Ember a felsőléc felett
Gulácsi Péter, az RB Leipzig 35 éves kapusa volt a Friderikusz Podcast legutóbbi vendége, és ahogy azt várni lehetett, a beszélgetés messze túlmutatott a futballon – miközben mindvégig a korábbi 58-szoros válogatott labdarúgó karrieríve mentén haladt. Portré a profi futballistáról, a büszke és felelős családapáról, a szociálisan érzékeny polgárról – egy kivételes emberről.
Noha a múlt héten jelent meg Gulácsi Péter életrajzi könyve, a Csendben a csúcsra, mégis sokan felkaptuk a fejünket, amikor kiderült, hogy a kapus lesz Friderikusz Sándor e heti vendége, hiszen a műsorvezető csak elvétve foglalkozik sporttal – ebben a podcastban is mindössze másodszor szerepelt sportoló, négy és fél év alatt. Nyilvánvaló volt, hogy a riportert elsősorban az ember maga érdekli, aki bár történetesen a legmagasabb szinten űzi a labdarúgást, a profilja meglehetősen kilóg a sportág közegéből (különösen magyar szemüvegen át), a személyisége pedig jócskán meg is haladja azt – és ettől válik igazán érdekessé.
Bár Friderikusz egyáltalán nem ért a futballhoz (és ezt egy pillanatig sem óhajtotta palástolni), a hivatásának viszont nagymestere, így a felkészültsége, kíváncsisága, és persze a szimpátiája révén egy olyan minden igényt kielégítő portréinterjút készített Gulácsival, amilyet nagyon ritkán látni élsportolóval. Persze ehhez kellett a riporter maga is, de nem kevésbé a figyelemre méltó labdarúgó, aki közhelyek, unalomig szajkózott panelek és rutinválaszok helyett egyenesen és markánsan felelt a legkülönbözőbb kérdésekre.
Az értelmiségi családból származó Gulácsi pályafutása ötéves korában a BVSC-ben kezdődött, magas termete és introvertált személyisége miatt szinte azonnal a kapuban kötött ki. Éltanuló volt, matekversenyeket nyert, a budapesti Radnótiban pallérozódott. A szülei támogatták a sportkarrierjét, de csak azzal a feltétellel, hogy a tanulás az első. Valószínűleg építész lett volna, ha a futball nem jön össze, de miután 2003-ban elkerült az MTK agárdi akadémiájára, már nem volt visszaút az iskolapadba. Négy évvel később a következő állomás már Liverpool, még juniorként, aztán 2008 és 2013 között immár a vörösök felnőtt keretének tagja – de egyetlen mérkőzésen sem léphetett pályára a nagycsapatban. „Még nem voltam rá készen” – állítja erről határozottan, és emlékeztet: a Liverpool 2005-ben és 2007-ben is BL-döntőt játszott, előbbit meg is nyerte. Gulácsit Rafa Benitez stábja még tudatosan építette, de a spanyol mester távozása után elég hamar felmérte, hogy számára nem sok babér terem majd az angol topklubnál, ezért kérte, inkább adják kölcsön olyan csapatoknak, ahol rendszeresen játszhat és fejlődhet tovább.
Ekkoriban alkotta meg saját maga számára az „ötmeccses szabályt”, mely szerint az első öt meccsén soha nem kockáztat a kapuban, mert, ha azt látják, nem megbízható, azonnal körön kívül találhatja magát. A hálóőr semmit sem bíz a véletlenre: szigorú rutin és különféle rituálék mentén készül mérkőzésről-mérkőzésre. Már meccsnap előtt vizualizálja a stadiont, végigveszi magában a különböző lehetséges játékszituációkat, aztán másnap ezt még kétszer megismétli. Mindig ugyanabban a speciális sorrendben veszi fel a sípcsontvédőjét, köti be a cipőfűzőjét, s mielőtt leveszi a jegygyűrűjét, háromszor megpuszilja. Mindent a családjáéért tesz, ez ad neki erőt. „A legnagyobb luxus a jövőnk” – fogalmazza meg credoját a beszélgetés egy későbbi pontján.
Gulácsi az angliai évek után két évig az RB Salzburgban védett, onnan igazolta át a Leipzig 2015-ben. Szoboszlai Dominik tündöklése kapcsán adta magát a kérdés, nincs-e hiányérzete amiatt, hogy ő Lipcsében maradt, miközben Szoboszlai a Liverpool egyik legnagyobb sztárja lett? A kapus azonban maradéktalanul elégedett a pályafutásával, büszke arra, amit és ahogyan elért. Hozzátette, hogy nemzeti válogatottunk csapatkapitánya egy ösztönös tehetség, egy igazi zseni, míg ő elsősorban, kemény munkával, kitartással és alázattal jutott előre. Ezek nélkül persze Szobó sem tartana ott, ahol – de ezt csak mi tesszük hozzá.
Természetesen Gulácsi előtt is kínálkoztak lehetőségek, de az átigazolásokat illetően is van egy saját szempontrendszere, mégpedig a „hármasszabály”: csak akkor vált klubot, ha az szakmai, életviteli és anyagi értelemben is megéri – és ennek egyetlen megkeresés sem felelt meg a lipcsei évei alatt.
Ez a megfontoltság és felelősségtudat mindig is a sajátja volt, és alighanem ez az a mentalitás, aminek a legtöbbet köszönheti – a családja és a kitartása mellett. A kapuslétben is ez fogta meg. A többi poszttal összehasonlíthatatlan felelősségvállalás és nyomástűrés kényszere. Ahogy mondja, „a csatárok tíz kihagyott helyzet után is ünnepelt sztárok, ha utána gólt szereznek” – egy bekapott gólt azonban ők maguk egyedül nem tudnak felülírni, sokszor akkor sem, ha utána mindent kivédenek. Ezen a ponton szóba került a „kapusevolúció” is, hiszen az elmúlt bő 10 évben sokkal komplexebb lett a hálóőrök dolga. Sokkal nagyobb technikai tudást, labdaügyességet követel meg tőlük a szerepkörük, hiszen részt vesznek a labdakihozatalokban, egyre többször kell gyorsan dönteniük nagy nyomás alatt – és rendre a legkisebb hiba sem férhet bele. A legjobb kapusokat (és úgy általában a sportolókat) szerinte éppen ez fémjelzi, hogy a legkiélezettebb helyzetekben képesek a legjobb teljesítményre.
Arra a kérdésre, hogyan lehet és kell kezelni, amikor a „sors góllal bünteti a kapust”, azt felelte, hogy „az adott szituációt ki kell dobni a kukába, és végig kell csinálni a meccset, akár elhitetni magaddal, hogy te nem hibáztál, aztán meccs után persze újra elő kell venni, akkor elkerülhetetlen a szembesülés, az analízis, ami persze már egy nehezebb folyamat”.
Friderikusz felvetésére, hogy ebben a gazdasági iparággá fejlődött, totálisan pénzközpontú korszakban „hol marad a futball lelke”, egyértelmű választ adott: „a stadionban, a futball varázsa élőben még mindig ugyanaz”. Azt azonban ő is nagyon rossznak tartja, hogy nincs idő megélni a sikert, a heti kétmeccses ritmus ezt egyszerűen nem teszi lehetővé.
Szóba került a 2022-es térdsérülése is, ami miatt egy évet ki kellett hagynia. Mindeközben Lipcsében Janis Blaswich, míg a magyar válogatottban Dibusz Dénes pótolta kiválóan, de végül fél év alatt mindkettőjüktől visszaszerezte a helyét. Ez a rendkívül nehéz időszak a saját önértékelésének egyik legfontosabb mérföldköve lett. Megtanulta magáról, hogy a futballtól függetlenül is értékes ember.
„A sérülésig akkor éreztem magam értékesnek, amíg jól teljesítettem. Akkor jó apuka, jó férj és jó labdarúgó voltam. Aztán hirtelen kihúzták alólam a futballt, és helyre kellett magamban tennem, hogy mit érek valójában”.
A hírnévről azt mondta, „el kell viselni mások öröméért”. A sajtót napi szinten tudatosan kerüli, csak néhány számára hiteles orgánumot olvas.
A műsorvezető magától értetődően a legkényesebb témákat is terítékre tette. Legelébb a válogatott mérkőzésein időről-időre előforduló, kirekesztő, rasszista és homofób szurkolói megnyilvánulásokról kérdezte a kapust. Gulácsi szerint ezt a fajta viselkedést a csapat a Magyar Labdarúgó-szövetséggel közösen próbálja kizárni a stadionból, „ebben nincs tolerancia”. Noha ezügyben az utóbbi években javuló tendenciát lát, azt nem vitatja, hogy még mindig vannak olyan rigmusok, amelyek nem sportpályára valók. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ennek ők is megfizetik az árát, hiszen a legsúlyosabb esetekben az UEFA zárt kapus mérkőzésekkel szankcionál. Azt azonban hangsúlyozta, hogy a tábor adja a szurkolás ritmusát, a fanatikusok keltik életre az egész stadiont. Szerinte a kirekesztő magatartást „kitiltani, minimalizálni és megszüntetni kell, az összetartozást erősítő dolgokat viszont megtartani” – a csapat is erre törekszik.
Friderikusz eltökélten próbálta reagáltatni arra a magyar labdarúgást meghatározó alaphelyzetre is, hogy a sportágba 2010-től kezdve nyakló nélkül ömlő állami pénz miatt az elért sikerek gyakorta politikai színezetet kapnak, illetve, hogy Orbán Viktor miniszterelnök személyében is „ránehezedik” a magyar focira. Gulácsi az interjú ezen pontján nagyon diplomatikusan fogalmazott, teljesen egyértelmű volt, hogy nem szeretné beleártani magát a politikába. Elmondta, hogy az infrastrukturális fejlesztéseket fontosnak és üdvösnek tartja, annak minden előnyét élvezik a sportolók, hiszen segítik a jobb teljesítményt. Hálás, amiért a lehető legjobb körülmények között készülhetnek, azt ugyanakkor elismerte, hogy a futballba pumpált állami pénz mennyisége egy folyamatos nyomást jelent az egész közegnek.
Természetesen megkerülhetetlen volt az interjúban a feleségével közös kiállása a szivárványcsaládok mellett. Gulácsi 2021 februárjában közös képet posztolt magukról a saját Facebook-oldalán, amely mellé azt írta: „A család az család – ez nem is lehet kérdés”. Megnyilatkozásával azok sokaságához csatlakozott, akik az Alaptörvény kilencedik módosítása ellen emeltek szót, amelyben (többek között) rögzítették a szülők nemét (az apa férfi, az anya nő), meghatározták a család definícióját, és bekerült az a kitétel, hogy „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”.
„Ez a szeretet, az elfogadás, az egymás iránti tisztelet, a nyitottság, ami mentén mi is élünk (…) Hogy egy gyermek szerető családban nőhessen fel, annál fontosabb dolog nincsen. Szerintem ezt az esélyt elvenni a gyerekektől nem politikai, hanem egyszerűen erkölcsi kérdés”.
Azt is hozzáfűzte, a rengeteg támadás mellett nagyon sokan gratuláltak is neki a kiállásához, amit egy pillanatig sem bánt meg. A válogatottságot sem ezzel összefüggésben mondta le – amit nyilvánvalóan az is igazol, hogy több, mint négy évvel később döntött így. Bár 35 évesen azért ez nem túl extrém lépés, még egy kapustól sem. Egyszerűen több időt akart tölteni a családjával, és kicsit kevésbé kitenni magát a sérülések kockázatának, hogy óvja egészségét, hogy minél tovább játszhasson még.
Az, hogy Gulácsinak mennyit jelent a családja, szemernyit sem lehet kérdéses. Hobbijai nincsenek, de ahogy elmondja, nem is nagyon lenne rá ideje. A futball napi 7-8 órában kitölti az életét, a fennmaradó időt a szeretteinek szenteli. Akkor a legboldogabb, ha ott lehet a gyermekei edzésén, és sokszor ott is van. Olyannyira, hogy egy ideje hétfőként ő a nagyobbik kisfia kapusedzője. Teljes mellszélességgel támogatja közgazdász végzettségű felesége vállalkozását, kiemelten fontosnak tartja, hogy ő is a saját jogán legyen sikeres. A társadalmi érzékenységét sem csupán hangoztatja, rendszeresen jótékonykodik, a válogatottbeli szereplésért járó prémiumot 2018-tól kezdve (akkor lett elsőszámú kapus) az utolsó fillérig rászorulóknak adományozta.
A jövőről (egy csibész félmosoly kíséretében) azt mondta, hogy amíg lehet, távol akarja tartani a kaputól Maarten Vandevoordt-ot, aki immár második éve vár a sorára mögötte a Leipzigben – de persze minden segítséget megad a fiatal belgának a fejlődéshez. Aztán amikor eljön a pillanat és szögre kell akasztania a stoplist, szeretne a futballban maradni, lehetőleg a mostani klubjánál. Számára mindennél fontosabb a stabilitás és a biztonság. Boldog Lipcsében, tíz éve ugyanabban a házban élnek, nem cserélték le nagyobbra és szebbre, csak mert megtehetnék. Nem zárja ki, hogy dolgozna Magyarországon, de a család jövőjét alapvetően külföldön képzeli el. Büszke magyarságára, de arra is, hogy megállja a helyét a nyugati kulturális sokszínűségben – és egyik érzést sem helyezi a másik fölé, ő így kerek egész. Arra a felvetésre, ha majd egyszer visszatekint a pályafutására, mit tekintene inkább az örökségének, az eredményeit vagy azt, hogy mindig minden körülményben ember tudott maradni, azt felelte, mindkettő egyformán fontos, és szorosan összetartozik.
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
