Ezúttal nem kockáztatott Rossi, mély védekezésre építve szereztünk pontot Hollandia ellen

Marco Rossinak eddig sem volt nagy választási lehetősége, hogy kiket nevezzen a kezdőcsapatba, de azzal, hogy az alapemberek közül Kerkez Milos és Loic Nego sérülés miatt nem tudott pályára lépni, Gulácsi Péter pedig lemondta a válogatottságot az őszi mérkőzésekre, a bal oldali és a jobb oldali szárnyvédő posztra, illetve a kapus pozícióra is igazából egy-egy megoldása maradt. Sallai Roland ebben az idényben egyetlen klubmérkőzésén sem töltött egy félidőnél többet a pályán, így fizikális okokból rá sem tudott végig számítani, azonban ameddig játszott, erőssége volt a csapatnak, erről még később lesz szó. Meglepő volt azonban Fiola Attila kezdőcsapatba jelölése, aki kevésbé a technikai képzettségével, mint a harcmodorával tűnt ki korábban is a mezőnyből és most, hogy az Újpestben három mérkőzést végigjátszott a sérülése után – ezeken nem kapott gólt a csapata –, nem csak a keretbe, de a kezdőbe is bekerült a jobb oldali belső védő pozícióba. Nikitscher Tamás pedig bennmaradt a kezdőben, ő kezdett Schäfer András mellett duplahatosban és Nagy Ádám ezúttal is csak csereként szállt be a 78.percben. Nikitscher és Fiola csapatba állításával már lehetett sejteni, hogy Rossi ezen a mérkőzésen nem a labda megtartására szeretné helyezni a hangsúlyt, és ez így is történt.

A nyári Európa-bajnokságon a holland válogatott több mérkőzése után is leírtam, hogy minőségben és a szerkezeti, taktikai megfontolásokat figyelembe véve is lehetne sokkal jobb profilokat szerepeltetni a csapatban. Ezúttal ez többé-kevésbé megvalósult. Duplahatosban a Jerdy Schouten, Joey Veerman kettőshöz képest óriási előrelépés a Liverpoolban hatos poszton szárnyaló Ryan Gravenberch és a nyomás alatt is remekül passzoló Quinten Timber. Centerposzton pedig az Eb-n érthetetlen módon végig padozó Joshua Zirkzee került be, aki a felállt védelmekkel szembeni kombinatív játékban egészen kiválóan alkalmazható futballista, márpedig a magyar csapat éppen ilyen volt ezen az estén. A sérült Nathan Aké helyére balhátvédként behozott Micky van de Ven az előrejátékban, a progresszióban is óriási segítség lehet a csapat számára a labdavezetéseivel, ahogyan azt a Tottenhamben is láthatjuk hétről-hétre, ám védekezésben képes a hibákra, ahogy a Brighton&Hove Albion ellen több alkalommal is megtapasztalhattuk a múlt héten.

A játék képe a mérkőzés első percétől tisztán kirajzolódott. A hollandok járatják a labdát, kevés progresszív passzt vállalnak be, a magyarok pedig kizárólag a saját térfelükön védekeznek. Ahogyan az várható volt, Hollandia 3–2–5-ös felállásban támadott, Van de Ven húzódott be harmadik belső védőnek támadásban, Denzel Dumfries pedig, ahogy az Eb-n is szinte mindig, ötödik támadót játszott a jobb szélen. Nemcsak Zirkzee szerepeltetése, hanem Tijjani Reijndersnek a magyar védelem és középpályás sor közti játéka is arra utal, hogy úgy készült Ronald Koeman, a magyarok mélyen fognak helyezkedni és nem a mélységet jobban támadó Donyell Malent jelölte a kezdőbe, aki az Eb-n szétszedte a 0–1 után kinyíló románokat, ám kis területen viszont nem ő a legügyesebb játékos a holland csapatban. A sors fintora, hogy éppen Reijnders vesztett labdát Sallai gólja előtt és abból indult a magyar kontratámadás, mert a mezőnyben a vendégek egyik legjobbja volt. Ő volt az, akit a legtöbbször meg lehetett játszani az öt elöl lévő holland közül, rendre jól is vette át a labdát és fordult a magyar kapu felé nagy lendülettel. Öt kapura lövése volt, ami hárommal több, mint bárki másnak a mezőnyben. Ezért is rendkívül értékes játékos, mert ahogyan az Eb-n is tette, a duplahatosban is ugyanolyan kimagasló teljesítményre képes, mint támadó nyolcasként.

A hollandok támadójátéka felállt védelemmel szemben hasonlóan statikus volt, mint az Eb-n. Xavi Simons és Reijnders helycseréit leszámítva nagyon kevés volt a váltás. A hatosok bár járatták a labdát, a pozíciójukat nem változtatták és egyikük sem lépett fel hatodik támadónak, hogy ezzel létszámfölényt teremtsen csapatának az öt tagú magyar védelmi vonallal szemben. Egyszer-egyszer, amikor a magyarok már nagyon betömörültek, például az első félidő hajrájában Van de Ven fellépett Cody Gakpo mellé. Utóbbinak nagyon halovány mérkőzése volt az Eb-n látottakhoz képest, nem volt helye kilépni, és ahogyan a Liverpoolban bal oldalról indulva rávezeti a védőre a labdát és ellövi, erre ezúttal nem volt lehetősége, csak egy lövést adhatott le ígéretes helyzetből.





Mivel okozott problémát a magyar válogatott a hollandnak?

A hollandok 3–2–5-ös támadóalakzatát a magyar védekezési szisztéma alapvetően letükrözi, hiszen Sallaiék 5–2–3-ban állnak fel, amikor az ellenfél támad. Vélhetően a németek elleni 0–5 miatt - ahol az xG mutatók alapján is reális volt az öt német rúgott gól – ezúttal Rossi igyekezett elkerülni, hogy egy az egy ellen védekezzenek a játékosai, hiszen az egyéni képességek alapján természetesen a hollandok messze a magyarok előtt járnak. Az olasz szakvezető ezt úgy oldotta meg, hogy az alakzat nem változott, de az első sorban helyezkedő Varga Barnabás, Szoboszlai, Sallai hármas nem a három holland hátvédet támadta meg még a félpályánál sem, hanem arra figyeltek, hogy az irányukból ne kaphasson passzt sem Timber, sem pedig Gravenberch. Ezt egészen jól megvalósították, ezért nagyon sokszor a három védő kénytelen volt egymásnak passzolni. Ha pedig eljutott a labda a két hatos valamelyikéhez, akkor rögtön zuhant rájuk a három magyar csatár és támadták őket minden irányból.

Schäfer és Nikitscher is nagyon mélyen helyezkedett, ők segítettek a védőknek, hogy duplázni lehessen Zirkzeét, Reijnderst és Xavi Simonst, de alkalmanként a szélre is kisegítettek. Azáltal, hogy ők ennyire mélyen voltak, így gátolták Van Dijkék számára a hosszú indítás lehetőségét. Ha Gravenberch vagy Timber labdát kapott és Vargáék szorosan rajtuk voltak, akkor nem is léptek fel feléjük, csak akkor, ha szabadon kaptak labdát. A magyar védekezés alaposan túl volt biztosítva, ezáltal nagyon nehezen jutottak el a tizenhatoson belülre a hollandok és inkább csak pontrúgásokat követően voltak veszélyes helyekről leadott kísérleteik, az első félidőben pedig egyáltalán nem, összességében is csak 0,06 volt a lövéseik átlagos várható gólértéke. A második félidő második felében kezdett érződni a magyar védőkön a fáradtság, hogy folyamatosan nyomás alatt vannak. Amikor Fiola szándékosan utánarúgott a kilépő Malennek, ott megköszönhette a játékvezetőnek, hogy megkegyelmezett neki és nem állította ki.

(Forrás: MLSZ.hu)

A kontra volt a magyarok fegyvere

A magyar csapat támadójátékáról nehéz írni, mert összességében csak 24%-ban birtokoltuk a labdát. A Svájc elleni vereséget követően a labdához pozicionált játékot feladta a csapat, azóta – a szeptemberi németországi mérkőzést leszámítva – a biztos védekezésre és a saját térfélen szerzett labdából kiinduló kontrákra épít, azaz rendkívül direkten futballozik. Ez éleződött ki igazán ezen a mérkőzésen. Az egyetlen kaput eltaláló lövésből gólt szerzett a csapat, de erre hosszú távon nyilvánvalóan nehéz építeni és sokszor nyilatkozták már a stáb tagjai, hogy szeretnének játékban előrelépni és progresszívek lenni, ennek most nyoma sincsen. Ha csak az eredményt nézzük, akkor természetesen sikernek számít Hollandia ellen a döntetlen, ám az Eb-ig éppen az volt a kommunikáció, hogy a támadófutball is kezd kimunkált lenni és nem jó, ha úgy átadják a labdát az ellenfélnek, mint a 2021-es Eb-n, most mégis itt tart újra az együttes.

A pontrúgásai mindkét csapatnak nagyon veszélyesek voltak. A magyaroknál a meccs elején volt két jó kombináció, az egyik Willi Orbán fejesére kijátszva, a másik Sallai átlövésére, a többiek ügyesen izolálták őket, hogy tisztán próbálkozhassanak. A hollandok pedig rendre a rövidre rúgták be oldalról a szabadrúgásokat, általában Stephan de Vrijt keresték, de időnként más is nagyon jól érkezett a labda irányába és tudott fejelni – sajnos a gólt is egy ilyen helyzetből kaptuk, amikor Dumfries bólintott a magyar kapuba.

Kiemelt fotó: MLSZ.hu