Eltűnőben a Postecoglou-hatás? A mézeshetek vége? Ugyan már!

Nem árt persze nyugtázni, hogy a Manchester City sorrendben a második hazai rangadóján lépett bele ugyanabba a folyóba: ahogy a Liverpool FC ellen is azt lehetett érezni a második 45 percben, hogy visszavesz az agresszivitásából, nem támad már le olyan intenzíven, csillapodik a góléhség, némileg hátrébb húzódik, azaz fontosabbá válik a meccs profi menedzselése, mint az újabb gólok berámolása, a Tottenham ellen ugyancsak ez volt a képlet. A Spurs meg élt a kínálkozó lehetőséggel.

Persze, hogy gólokkal vezethetett volna a City az első játékrész után, ezt maga Ange Postecoglou sem felejtette el értékelésében megjegyezni, és persze, hogy hatalmasat hibázva fújt a sípjába idő előtt, a kapura törő Jack Grealish-t megakadályozva a gólszerzésben Simon Hooper játékvezető – előbb előnyszabályt ítélt, aztán mégsem –, ettől még a City hagyta kicsúszni a kezéből a győzelmet.

Ami nem különösebben kisebbíti a Spurs érdemeit, amelynek játékosai a második félidőre erőt merítettek edzőjükből, a szezon eleji eredményekből, az edzésen gyakoroltakból, újra rátaláltak a hitükre, a veszni látszó önbizalomra, és elkezdtek futballozni. Ahogy azt a szünetben ausztrál trénerük kérte tőlük.

„Nagyon mérges volt ránk” – idézte fel az öltözőben történteket a londoniak harmadik gólját szerző Dejan Kulusevski. – „Azt mondta, srácok, nem kell ezt túlagyalni, csak játsszatok. És sokkal jobban is jöttünk ki a második félidőre. Ezért is gondolom azt, hogy fejben kellett magunkat összerakni, mentálisan jobbnak lenni, sikerült. Tudatosítani kell magunkban, hogy van egy remek edzőnk, van egy csúcsminőségű játékunk, ennek következtében pedig ott lehetünk elöl a jövőben.”

Bizony ott lehetnek. Feltéve persze, hogy legjobbjai –Cristian Romero, Micky van de Ven, James Maddison, Rodrigo Bentancur – is játékra jelentkeznek, hogy nem kell hozzászokniuk a valódi belső védők nélküli futballhoz. Az eltiltott Romero és Van de Ven hiányában már másodszor állt fel úgy a Spurs, hogy két szélsőhátvéd játszott belső védőt – Emerson Royal és Ben Davies –, ami rendkívül kockázatosnak tetsző kényszermegoldás (kapott is öt gólt a két meccsen a Spurs…), de jól példázza Postecoglou felfogását: neki olyanok kellenek oda, akik tudnak magasan játszani, nem feltétlenül maradnak alul a versenyfutásban (ezért maradhatott ki Eric Dier egy hete az Aston Villa ellen), az építkezésben magabiztosak. Mármost ezek a jellemzők Emersonra és Daviesre sem igazán illenek, jobb híján velük kellett azonban beérni.

Forrás: Getty Images

A Romero–Van de Ven kettős hiánya már hat pontjába került a Tottenhamnek – látva a két meccset, a Wolverhampton és az Aston Villa is alulmaradt volna a komplett védelemmel felálló Spursszel szemben –, de jó hír az észak-londoniaknak, hogy az argentin a hétközi fordulóban, a West Ham United ellen visszatérhet a kezdőbe. Amelyik továbbra sem lesz a létező legerősebb, vele viszont valamivel stabilabb (már ha nem veszíti el a fejét…).

Ez a csapat márpedig minimum azonos pontszámmal állna az élen, és kőkemény kihívója lehetne az Arsenal és a Manchester City kettősének. Megfogyatkozva a BL-helyek valamelyike lehet a reális cél – ami ugyancsak nagy dolog ahhoz képest, hol tartott ez a csapat az elmúlt évad végén.

Még a bajnokság hajrája előtt elvesztette – kirúgta, egész pontosan – a második szezonjában meglehetősen negatív futballt kreáló olasz edzőjét, a meccsekre már-már undorral kiballagó drukkerek így aztán hol a játékosokon (Davinson Sánchez pfujolása), még inkább a kisebbségi tulajdonos, de legfőbb döntéshozó Daniel Levyn töltötték ki tehetetlen dühüket, miközben egyre többször foglalták dalba Mauricio Pochettino nevét. Ebben a felettébb mérgező hangulatban zárt aztán a csúfos nyolcadik helyen a Spurs, és megint csak egy hosszú edzőkeresésbe fogott. Már-már úgy tűnt, megegyezik a rotterdami sikertréner Arne Slottal, a holland azonban visszakozott, de az ugyancsak edzőjelöltnek vélt Julian Nagelsmann és Luis Enrique sem Londonba kötelezte el magát. Ezek után nevezte ki Levy Ange Postecoglout, aki bár seperc alatt formálta saját képére a Celticet, és gyűjtött be két glasgow-i szezonjában a lehetséges hatból öt skót címet, kétkedések közepette foglalta el a kispadot. Már megint. Megszokta persze, hogy mindenhol fenntartásokkal fogadják – mit tudhat egy ausztrál a futballról? –, hogy bizonyítania kell, meggyőzni a „hitetleneket”, de ahogy az Ausztráliától, Japánon át Skóciáig mindenhol sikerült neki, úgy fest, Angliában szintén.

Elvégre a Spurs az elképesztő sérüléshullámig nyolc győzelem mellett két döntetlent ért el, és nem is az eredménysor tekinthető leginkább pazarnak – akadt köztük néhány szerencsés diadal is –, hanem a játék, a merőben új futball: az egyértelmű támadó szándék, hogy uralni akarja a meccseket, az ellenfél térfelén tartani a labdát, nagy létszámban támadni a kaput, bátran játszani, amelynek részeként mindig a kapustól próbál építkezni, kicsalogatva az ellenfelet (akárcsak a Brighton). Ami ugye rizikós terv, de ha bejön, annál látványosabb és eredményesebb. És ha az xGD – vagyis a várható szerzett, illetve kapott gólok különbsége – nem is valami nagy, azaz a Tottenham majdnem annyi nagy helyzetet engedélyezett ellenfelének, mint amennyit kialakított, számos statisztikában továbbra is remekel.

A Premier League eddigi 14 fordulója alapján a Spurs a harmadik a progresszív passzok számát tekintve, övé a harmadik legtöbb kapuralövési kísérlet, a negyedik legtöbb kaput eltaláló lövés, a harmadik legtöbb pontos rövid passz, a negyedik legtöbb tizenhatoson belülre bepasszolt labda, a harmadik legtöbb átadást jegyzi a támadóharmadban, és ami igazán bámulatos, a legtöbb labdaérintést az ellenfél tizenhatosán belül!

S itt most tényleg azt kell értékelni, honnan jutott el hova. No meg hogy más kluboknak, illetve azok edzőinek hány évbe tellett a saját képükre formálni csapatukat. Josep Guardiolának egy teljes szezon, Mikel Artetának két és fél év, Jürgen Kloppnak ugyancsak néhány idény – egyedül Thomas Tuchel ért el instant hatást (aztán sérülések miatt nem tudta a kívánt nívón továbbvinni a projektet). Postecoglou néhány hónap alatt progresszív futballt alkotott, egy rendkívül dominás Spursöt, amelyikről addig, míg nem állhat fel ismét komplett csapattal, dőreség volna ítéletet hirdetni. Ekképpen Postecoglouról sem szabad addig, míg nem a legjobbjaival dolgozhat nap mint nap, és nem az általa ideálisnak vélt tizenegyet küldheti pályára.

Fotó: Paul Currie / ShutterStock

Ettől még nyilván fontos lesz neki eredményeket produkálni ahhoz, hogy megragadjon azon a képzeletbeli polcon, ahova az első három hónap sikerei alapján helyezték (és jutalmazták három A hónap edzője díjjal), valamint hogy megmaradjon az a karneváli hangulat, amely a Tottenham-stadiont korábban jellemezte (igen, még a 11. fordulóban, a Chelsea ellen is, mert a zakó dacára értékelte a közönség a kilenc emberrel megvívott hősies küzdelmet). Az azt követő két peches vereség, a Wolves és a Villa ellen – az előbbiben a ráadásban bukott a Spurs előnyből, az utóbbiban számos helyzetet puskázott el – némileg rontotta a jókedvet, talán még Postecoglou megítélését is, a City elleni egyenlítés ugyanakkor újabb mámoros pillanatot okozott a rajongóknak.

Kevésbé az ausztrálnak. Ő nem az a tréner, akit egy-egy jó eredmény elaltat, de nem is az az ember, akit meg lehetne ingatni a hitében. A Chelsea elleni derbi után, a Wolverhampton elleni találkozóra készülve megkérdezték tőle, csábítja-e a gondolat, hogy a sok sérült ismeretében, valamint a jó formába kerülő Matheus Cunha–Hvang csatárduóban rejtező veszély miatt ideiglenesen változtat a felfogásán. Ange a maga utánozhatatlan stílusában felelt:

„Mindig van csábítás. De a csokoládét leszámítva elég jó vagyok abban, hogy ellenálljak neki.”

Azaz a Spurs, míg Postecoglou az edzője, támadni fog. Olykor kevesebb hittel és meggyőződéssel – mint a Chelsea elleni sokkot követően az alaposan felforgatott csapat Wolverhamptonban –, máskor meg akkor is, amikor arra senki nem számítana – mint a Manchester City ellen a második félidőben.

A Spursnek két hazai próba jön most: csütörtökön a West Ham, vasárnap a Newcastle elleni rangadó. Azokon a Postecoglou-hitvallás értelmében egyetlen csábítás létezhet csak: a feltétlen támadófutball.

Kiemelt kép: Conor Molloy/News Images