Everest – magunkat vagy másokat kell-e menteni nyolcezer méter fölött (filmajánló)
Létezik-e olyan a hely a világon, ahol az ember csak önmagáért felel? Miért mennek oda, akiket hazavár hitves, gyermek? Az Everest című 2015-ös filmdráma első órája nem sejteti, milyen komoly válaszokat tartogat a második óra, a visszaút.
Suhajda Szilárd egész országot megrázó tragédiája legalább két filmet bizonyosan aktuálissá tett ismét. Az egyik a honlapunkon ősszel bemutatott Magasságok és mélységek, amely Erőss Zsolt halála után mutatja be felesége és gyermeke gyászfeldolgozását, hitelesen és gyönyörűen, a mélységeken át magasabbra emelve az embert.
Az özvegy, Sterczer Hilda együttműködésével megalkotott magyar filmhez hasonlóan a brit-amerikai-izlandi koprodukcióban készített 2015-ös Everest valós történetet dolgoz fel, de a maga módján „hollywoodi” módon, nem ragaszkodva minden egykori részlethez.
Csupán hegymászó szemmel talán nem is tartozna a nagy filmek közé. De túrázó szemmel is furcsa, hogy emberek olyan lazán beszélgetnek a világ legmagasabb pontjának közelében, mint könnyű kora tavaszi hózáporban a Bakonyban. Valamiért azonban tovább nézzük, és ez valószínűleg a látványossága mellett az elképesztően erős szereplőgárda. A kétórás mozifilmnek éppen a felénél járunk, és a csúcs is a félúton van az ősi alpinista alaptézis szerint.
Ezzel együtt el sem tudtuk képzelni, hogy az Everest második órájában ilyen szinten eggyé válunk a heggyel immár lefelé menet küzdő emberekkel – pedig egyet s mást már ismertünk előre a történetből. Hozzá tartozik, hogy 1996-ban, az új-zélandi Rob Hall kereskedelmi expedíciója alatt az történt a profi hegyi vezetőkkel és „ügyfeleikkel”, amit a képsorokon látunk.
Nyolcezer méter felett a legnagyobbakat is cserben hagyhatja az ítélőképesség, így a Mount Everestet ötödször megmászó Rob Hall jóhiszeműsége és engedékenysége tragédiák sorozatát indítja el. Megvisel, amit átélünk, de közelebb visz az emberi sorsok megértéséhez, önmagunkhoz, miközben a legsötétebb pillanatokban sem hal meg teljesen a remény.
Az Everest abban is segít, hogy egy ítélkezésre hajlamos társadalomban ne ítéljünk, hanem megértsünk vagy legalább elfogadjunk. Akkor is, ha sokunknak felfoghatatlan itt a tengerszint közelében, hogy miért viszik vásárra a bőrüket családos emberek, hívják őket Beck Weathersnek, Erőss Zsoltnak vagy Suhajda Szilárdnak. Beck Weathers, az Everestben szereplő amatőr amerikai hegymászó például rendre a Himalájában, a magas hegységekben talál gyógyulást az életét megnyomorító sötét lelkiállapotból.
Ahogyan nem látunk sokszor a mellettünk lévő lelkének a mélyére, ugyanúgy nem tudjuk gyakran megítélni idelentről, hogy mi a helyes emberi döntés a bajban odafent. Magunkat menteni vagy kockázatot vállalva másokon segíteni? A hegymászást követőket régóta foglalkoztató kérdés, nyolcezer méter fölött milyen normák uralkodnak, létezhet-e olyan pont a világon, ahol csak és kizárólag önmagunkért felelünk. Az Everest alatt közelebb kerülünk a válaszhoz, hiszen mindenkinek megvan rá a magáé az expedíció tagjai közül. Rátalálhatunk a sajátunkra, amely megadja a békét az utolsó képkockára.
És ahogyan a Magasságok és mélységeket bearanyozza Sterczer Hilda alakja és hozzáállása, úgy teszi gyönyörűvé az Everestet három nő drámai szerepe. Egy baráté és két feleségé: a Rob Hall cégének alaptábori menedzsereként dolgozó Helen Wiltoné, a Beck Weatherst feleségként és kétgyermekes édesanyaként hazaváró Peach Weathersé, és a Rob Hallt feleségként áldott állapotban hazaváró Jan Arnoldé.