valamivel könnyebbnek tűnő meccslistát tekintve, hanem mert jól ismerhetjük a Guardiola-csapat mentális erejét. 

Hiába jár ugyanis messze a tavalyi gólérzékenységétől Erling Haaland, hiába vélik egyesek halványodni Kevin De Bruyne zsenialitását, ez a csapat nem csak a játékerő szempontjából bizonyult jobbnak az elmúlt években a riválisoknál, hanem a mentális erőt tekintve is. És amikor egy ilyen győztes had megérzi az esélyt, hogy történelmet írjon – az egymást követő két triplázás, illetve a sorozatban négy angol bajnoki cím lehetősége azt kínálja –, még egy lapáttal rátesz. Olyankor pedig tényleg megállíthatatlan (szokott lenni…).