„Elszakadt keresztszalaggal játszotta végig a mérkőzést, valahogy így kell elképzelni az akaraterejét” – Lendvai Miklós (1975–2023)

Amikor magam elé képzelem Lendvai Miklóst, a nyers őszinteséget látom, az embert, aki gyűlöli a köntörfalazást, a porhintést és a problémák udvariaskodó elkenését.

Az 1990-es években születettek inkább edzőként emlékezhetnek rá. Egy olyan trénerre, aki nyílt szívvel vonja kérdőre játékosait, amiért azok nem mérik fel, mi az elvárás, ha valaki életében akár egyszer is magára húzza a ZTE-dresszt. Neki elhittük, hogy nem csak az újságírók előtt ad elő reklámszagú vergődést a sajtótájékoztatón, legszívesebben tényleg elsírná magát, hogy nem látja ugyanazt az elhivatottságot övéin, mint 25 évvel korábbi önmagán.

Lendvai Miklós 16 éves volt, amikor először pályára lépett a ZTE-ben. Nem csak híresztelték róla, hogy nagy tehetség, tényleg az volt. Erről is mesélt nekünk Kocsárdi Gergely, akinek 345 meccse alatt összeforrt a neve a ZTE-vel. Együtt nőttek fel Zalaegerszegen, egy utcában és egy suliválogatottban fociztak, majd egy csapatban léphettek pályára, miután 1994-ben a ZTE újra feljutott az első osztályba. Lendvai 19 éves volt, Kocsárdi 18.

„A korosztályos válogatottban emlékszem olyan rangos európai versenyre, ahol őt választották a torna legjobb játékosának. Remek játékintelligenciája volt. Sajnos korán megsérült, de ezután is ő maradt a példaképünk. Nem csak nekünk, akik fiatalabbak voltunk nála. Az idősebb játékostársai is nagyon tisztelték az elhivatottsága miatt. Agresszív, csupaszív játéka megmutatta nekünk, hogyan érdemes futballozni. Később előfordult, hogy negatív összefüggésben beszéltek róla, voltak esetleg kisebb balhéi, de nekem, sokunknak a hozzáállása miatt akkor is példakép marad.”

Fotó: Varga György/MTI

Amikor magam elé képzelem, egy pitbullt látok a hatos pozícióban, aki gályázik a skótok ellen 1996 márciusán az Üllői út jegén, és nyer. 1972 után vele együtt szállt fel a magyar gép, újra olimpiára tartva. A pitbull – vagy játékostársaitól kapott beceneve alapján inkább Duce – a nagyobb pofonoktól sem tántorodott meg (Liechtenstein–Magyarország 0-0, Magyarország–Ausztrália 0-3), és a hangosabb sikerektől sem szállt el (Magyarország–Olaszország 2-2, Magyarország–Grúzia 4-1). Újat akart tanulni, s tudta, hogy ehhez világot kell látni.

Két NB I-es év után igent mondott a Girondins Bordeaux-nak, ahol ugyan csak négy mérkőzést kapott, de olyan csapattársakkal edzhetett, játszhatott együtt, mint Johan Micoud, Ibrahim Ba vagy Jean-Pierre Papin. Magyar futballistának ritkán adatott meg, hogy tétmeccseken ilyen futballistákkal együtt öltözhessen az 1990-es években.

Aztán miatta tudjuk, hogy Belgiumban létezik Geel nevű település, sőt miatta volt érdekes egy ideig, mit játszik hétvégenként a Germinal Beerschot, majd a Charleroi – mindkét helyen kapott egyéni díjat.

Nem csillogott, csak robotolt folyamatosan, ahogy őt néztük, kicsit azt láttuk, hogy itt egy magyar srác, aki Európa nyugati felén is megállja a helyét, aki mintha versenyképes lenne abban a közegben is. Aki talán hazahoz valamit abból, amit ott tudnak.

Miközben mi csak egy elnyűhetetlen kopasz középpályást láttunk, ő fiatalon élvezte az életet, motorokat és óriáskígyókat gyűjtött – izgatta az egzotikum, a különleges. Otthon összeszerelhető autót, kit cart is barkácsolt, ha úgy tartotta kedve.

Aztán kiszállt a profi fociból – játékosként. A váltás szinte minden futballistának óriási kihívás, nem mindenki talál olyan munkát, amelyet szeret, és ahhoz hasonló sikerekre lel benne, mint a pályán, amikor több ezer néző élteti.

„Sportolóként az elszántság, a fegyelem és a tisztelet volt számomra a legfontosabb. A sportolói élet után nagyon nagyfokú elszántság és bizonyítási vágy kell ahhoz, hogy az embernek meglegyen a motivációja”

– ezt egy fiataloknak tartott előadás után fogalmazta meg.

Edzőként a ZTE utánpótlásában, majd a felnőttcsapatnál is az elpusztíthatatlan szellemiségű játékosokat kereste, és amikor nem találta őket, nem rejtette véka alá a mégoly kíméletlen, olykor trágár véleményét sem.

„Azt gondolom, hogy a mai generáció egy nagy része alkalmatlan arra, hogy magasabb szintre jusson. Ezt egész Magyarországra is tudom mondani. Három hete folyamatosan azon gondolkozom, hogy ez az egész közeg mennyire jó, mennyire tudok bármit elhitetni, mennyire tudok őszinte lenni. Hiába készülünk fel, ha egy játékos nem tudja, mi az, hogy szenvedni, az eredményért megküzdeni. Minden csapat küzd ezzel a dologgal, játsszuk itt a szépet meg a jót, de nagyon messze vagyunk, hogy egy magasabb szintet elérjünk. Nem csak Zalaegerszegen nem kapnak olyan képzést, amitől ők tovább tudnak lépni, és teljesen egyetértek azokkal, akik a képzésről beszélnek. Mi elkezdtünk valamit, de azt gondolom, hogy ezek a gyerekek sehol nem kapják meg azokat az alapokat, amivel azt látják, hogy hova kell eljutni. Ha valaki sportember akar lenni, nem futballista, hanem sportember, annak mindenről le kell mondania, annak mindent meg kell tenni minden egyes napon, hogy a legjobb legyen. 16 évesen NB I-es játékos voltam. Többet kerestem, mint a rohadt kurva tanári kar az egész iskolában.”

Fotó: MTI

Amikor magam elé képzelem, eszembe jut a tiszta, őszinte dühe. Pontosan látta, mi kell ahhoz, hogy valaki a malteroskanál mellől Nyugat-Európába jusson, mégsem tudta felcsiholni másokban a benne lobogó tüzet. Végül 2016-ban kiszállt mindenből, ami profi és foci. Talán elveszítette a reményt abban, hogy a rendszerszintű problémákra ő lenne a gyógyír. Visszatért az építőiparba, de nem a betonkeverő mellé, ahol gyerekként az apjával dolgozott, hanem cégvezetőként.

Kocsárdi egy rövid történettel szemléltette számunkra, milyen ember is volt valójában Lendvai Miklós.

„Volt egy meccse az ifjúsági válogatottban, amikor egy szerencsétlen mozdulat után megsérült a térde az első félidőben. Végig a pályán maradt, majd a meccs utáni vizsgálaton kiderült, hogy műteni kell.

Kiderült, hogy elszakadt a keresztszalagja, és így játszotta végig a mérkőzést.

Ilyen fájdalmak mellett is a pályán maradt végig. Valahogy így kell elképzelni az ő akaraterejét.”

Lendvai Miklós 47 évet élt.

Kiemelt fotó: Steve White / EMPICS / Getty Images