Fede Valverde: a világklasszis mindenes

A futballtörténelemben mindig is léteztek alulértékelt játékosok, elég csak a rendre szenzációsan védő, a Real Madrid kapujából mégis kiebrudalt Keylor Navasra, a Lewandowski szintű képességekkel megáldott, de vele soha egy lapon nem említett Edin Dzekóra, vagy a blancókat ugyancsak rendre kisegítő, a legnagyobb sztárok mögött mégis csendben megbúvó Ángel Di Maríára gondolunk. Ma sincs ez persze másként, számos príma futballista küzd a valódi elismerés hiányával, közülük is talán Federico Valverde az, aki a legkevesebb dicséretet kapja, noha a glóbusz egyik legkiválóbb labdarúgója

Az elmúlt hetekben történetesen Aranylabda-módba kapcsolt. Kezdődött azzal, hogy a Benfica elleni BL-nyolcaddöntőért vívott párharcban a madridi visszavágón kiosztott két gólpasszt – előbb a jobb oldalról ragyogóan tálalt a második hullámban érkező Aurélien Tchouaméni elé, majd a félpályáról pompásan ugratta ki a megiramodó Vinícius Júniort –, aztán (szerencsésen megpattanó) győztes gólt rúgott a Celta Vigónak és remekül helyezte fel a labdát a vinklibe az Elche ellen, a kettő között pedig szenzációs mesterhármassal intézte el egymaga a Manchester Cityt. A triplát állva tapsolta a Bernabéu, napokig arról beszélt a világ, és talán sokaknál akkor esett le a tantusz, hogy „jé, ez az ember minden hangszeren játszik, nem elég, hogy bármely poszton megállja a helyét, még elképesztően technikás, eszes, gólveszélyes futballista is”. Világklasszis.

Szakmai berkekben eddig is megsüvegelt labdarúgónak számított, erre utal az egyik legnevesebb internetes szakportál, a Transfermarkt besorolása is, amely 120 millió euróra taksálja az árát, ezzel pedig a jelenlegi aktív futballisták közül a 10. legértékesebb. De noha a hivatását gyakorlók közt becsben is tartják, a széles közvélemény szemében eddig kevéssé volt előtérben, ami két dologból fakadhat. Egyrészt azok a futballisták a mindenkori legnagyobb sztárok, akik a gólokat rúgják, ők kerülnek címlapokra, őket akarják a leginkább meginterjúvolni, az ő mezükért fohászkodnak a gyerekek, és az értékük is nekik a legnagyobb, elég csak visszautalni a Transfermarktra, ahol úgy fest a sorrend: Lamine Yamal, Erling Haaland, Kylian Mbappé, Pedri, Vinícius Júnior. Az első ötből négy a gólokért felelős támadó.

Másrészt a személyiségből is adódik, hogy valaki rendre a reflektorfényben van-e. Valverde márpedig nem az a hivalkodó, harsány, mindig nyüzsgő alkat. Ő valódi csapatember, aki alázattal teszi a dolgát, és ha olykor hallatszik is panasz az entourage-ából, hogy azért kezd elege lenni abból, hogy nem a kedvelt posztján szerepeltetik, végül csak beáll a sorba, és példamutató lelkesedéssel futballozik tovább.

De talán pont ez a fajta univerzalitás, hogy a mindenkori edzője úgyis hozzá nyúl majd először, ha Jolly Jokerre van szüksége, engedi őt ritkábban ragyogni, mert ahelyett, hogy mindig nyolcasként futballozna, amely poszton minden bizonnyal a legkiválóbb játékra képes, ő ott nyújt rendkívül magas szintű teljesítményt, ahová mestere épp vezényli. Jobbhátvédbe, a középpályán ki a vonal mellé – bárhova, ahol szükség van rá. (Az összehasonlítás Szoboszlai Dominikkal ezért is lehet egyébként jogos.)

A City elleni odavágón a középpálya jobb oldaláról indulva igyekezett a legjobbját nyújtani, s mindez sikerült. Élete első mesterhármasa olyan látványosra sikeredett, hogy azt tátott szájjal leste a lelátón helyet foglaló Kylian Mbappé és Jude Bellingham is, Trent Alexander-Arnold pedig ámulatát kifejezve beszélt róla a meccs után.

„Már a Liverpool játékosaként is csodáltam. Bizonyosan a világ legalulértékeltebb futballistája. Ha egy csapatban vagy vele, akkor érted csak meg igazán, mit is jelent az ő játéka. Mindig mindenét beleteszi a meccsekbe, az egész pályát bejátssza, mindig, minden helyzetben számíthatnak rá a csapattársai. Kell ennél több?”

Aligha. A dicséretes valverdei hozzáállás a neveltetésének az eredménye.

„Édesapám plántálta belém, hogy önfeláldozónak kell lenni – mondta egy éve az UEFA honlapjának. – Ők is így gondolkodtak, amikor minden reggel elindultak dolgozni. Előfordult, hogy lemondtak a vacsoráról csak azért, hogy nekem és a testvéreimnek jusson étel. Amit gyerekként tapasztaltam, nagyban meghatároz, én pedig manapság a csapatért áldozom fel magam.”

A Real Madrid meccsein tényleg azt lehet érezni, hogy mindenki más helyett is fut, mindenhol ott van, mindenhova odaér – hát nem megint Szoboszlai ugorhat be az embernek! –, miközben lám olyan gólokra is képes, mint amilyeneket a Citynek vágott. A mesterhármasért járó labdát még a stadion parkolójában odaadta kisebbik fiának, Bautistának.

Mindent megadhat fiainak, miközben ő maga gyerekként Montevideóban örült, ha használt stoplisra lelt. Édesapja biztonsági őrként dolgozott egy kaszinóban, édesanyja takarított, ő pedig akkor volt igazán boldog, ha futballozhatott. Edzői azért nevezték el „Pajaritónak”, „Kismadárnak”, mert ide-oda repkedett a pályán, édesapja viszont a harcos énjét akarta látni. Állandó küzdésre biztatta, Valverde szerint ma is erre ösztökéli, és hogy mindig próbáljon még jobbá válni.

Kellett is gyerekként az apjának a lelkére beszélnie, mert ha a focit imádta is Fede, a futást akkoriban még kevésbé.

„Azt gondoltam, maradonai képességek lakoznak bennem" – idézte fel egy korábbi nyilatkozatát a BBC.

És amikor éppen amiatt, mert nem futott vissza, egyik edzője az ifiben lecserélte, Valverde rádöbbent, változtatnia kell.

Sikerült, és már tizenhat éves korában felfigyelt rá a nagyvilág. Az Arsenalnál próbajátékon is járt, de nem nyűgözte le a megfigyelőket, a Real Madrid szakembereit annál inkább. A Penarol szerette volna, ha még marad, ő azonban – családjával egyetemben – erre a lehetőségre várt.

Megérkezve Madridba, a második csapat öltözőjében körülnézve Gucci és más méregdrága holmikat látott csapattársain, mire ő a csóringer pólójában már-már elszégyellte magát.

„Azt éreztem akkor, én itt egy senki vagyok” – emlékezett vissza később egy spanyol lapnak adott interjújában.

Hát még mennyire megviselte, amikor kimaradt a 2018-as uruguayi vb-keretből! A La Coruna-i kölcsönjátéka után történt, a mélyütéstől padlóra került. Nem mert önfeledten futballozni, félt a hibától, megkérdőjelezte képességeit, a partnere, ma már felesége, Mina Bonino, edzői, mental coach és sportpszichológus segítségével azonban újra megtalálta önmagát, és azt a szabadságérzést, amely azelőtt mindig is átjárta a pályán. Középpályásként képes ezt az érzést leginkább megélni, de Dani Carvajal és Alexander-Arnold hiányában, kényszer szülte jobbhátvédként is minőséget produkál. Még ha nem is az álmai posztja.

„Nem jobbhátvédnek születtem” – szakadt ki belőle az egyik őszi sajtótájékoztatón, és Álvaro Arbeloánál, a sérültek felépülésének is hála nem kell már azt játszania. Visszatérhetett a középpályára. És felkapaszkodhatott arra a polcra, ahová mindig is tartozott. Ahol keveseknek jut csak hely.

Borítókép: Jose Breton/AP- theguardian.com