Éric Roy és a Stade Brest sikerének receptje az egyszerűség
Azok után, hogy az előző idény második felében a Stade Brest általános meglepetésre Éric Roy-t nevezte ki vezetőedzőnek, és könnyedén kiharcolta a bennmaradást, a breton együttes az új szezont káprázatosan kezdte, az élmezőnyben találkozhatunk a nevükkel. A francia szakember igyekszik maximalizálni a keret adta lehetőségeket és ezt nagyon egyszerű, de annál hatásosabb módon tudja megvalósítani.
Éric Roy minden túlzás nélkül ezer szállal kötődik Nizzához, hiszen ott született, ott kezdett el futballozni, ott mutatkozott be profi labdarúgóként, majd egy évtizeden át játszott más csapatokban is, de aztán visszatért az OGC Nice-hez és innen vonult vissza. Öt évvel később a vezetőedzője is lett a csapatnak, majd ideiglenesen a sportigazgatója, és amikor a kispadon megbukott, akkor végleg átvette a vezetést az irodában. Azonban 2012 nyarán elhagyta a szülővárosát, a BeIN Sports sportcsatornánál kezdett el dolgozni, ahol hétfőtől csütörtökig 19 órától a Le Club című műsorban, péntekenként pedig a Ligue 1-mérkőzések közvetítései során találkozhattak vele a futballrajongók. 2017-ben elfogadta az RC Lens ajánlatát és a sportigazgatójuk lett, majd 2019-től ugyanezt a szerepet betöltötte a Watford FC-nél is. Időközben a tévés karrierje sem állt le, átszerződött a France Télévisions-hoz, ahol a Francia Kupa és a Ligakupa mérkőzéseit kommentálta.
A 2023-as naptári évet azonban már a Stade Brestois 29 vezetőedzőjeként kezdte. Nem kis meglepetést okoztak a bretonok a kinevezésével, hiszen Roy több mint egy évtizede nem edzősködött, így kevesen tudták, hogy mire is lehet számítani tőle. Azonban az csak a kezdet volt, hogy bent maradt a 2022-23-as szezonban a csapattal, a jelenlegi idényben még nagyobb meglepetést okoznak. Remek rajtot produkáltak, hét forduló után második a Brest, és – ahogy majd láthatjuk – még nem mutatta meg a csapat a tudása maximumát. Persze az aligha reális, hogy ennek a helyezésnek a fenntartása nem reális, a tavasszal aligha kell majd azon aggódniuk a „kalózoknak”, hogy kieshetnek.
Nyilvánvaló utasítás az edző részéről, hogy a kirúgások során ne rövid passzokkal játsszák meg a labdát, hiszen nincsenek birtokukban az ehhez szükséges képességek, így aztán a Brest sokkal inkább a direkt játékra törekszik. Ennek egyik fő oka, hogy Marco Bizot nagy hatékonysággal tudja célba juttatni a labdát nagy távolságba – összességében is kiemelkedő a passzjátéka, ám ezúttal elsősorban a hosszú átadásaira építenek a bretonok. Már az előző két szezon során is 50% felett volt az erre vonatkozó mutatója, és Roy a mostani évadban erre is rátett még egy lapáttal.
Persze mindez önmagában semmit sem érne, ha nem lenne hozzá a pályán mindig egy olyan csatár, akire fel lehet rúgni a labdát. A tavasszal ez még egyértelműen a benini Steve Mounié volt, az őszre viszont ő kissé háttérbe szorult az uruguayi Martín Satriano érkezése miatt. Az afrikai támadó 190 centiméter magas és az előző szezon során nem volt nála jobban teljesítő csatár a légi párharcokat illetően. Az uruguayi „csak” 187 centiméter és valamivel gyengébb is a légtérben, de a passzjáték terén ezt kompenzálni tudja, így kerülhetett ő az előtérbe erre a szezonra.
A második labdák begyűjtése érdekében a kapus kirúgásai, illetve hosszú labdái során a 4–3–3-as hadrend két „nyolcasa” közelebb helyezkedik a csatárhoz. Ezzel együtt a két szélső védő befelé tolódik, kicsit közelítve a biztosító „hatos” felé, hogy kialakuljon a rest defense 2-3-as formációja, illetve a szélsők is a labdát fogadó játékos felé mozognak, hogy ezzel is növeljék az esélyét annak, hogy a labdát ők fogják tudni megszerezni majd.
A csapat támadójátéka az, ahol még van hová fejlődni, mert hiába állnak előkelő helyen a helyzetkialakítások, a lövések és a várható gólok terén is, de eközben maga a gólszerzés már nem megy olyan kiemelkedően. 10,6 xG szerepel a csapat neve mellett, de csak nyolc alkalommal voltak eredményesek, ez nagyrészt abból is adódik, hogy rengeteg lövésük van, ám nem túl jó minőségűek. Ami pedig még ennél is nagyobb baj, hogy amikor viszont magas minőségű lövést generáltak jó pozíciókból, akkor azok közül sokat nem sikerült értékesíteniük, ami azt jelzi, hogy a kapu előtt precízebbeknek kell lenniük. Ez abból is adódik, hogy rengeteg beadással operálnak, ami a rendelkezésükre álló középcsatárok profiljának megvizsgálása alapján teljesen érthető. Márpedig fejjel nem sok esetben lehet magas minőségű kísérletet leadni, e mellé pedig a tizenhatoson kívülről való próbálkozások jellemzőek a brestiekre – akár a védők által kitessékelt beadások után.
Ebben kulcsszerepet játszik a két szélső, Romain Del Castillo és Jérémy Le Douaron, akik a labdás játék során a szélességet adják, és ott szeretnének egy az egy elleni párharcot vívni majd középre juttatni a labdát. Mindketten bal lábasok és többnyire Le Douaron játszik a bal oldalon, míg a cselezésben és a kapu támadásában is hatékonyabb Del Castillo a jobb oldalon, tükörszélsőként szerepel. Az ő hatékony játékának fontos eleme, hogy a jobbhátvéd Kenny Lala sokat támogatja őt. A rutinos bekk sokszor jelenik meg kettő a kettő elleni szituáció kialakításához, amikor ő le tud menni az alapvonalig, a szélső pedig hátrafelé tud mozdulni és a bal lábára tudja tenni a labdát, vagy egyből befelé tud indulni.
Azonban a „kalózok” talán még nagyobb erőssége a Roy-érában a labda nélküli játék. Idén egy egészen magas letámadással nagyon hatékony és agresszív presszinget alkalmaztak. A breton alakulat 4–1–4–1-ben helyez nyomást az ellenfelekre, méghozzá abban a hibrid felfogásban, hogy egyszerre próbálnak meg csapdákat felállítani a szélső védőknek, és közben a középső területeken emberfogással lehetetlenítik el a támadásépítést. Amint a presszing triggerhez kerül a labda, a szélső azonnal ráront, és a nyolcas is leválik az emberéről, akit a letámadás során a fedezőárnyékával kizár a játékból. A dupla nyomás azonnali döntésre kényszeríti a bekket, akinek jobb esetben a kapus marad biztonsági opció, vagy pedig egy kockázatos passzt kell megkísérelnie, amire máris le lehet csapni.
A nehezítő körülményt a progresszív labdacipelésekre képes belső védők jelentik, ellenük sokkalta pragmatikusabb felfogáshoz nyúl Roy. Ilyenkor kevésbé agresszív a presszing a középpályások bevonásával, sokkal inkább engedik a hátsó labdajáratást. Cserébe a centrális területeken az emberfogás még szorosabb, hogy a diagonális átadásokat megakadályozzák és rákényszerítsék a bekket arra, hogy ő maga induljon el. Ha ez megtörténik, akkor a gyors és precíz váltásokon múlik a bresti siker, hogy jól adják át egymásnak az embert, vagy, hogy a megfelelő játékosuk támadjon le, és jól használja a fedezőárnyékát.
A sikerességüket tökéletesen tükrözi, hogy az ellenfél térfelén és a támadóharmadon belül megszerzett labdák terén is a legjobb három között vannak.
Ha valaki figyelemmel kíséri a meccseiket, az gyorsan nyilvánvalóvá válik – egy laikus futballkedvelő számára is –, hogy nagyon jól szervezett csapatról van szó, tele olyan játékosokkal, akik értik és láthatóan elfogadják az edző módszereit. De hát miért is ne tennék, ha olyan eredményeket produkálnak, mint jelenleg? Legutóbb épp Roy szülővárosában, a szintén kiváló idénykezdetet felmutató OGC Nice játszottak, és jók voltak egy gól nélküli döntetlenre, vasárnap hazai pályán a Toulouse lesz az ellenfél.
A Stade Brest egy kis csapat, alacsony költségvetéssel dolgoznak, és ehhez tökéletesen passzoló, egyszerű, de annál hatásosabb futballt játszanak, mely meghozza a sikereket. Ezekkel pedig máris jobban lehet tervezni a jövőt, mely jelenleg elég fényesnek tűnik. A visszaesésük már-már törvényszerű lesz, de arrafelé nem is bajnoki címeket, vagy európai kupaindulást céloznak meg, hanem egy stabil, biztos lábakon álló Ligue 1-tagságot, amit úgy tűnik, hogy fognak tudni hozni a jelenlegi koncepció mentén.
Kiemelt fotó: Liam Scahill / Ligue 1 Essential
Szerző
