Fegyelmezett szenvedély – a japán futballultrák páratlan világa
A 2018-as és a 2022-es világbajnokságok egyik legemlékezetesebb kísérőjelensége a lefújás után a stadionban maguk után takarító japán szurkolók voltak; az erről készült felvételek bejárták a világsajtót. Amin a nagyvilág ledöbbent, az a japánoknak teljesen természetes. A fanatizmus, a szenvedély és a megszállottság ugyanis nem zárja ki, hogy az alapvető civilizációs viselkedési normákat a futballultrák is betartsák – és ezt a japánok hétről hétre bizonyítják is.
Noha Japán számos szubkultúrája világszerte ismert (Otaku: anime, manga, gaming, cosplay; Idol-kultúra: a modern ázsiai popipar gyakorlatilag ennek a hagyományain alapszik; Harajuku: japán alternatív divatkultúrák), a japán futballkultúráról a külföldi közönség szinte semmit sem tud. A nemzetközi rajongók millióinak figyelme az európai topfutballra irányul, Ázsia és Japán gyakorlatilag teljesen kívül esik a globális látókörön.
De a Japán futball sokáig az országon belül is perifériára szorult, hiszen évtizedeken át a baseball árnyékában volt. Az utóbbi években azonban óriási népszerűségre tett szert, egy olyan elszánt ultrakultúrával megtámogatva, amely még a rutinos szemlélőket is képes meglepni. De mielőtt megmártózunk ebben az egészen egyedi miliőben, röviden összefoglaljuk, mit is jelent a fogalom maga.
Az ultrák fanatikus, a klubjuk iránt rendíthetetlenül elkötelezett szurkolói csoportok, akik hűségükről, rituális éneklésükről és látványos koreográfiáikról ismertek. Az átlagos szurkolóknál jóval szervezettebb és intenzívebb módon támogatják csapatukat – gyakran heteket töltenek a meccsnapok előkészítésével. Az ultramozgalom az 1960-as évek végén született meg az olasz stadionok lelátóin, majd gyorsan elterjedt Európában és Dél-Amerikában is, gyökeresen átalakítva a mérkőzések hangulatát: a meccsnap élményét a könnyed szurkolásból egy szervezett, már-már színházi előadássá változtatva.
A baseballpályáktól a futballstadionokig
A mai értelemben vett futballfanatizmus meglepően friss jelenség Japánban. Miközben a baseball évtizedeken át uralta az ország sportéletét, az 1990-es években valódi futballforradalom vette kezdetét. 1993-ban azzal a szándékkal alakult meg Japán első profi futballbajnoksága, a J-League, hogy a sportág végre kilépjen a háttérből egy olyan országban, ahol addig csakis másodhegedűsként lehetett jelen.
És a J-League villámgyorsan óriási siker lett. A nézőszámok az 1992-es, még félig amatőr bajnokság 6707-es átlagáról egy év alatt több mint 19 000 főre ugrottak a profi liga második idényében. Mindeközben a hazai klubok is átalakultak, a vállalati csapatokból önállóan működő, regionális klubok jöttek létre, és köréjük építették fel a helyi szurkolói közösségeket – a rendszer mintáját a német Bundesliga adta.
A vállalati hátterű csapatokat névváltoztatásra kötelezték, a cél az volt, hogy az új entitások tükrözzék a lokalitást. Így lett a Fujitsu Soccer Clubból Kawasaki Frontale, a Hitachi FC-ből Kashiwa Reysol, a Toyota Motors SC-ből Nagoya Grampus, és így tovább. Az, hogy a klubokat szorosabban a régiójukhoz kötötték, nemcsak a vállalati dolgozókon túl tette őket vonzóbbá, de megteremtette a regionális rivalizálások táptalaját is, továbbá ösztönözte az intenzívebb szurkolói kultúrát – és végső soron a japán ultramozgalom megszületését.
Egy globális szubkultúra, jellegzetesen japán módra
Japánnak azonban nem volt mélyen gyökerező futballhagyománya, amely irányt mutathatott volna a fanatikusoknak. Az ultrák így külföldről merítettek ihletet: átvették a Dél-Amerikában és Európában bevett szurkolói kultúrát, nyelvezetet és hangzásvilágot. Ennek gyümölcse a globális és a japán hagyományoknak egy sajátos elegye, ahol a szurkolók egyik pillanatban argentin akcentussal énekelnek spanyol rigmusokat, a következőben pedig olyan látványvilágot teremtenek, akár az olasz ultrák.
Több mint 30 évvel a J-League megalapítása után, a japán futballkultúra középpontjában továbbra is a világ minden tájáról átvett hagyományok állnak. A Shimizu S-Pulse stadionjának lelátóin a brazil szamba ritmusai szólnak, az FC Tokyo drukkerei pedig a Liverpool ikonikus himnuszának, a You’ll Never Walk Alone-nak a saját magukra szabott változatát éneklik. A stadionokban sokszor európai nyelvek is feltűnnek: a Kawasaki Frontale meccsein például Forza Kawasaki és egyéb olasz feliratú transzparensek láthatók.
Mindezek mellett azonban mindig fellelhető valami egészen japán sajátosság. Amit a világ szurkolói őrületként ismer, azt Japán inkább rendezett, esztétikus elköteleződésként értelmezi. Az ultrák kultúrája – bár átveszi a külföldi minták intenzitását és odaadását – nélkülözi a politikai töltetet és az erőszakot, melyek világszerte gyakorta kísérik a futballt. A huliganizmus helyett a japán ultrák inkább erős közösségi érzést ápolnak: büszkék saját teljesítményükre és elkötelezettségükre. Kilencven percen át ugrálni, énekelni, skandálni és együtt szurkolni másokkal olyan közösségi élményt és összetartozás-érzést ad, ami felbecsülhetetlenül értékes egy olyan óriási metropoliszban, mint Tokió.
Jellemző, hogy a rivális csapatok rajongói a legnagyobb békében utaznak közös vonattal a mérkőzések helyszínére. A szurkolók büszkék arra, hogy olyan befogadó közeget teremtenek, amely mentes a más országokban előforduló harcias rivalizálásoktól; az „avatatlan” nézők számára is biztonságossá téve a meccsnapokat. A klubidentitást a közösség építésén, és nem a rivális rombolásán keresztül erősítik.
A fegyelmezett szenvedély – amely 2022-ben az egész világot lenyűgözte
A japán szurkolói ethosz egyik legismertebb példája, hogy a drukkerek a lefújás után zsákokba gyűjtik a szemetet, hogy rendben adják vissza a lelátót a stadion üzemeltetőinek, és a következő szurkolói közösségnek. Ez a gesztus egy társadalmi reflex, és a japán drukkerek kettős karakterét szimbolizálja: érzelmileg elfogultak, viselkedésben fegyelmezettek.
A japán ultrák teremtette atmoszféra nem háborús zóna, hanem közösségi identitásfal, ahol a tisztelet és a szenvedély egyszerre van jelen. A Frontale fanatikusainak már-már vallásos hevületű kántálása a teljes mérkőzés alatt megállás nélkül zeng. A hazai és a vendégszurkolók is jó fél órával a kezdő sípszó előtt rákezdenek, és a hármas sípszó után sem hagyják abba. Mindkét oldalon hatalmas, zászlókból, transzparensekből és molinókból álló, aprólékosan megtervezett látványkompozíciók emelkednek a levegőbe, így a stadion szinte fesztiválhangulatba borul. Ezeket a koreográfiákat a szurkolók gondosan megtervezik: napokkal korábban megfestik a molinókat, begyakorolják az énekeket, és a szurkolócsoportok vezetői karmesterként instruálják az egész szektort – mintha egy féktelen, de fegyelmezett zenekart vezényelnének.
Ez Japán, amely a feltétlen udvariasságáról és társadalmi harmóniájáról ismert, a stadionok hangulata mégis meglepően féktelen: a Kawasaki Frontale ultráinak harcias kántálása sokkal inkább emlékeztet az ittas angol szurkolók zúgására, mint bármi olyanra, amit az ember hagyományosan Japánnal társítana. A lelátokról áradó hangorkán simán felveszi a versenyt az angliai stadionok zajszintjével. Ami azonban lényeges különbség: a japán ultrák mindezt nem alkoholmámorban, és nem generációk óta öröklődő futballhagyományra támaszkodva teremtik meg.
A stadionokban a lefújás után sem oszlik szét gyorsan a tömeg. Még ha ki is kapnak a kedvencek, a szurkolás nem halkul el – az ultrák rendületlen támogatásának jeleként tovább zúg a lelátó. Aztán ahogy a fények lassan kialszanak, a zászlókat és molinókat elcsomagolják, a szemetet összeszedik, már nem az eredmény számít, hanem az a különleges összetartozás-élmény, amelyet a szurkolók egymás között teremtenek. Ez a legnemesebb ellenszer a nagyvárosi elszigeteltséggel szemben, amely túlságosan is jellemző a világ egyik legmagányosabb országában. Az ultráknak a futball jóval több, mint egy játék, a stadion az a hely, ahol igazán otthon lehetnek.
A japán futball messze túlmutat a sporton: prémium társadalmi termék, közösségi ünnep és generációs identitás; egy olyan sikertörténet, amely ma már nemcsak Ázsia, hanem a nagyvilág futballképzeletét is formálja.
Borítókép: japantravelplanning.com
A cikk megjelenése a Szerencsejáték Zrt. tématámogatásával valósult meg.
Szerző
