Észbontó sztoriból méltatlan film: sokat ígér, keveset ad A foci hőskora

Az amerikai író-újságíró Geoffrey Douglas figyelmét az 1994-es, hazai rendezésű világbajnokság fordította az európai labdarúgás felé, és ösztönözte arra, hogy kikutassa, megírja az Egyesült Államok válogatottjának sztoriját, pontosabban annak kalandos kezdeti időszakát, középpontban az 1950-es brazíliai vb-szerepléssel. Douglas felkereste a csapat öt, akkoriban még élő tagját is az események minél pontosabb rekonstruálása, megértése végett. A könyv 1996 őszén jelent meg, néhány hétre rá egy élelmes producer meg is vásárolta a kiadótól a megfilmesítés jogát, erre azonban közel egy évtizedet kellett várni. A feladatot végül két régi jó barát és rutinos, sikeres sportfilmes szakember, Angelo Pizzo és David Anspaugh vállalták el.

Angelo Pizzo forgatókönyvíró és David Anspaugh rendező, két régi barát munkában (forrás: Kristi Lee Uninterrupted)

Kosárlabda és amerikai futball után foci

A szicíliai származású forgatókönyvíró, Pizzo, és a rendező Anspaugh még az Indiana Egyetem hallgatóiként kötöttek barátságot, első közös filmjük, az 1986-os A legjobb dobás két Oscar-jelölést is kapott. A főszerepekben láthattuk Gene Hackmant, Barbara Hershey-t, és Dennis Hoppert, akik nagyszerűen jelenítették meg a vásznon az 1954-es Indiana állami kosárlabda-bajnokság győztes csapatának történetét és figuráit. A duó második, hasonlóan sikeres mozija volt az 1993-as Mindent a győzelemért!, Daniel „Rudy” Ruettiger amerikai futballista életrajzi filmje, amely szintén megtörtént eseményekre épült. A sztori feldolgozására maga Ruettiger kérte fel a párost, a filmet részben Indianában vették fel. Főszereplője Sean Astin, a Gyűrűk Ura Csavardi Samuja, aki legutóbb Bob Newby szerepében a manapság népszerű Stranger Thingsben is feltűnt.

A rendező Anspaugh eleinte húzódozott, amikor a fenti két, igencsak sikeres sportfilmjük után felmerült egy harmadik elkészítésének ötlete is, a történetet áttanulmányozva aztán kötélnek állt:

Az 1950-es világbajnokság legnagyobb meglepetése

1949 szeptemberében az Észak-Amerikai Labdarúgó Szövetség (NAFC) négyes tornát rendezett a kontinens válogatottjainak részvételével, ám Kanada visszalépésével a mezőnyt mindössze a házigazda Mexikó, az Egyesült Államok, illetve Kuba alkotta – a minitorna első két helyezettje kvalifikálta magát a következő évi brazíliai világbajnokságra. Mexikó annak rendje és módja szerint alaposan eltángálta a jenkiket Mexico Cityben, előbb 6-0-s, majd 6-2-es eredmény született; a kubaiakat azonban az első 1-1-es döntetlen után Walter Bahrék 5-2-re verték, így kijutottak a következő évi világversenyre.

Szövetségi kapitányuk, a skót William „Bill” Jeffrey – a filmben John Rhys-Davies alakítja, akit többek között a Gyűrűk Ura Gimlijeként is ismerhetünk – (fél)amatőr játékosokkal dolgozott, együttesében akadt tanár, mosogatófiú, postás, és még halottaskocsi-sofőr is a kapus Frank Borghi személyében. További érdekesség, hogy a vb-keret tagjai közül hárman, köztük a középcsatár Joe Gaetjens nem is voltak amerikai állampolgárok…

Brazíliába érve az amcsik első csoportmérkőzésükön sima 3-1-es vereséget szenvedtek Spanyolországtól, a harmadikon pedig Chile gázolta el őket (5-2), így csoportutolsóként estek ki a tornáról, örökre emlékezetes maradt viszont a második, Anglia elleni meccsük! Ezt 1950. június 29-én Belo Horizonte-ben játszották 10 000 helyi, brazil néző előtt, akik bizony az esélytelennek gondolt amerikaiakat biztatták végig a találkozó folyamán:

Hihetetlen, de vágyuk valóban teljesült, hiszen a német származású Bahr, az ihletett formában védett Borghi – a filmben őt a gyerekként maga is focizó, azóta Hollywoodban nagy karriert befutott Gerard Butler alakítja –, és persze a 38. percben győztes gólt fejelt haiti center, Gaetjens vezérletével az amerikaiak 1-0-s győzelmet arattak.

Forrás: UFWC

Gaetjens Haitin már fiatal korában kitűnt remek képességeivel és gólérzékenységével a pályán, 1947-ben költözött át továbbtanulása végett, egyetemi ösztöndíjjal New Yorkba, ahol a Brookhattan együttesében focizott – meccsenként 25 dollárt keresett, harmadik, 1949–1950-es szezonjában gólkirályi címet szerzett a helyi ligában, a játék mellett a csapat tulajának éttermében mosogatott. Sosem szerzett amerikai állampolgárságot, mindössze ennek szándékát jelentette be hivatalosan, ezért léphetett pályára az Egyesült Államok színeiben, miközben előtte és utána (utoljára 1953-ban egy Mexikó elleni vb-selejtező alkalmával) a haiti nemzeti csapatot is erősítette. Gaetjenst az Anglia elleni győztes góljáért a France Football 1994-es szavazásán beválasztották a világbajnokságok 100 hőse közé.

A két válogatott világbajnokságon ezt követően 60 év múlva 2010-ben Dél-Afrikában találkozott ismét: az Egyesült Államok gárdája a csoportkör első fordulójában 1-1-et játszott Angliával, majd Landon Donovanék megnyerték a csoportot a háromoroszlánosok előtt, ezzel a tornán bejutottak a legjobb 16 közé.

Modorosságok, hibák, bűnök

A film maga a kritikusok és a nézőközönség köréből is főleg negatív kritikákat kapott egysíkúsága, lapossága miatt: sarkosan fogalmazva az elkészült anyag egy modoros közhelyhalmaz patetikus zenével, mesterkélten régies képi világgal, számos zavaró történeti pontatlansággal, de még ezek is eltörpülnek amellett, hogy mennyi rasszista sztereotípiát, klisét puffogtatnak el benne, legyen szó angol, német, olasz, vagy brazil szereplőkről!

Gaetjens a régi haiti elithez tartozó gazdag család sarja volt, így amikor a Duvalier-rezsim 1964-ben egyre brutálisabb eszközöket kezdett használni hatalma növelése, biztosítása érdekében, családja jobbnak látta elhagyni az országot. Joe azonban maradt, hiszen ő testvéreivel és felmenőivel ellentétben sosem politizált, naivan azt gondolta, a rendszer köztiszteletben álló egykori sportolóként békén hagyja. Tévedése az életébe került: bebörtönözték, ott is halt meg mindössze 40 évesen, máig tisztázatlan körülmények között.

Francois „Papa Doc” Duvalier és fia, egyben utóda a diktátori székben, Jean-Claude „Baby Doc” Duvalier rémuralma 1957-től 1986-ig tartott Haitin, országukat ezalatt a legszélsőségesebb, kilátástalan nyomorba taszították. Papa Doc a szélsőséges populizmus és fekete nacionalizmus mellett – a futballista Joe-val ellentétben – valóban a vudu vallás híve, sőt gyakorló varázslója volt, ezért is tartjuk különösen visszataszítónak Gaetjenst a gyilkosa hitével a filmvásznon összemosni…

Pizzo és Angspaugh párosa A foci hőskora bukása után többé nem dolgozott együtt nagy sportfilmen, pályafutásuk lassan, de biztosan beleszürkült az érdektelenségbe. A rendező legutóbbi munkája, a 2012-es Little Red Wagon című dokudráma vegyes fogadtatásra talált, nem aratott átütő sikert; a forgatókönyvíró utolsó jelentős alkotása, a 2016-os Vasakarat szintén életrajzi sportdráma, az egykori világbajnok profi bokszoló Vincenzo „Vinny Paz” Pazienza történetét dolgozta fel, nem valami ütősen. Korábbi hangos sikereik után a filmesek felett a 2000-es évekre eljárt az idő, főleg abban „jeleskedtek”, hogy az olyan remek, nagy potenciállal bíró alapsztorikból, mint amilyen az 1950-es vb-szereplő amerikai fociválogatotté is, nagy jóindulattal legfeljebb középszerű mozgóképes feldolgozásokat hozzanak létre, csalódást és hiányérzetet keltve ezzel a többet, mást remélt, jobb sorsra érdemes nézőkben.

A teljes filmet ezen a linken keresztül lehet megtekinteni.

Kiemelt kép: Az egykori jobb összekötő Virginio „Gino” Pariani (1928–2007) kilátogatott a forgatásra (forrás: www.baudofamily.com)