„Évtizedes nemi különbségeket kell kiegyenlíteni” – Megan Rapinoe

A következő, eredetileg a Harvard Business Review-ban megjelent beszélgetésben több ilyen kérdéskör szóba kerül, a továbbiakban ennek a cikknek a fordítása olvasható.

– Mi az oka annak, hogy ennyire jól döntesz fontos helyzetekben?

– Ennek egy része a személyiségemből fakad. Magabiztos vagyok, szerencsére ritkán kap el a szorongás. Persze ehhez hozzájárul, hogy a csapat is igen sikeres volt az elmúlt időszakban, ha az amerikai válogatott kezdőjátékosa vagy, és pályára lépsz a világbajnokságon, az azt jelenti, hogy túl vagy egy folyamaton, hozzászoktál a nyomáshoz és a perfekcionizmushoz. Én különösen szeretem a nagy meccseket. Miután játszottam már több tízezer ember előtt, a legrosszabb rémálmaim között szerepel, hogy néhány ezer néző előtt játsszak. Szerintem mi legalább annyira showmanek, mint sportolók vagyunk, sőt, talán előbbi dominánsabb is. Imádom ezeket a pillanatokat, a fanatikus szurkolókat, a tévénézők millióit, ráadásul pontosan tudom, hogy a sportban a nőknek igen kevésszer jut ilyen figyelem.

– Egy világbajnoki tizenegyespárbaj sem emeli a pulzusodat?

– Ha hibáztál, akkor el kell fogadni a történteket, az időt nem lehet visszaforgatni. Egy lehetőséged van: még egyszer nem elkövetni ugyanazt a hibát. Sok mindent nyertem a pályafutásom során, de bukásban is volt részem bőven. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. És a győzelem sem csak a siker pillanatáról szól. Az odáig vezető út, a melletted álló emberek és a folyamatos fejlődés legalább annyira fontosak.

– Nagy vereségek, sérülések után mi segített a talpra állásban?

– Nagyon fontos, hogy ezeket a pillanatokat is megéljük. Az első hatalmas bukásom a 2011-es vb-döntő volt Japán ellen, ahol vezettünk, de az utolsó percekben kaptunk egy gólt, végül pedig tizenegyesekkel alulmaradtunk. Egy pillanatra úgy éreztem, semminek sincs értelme. De néhány kiadós sírás után mindig rájön az ember, hogy lesz következő meccs. Egy évvel később megnyertük az olimpiai döntőt ugyanazon csapat ellen, ráadásul úgy, hogy szerintem a vb-n jobb volt teljesítményünk. Ez is a sport része, nem mindig akkor nyersz, mikor a legjobb vagy. Ehhez hasonlóan a sérülések is életünk részei. Lehetünk szomorúak, kedvetlenek, de a lényeg, hogy végezzük a rehabilitációt, és találjunk addig magunknak valami elfoglaltságot. Mi sportolók ugyanúgy szenvedünk, ahogy a többi ember, de néha talán kicsit túlzásba is esünk. Egy vb-döntő elvesztése a legnagyobb tragédia egy sportoló életében, pedig gondoljunk bele, mennyi más dolog van az életben.

– Hogyan nőttél fel a csapatkapitányi feladatokhoz?

– A felnövés ebben az esetben pontos kifejezés, mert itt valóban egy folyamatról beszélünk. Fiatalon, mikor bekerülsz egy válogatottba, figyelsz, és igyekszel tanulni a rutinosabbaktól. Nekem is fantasztikus mentoraim voltak. Aztán 2016-2017 környékén azt vettem észre, hogy már én vagyok a veterán. Szerintem megvan bennem a kellő karizma, és a csapattársaim bíznak bennem. Igyekeztem továbblépni, magamra vállalni a felelősséget. A profi sport kicsit olyan, mint az Idétlen időkig című film, hiszen ugyanazt csináljuk egy évtizeden keresztül. Az, hogy magamra vállaltam a vezérszerepet, egy lehetőség volt, hogy érzelmileg és intellektuálisan is magasabb szintre lépjek. Mindig vezéregyéniség voltam a csapataimban, noha soha nem én voltam a legjobb játékos, most sem vagyok az. De képes vagyok cipelni a terhet, miközben nem vesztem el a pozitív hozzáállásomat sem. Sikeres szeretnék lenni, de másokkal karöltve, olyan környezetben, ahol mindenki azt érezheti, hogy számít a véleménye.

– Beszélgessünk az egyenlőségről és a méltányosságról.

– Alex Morgan és én nyilván élharcosai vagyunk ennek a küzdelemnek, de fontos kiemelni, hogy itt is egy egész csapat küzdelméről van szó, ami ráadásul évtizedekre nyúlik vissza. Rám több reflektorfény jut, de mások ennek a változásnak az oszlopai. Minden döntés közösen hozunk, még akkor is, ha néha időigényes tud lenni. De ha nekem kell lennem a szószólónak, szívesen elvállalom ezt a szerepet. Igazi kihívás összeegyeztetni a különböző érdekeket, hiszen mindannyiunknak megvan a saját nézőpontja. Zárt ajtók mögött vagy az öltözőben egyeztetünk, hogy mikor a média elé lépünk, az már minden esetben a csapat érdekében történhessen.

– A fizetések mellett egyéb források is vita tárgyát képzik?

– A fizetés azért fontos, mert egy szimbólum, ami alapján a társadalom megítél minket. De addig nem tudunk érdemi párbeszédet folytatni az esélyegyenlőségről, amíg nem kerülnek szóba az utánpótlásnevelés, az egészségügyi ellátás, a marketing, a brandépítés, a jegyeladás és a szponzorok kérdései. Érvelhetünk azzal, hogy a férfiak meccsein általában többen vannak, de ha ott tíz ember foglalkozik az eladásokkal, nálunk pedig egy, akkor ez nem egy fair összehasonlítás. Évtizedes nemi különbségeket kell kiegyenlíteni.

– A faji egyenlőtlenséggel kapcsolatos tüntetésekhez miért csatlakoztál?

– Magától értetődő volt. Folyamatosan nézem a híreket, igyekszem képben lenni a világ dolgaival kapcsolatban. Elképesztően erőszakos nyáron vagyunk túl, több rendőr által elkövetett gyilkossággal (Az interjú 2020-ban készül – a szerk.). Borzasztóan kezeltük a helyzetet, aki ezt nem látja, az tényleg vak. Leszbikus sportolónőként, mindennek a tudatában, tisztában voltam a kiállás fontosságával. Pláne, miután hallottam Colin Kaepernick megszólalását. Sokan nem állnak ki, ameddig nem saját bőrüket viszik vásárra, de ez nem helyes. Őszintén azt gondoltam, hogy több profi sportoló képviseltethette volna magát az ügyben.

– Hogy kezelted a reakciókat?

– Nem volt egyszerű, de nem azért, mert azt éreztem volna, hogy nincs igazam. Bízom a döntéseimben, de személyesen megviselt. Hatalmas volt a népharag, azzal vádoltak, hogy a saját érdekeimet nézem és hazaáruló vagyok. Csak megpróbáltam együttélni a dologgal, nem vesztettem szponzorokat, igaz, újakat sem szereztem. Addig nem játszottam a nemzeti válogatottban, még meg nem hozták a szükséges szabályokat. Megosztó voltam akkoriban, de a hozzám közel álló emberek, a politikai szövetségeseim végig mellettem voltak. És bizony még ez sem akkora trauma, mintha egész életemben a bőrszínem miatt kellett volna aggódnom.

– Ha cégvezetők megkérdezik tőled, mit tehetnének az inkluzivitásért, mit válaszolsz?

– Először a környezetet kell átalakítani. Nem hiszem, hogy például az NFL tulajdonosai azt mondanák, hogy nem szeretnének meleg játékosokat látni a bajnokságban, de ők jogosan érzik úgy, hogy a liga nem látja őket szívesen. A környezet alatt többek között a nyelvhasználatot, az edzési metódusokat, a munkalehetőségeket, a cég ars poeticáját értem.

– Visszatérve a csapatkapitányi szerephez, a játékostársaid között a világ legjobbjait találjuk. Hogyan tudod motiválni őket, ha épp arra van szükség?

– Azzal, hogy ápolom a személyes kapcsolatokat. Nem mindenkivel vagyok szoros barátságban, ez részben a korkülönbségből is adódik, de igyekszem mindenkire figyelmet fordítani. A vezetés nem azt jelenti, hogy ráerőltetjük a saját stílusunkat a csapatra, hanem megpróbáljuk megtalálni, hogy kinek mi a jó, mitől érzi magát kényelmesen. Természetesen a válogatottban mindenki fantasztikus játékos, de adódnak olyan szituációk, mikor valaki például keveset játszik, akkor igyekszem ott lenni és segíteni.

– Mit lestél el a játékostársaktól és az edzőktől?

– A magabiztosság, az őszinteség és az önazonosság a legfontosabbak. A jelenlegi szövetségi kapitány, Vlatko Andonovski korábban klubszinten is volt edzőm. Egy nyugodt, két lábbal a földön járó szakemberről van szó, akitől őszinte visszacsatolást kapnak a játékosok, legyen szó akár kritikáról, akár arról, ha azt kell megmondania, hogy szuper volt, amit a pályán látott. Ez így alkot egészséges egyensúlyt. Folyamatosan nagy nyomás alatt állunk, épp ezért egy kis humor sokszor sokat tud segíteni. Mark Krikorian, a jelenlegi klubedzőm szintén fantasztikus ember és remek edző.

– Te magad is önazonosnak, magabiztosnak és autentikusnak tűnsz. Ez miből fakad?

– Mintha születésemtől kezdve ilyen lennék. De az is tény, hogy nem egy megszokott környezetben nőttem fel. Egész életemben olyan sikeres nők vettek körbe, akik igyekeztek önmaguk lenni. Remek csapatok tagja voltam, számtalan csodálatos emléket gyűjtöttem. És ami még elengedhetetlen, hogy a családomtól, a páromtól és a csapattársaimtól folyamatosan őszinte visszacsatolást kapok.

– Hogy hat rád az újdonsült, futballon kívüli életed?

– Igyekszem azt is a saját belátásaim szerint szervezni. Érzem, hogy nagyon fontos és egyúttal elképesztően dinamikus és motiváló is, amit csinálok. Lehetőségünk van arra, hogy a szenvedélyünket, a futballt felhasználva tegyük jobbá a világot. A csapattársaimmal szoktunk viccelődni az új szerepemről, de a külvilág felé igyekszem a legjobb arcomat mutatni, hogy minél többen csatlakozzanak. Ahogy korábban semmit sem, ezt sem szeretném csak magam csinálni. De fontos, hogy túl komolyan sem veszem mindezt. Hatalmas privilégium, hogy olyan színpadon állok, amelynek építésében sokan részt vettek. Nem vagyok jobb senkinél. Mindenki igyekszik keményen dolgozni és mind egyenlők vagyunk.

– Sokat beszéltél a konzervatív neveltetésedről és a szülőhelyedről. Mindez hogyan befolyásolta a karrierdöntéseidet és az élethez való hozzáállásodat?

– A szüleimet néha megkérdezem, hogy konzervatívok vagytok? Mert szerintem a rossz rubrikába ikszeltek. De ez is amiatt lehet így, mert egy nyitott és szerető családban nőttem fel. A nemi szerepek nálunk teljesen kiegyenlítettek voltak, anyukám pincérnőként dolgozott, sokszor éjszakába nyúlóan, apukám pedig építészettel foglalkozott, így ő inkább napközben kereste a pénzt, de a házimunkából mindketten egyformán vették ki a részüket. Egyetemista koromban ébredtem rá arra, hogy leszbikus vagyok, és bár nem beszéltünk erről sokat, soha nem kaptam érte semmilyen bántást. A futball miatt már fiatalon sok országban jártam, így talán az átlagnál nyitottabb a világlátásom, de soha nem fogom szégyellni a származásomat! Azért lettem ilyen, mert abban a sajátos környezetben nőttem fel. Klasszikus munkásosztálybéli családom volt, van rokonom, aki a hadseregben dolgozott, a bátyám pedig hatalmas küzdelmet vívott a kábítószerrel. Mégis megvolt a lehetőségem és a képességem is, hogy elérjem a céljaimat.

– Hogy látod a karriered végét?

– Továbbra is imádom a futballt, így kedvetlenség miatt biztosan nem fogom abbahagyni. De meglátjuk, mit hoz a jövő.

Fotók: Getty Images

Kiemelt fotó: Forbes