Feladatunk-e a morális felelősség keresése Suhajda Szilárdék halála ügyében?

Suhajda Szilárd, élt 1982–2023. Utóbbi dátum felfoghatatlan. Pedig magashegyi mászóról beszélünk, ennek a sportnak pedig elválaszthatatlanul része a halál. Mi, laikus szurkolók szeretünk minél kevesebbet beszélni erről, ám néhány évente újra megtanuljuk a hegyek adta leckét. Hiszen, ahogy Szilárd is fogalmazott néhány héttel indulása előtt:

„a végső szót mindig a hegy mondja ki.”

Végtelenül nyíltszívű, békés, barátságos embert ismertem meg Suhajda Szilárdban. Amikor Klein Dáviddal együtt indultak 2017-ben az Everest-expedícióra, volt alkalmunk hosszan beszélgetni, mesélt eredeti szakmájáról, az angoltanításról, az angliai munkavállalásról, amellyel anyagi hátteret kívánt teremteni expedícióihoz, egyéves gyermekéről és feleségéről Tímeáról, aki hegymászótársa volt, majd élete párja, végül expedícióinak sajtósa lett. Szilárdból mindig áradt a kedvesség, akár egy hegymászós film bemutatóján vagy személyes interjún válaszolt a kérdésekre. Sallangmentes stílusával, kendőzetlen őszinteségével, a hegyek iránti szeretetével, tiszteletével belopta magát az ember szívébe. Mindez elhomályosította a teljes képet, hiszen Szilárdot a többi magashegyi mászóhoz hasonló hévvel fűtötte a megszállottság, amely arra sarkallta, hogy nekimenjen a hegynek.

Az ilyen típusú emberek olyan csúcsokat támadnak, ahonnan a kísérletezők három-tíz százaléka soha többé nem tér haza. A K2 esetében ez az arány (nevezzük nevén: halálozási ráta) majdnem 23 százalék, Szilárd ennek dacára mégis útra kelt, első magyarként pótlólagos oxigén és serpa segítsége nélkül megmászta a hegyet, és visszajött. Mi vette rá erre? Miért indult el idén az Everestre, hogy a magyarok közül elsőként megkísérelje megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsát oxigénpalack és teherhordó segítsége nélkül? Mi veszi rá ezeket az embereket arra, hogy hobbijuknak hódolva, hátrahagyva mindent és mindenkit, újra és újra visszatérjenek a 8000 méter feletti halálzónába?

Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, okafogyottá válik több száz, talán több ezer ingerült bejegyzés, amely Erőss Zsolték 2013-as vagy Suhajda idén májusban bekövetkezett halála után napvilágot látott a közösségi médiafelületeken. Amelyek kérdőre vonják a hegymászót, és a halálból visszarángatva őt, felelősségre vonják tettéért.

A válasz egyszerű, ám félő, hogy sokak számára nem hoz megnyugvást. A magashegyi mászás sokkal több mint hobbi. Ha felszorozzuk az elhivatottsággal, köbre emeljük, majd hozzáadjuk a perzselő szenvedélyt, talán az igazság közelébe kerülünk. Életforma ez, sokak számára szinte függőség. Mi mással lehetne megmagyarázni, hogy magashegyi mászásra alkalmatlan emberek sokasága, önmagát legyőzve, hajszálra függesztve az életét, nekivág a jégesésnek, a hasadékokkal szabdalt gleccsereknek, a világ tetejének, ahol mínusz 25-30 fokban, őrjöngő szélben rajta kívül nincs élet.

Lesták Erzsébet mélyvénás trombózissal jutott fel a Sisapangma központi csúcsára (8013 méter). Emberfeletti küzdelmet kellett vívnia érte, hogy mászás közben a vérhígítója ne fagyjon meg a tűben, és be tudja adni az életet jelentő gyógyszert. Amikor az orvos jóval az expedíciót megelőzően megállapította nála a betegséget, felszólította, hogy azonnal hagyja abba a hegymászást. Fittyet hányt rá, ő az első magyar nő, aki feljutott a Sisapangmára.

Suhajdát egy barátjával egyszer 150 méteren át sodorta le a hegyről egy lavina az Alpokban. A túlélésért imádkozott a sátrában, miközben lepergett előtte az élete. Épeszű ember a trauma nyomán befejezi ezt a sportot. Ő ezután indult be igazán, három 8000-es hegyet mászott meg oxigénpalack használata nélkül.

Neszmélyi Emil honfitársaink közül elsőként, asztmásan kapaszkodott fel az Everestre a kínai oldalról egy serpa segítségével. Időlegesen elvesztette a látása 70 százalékát, ha nincs vele a segítő, esélyes, hogy a lefelé vezető úton otthagyja a fogát. Nem tántorította el, több kontinens legmagasabb csúcsára is felhágott azóta.

Erőss Zsolt a Tátrában elszenvedett balesete után azért döntött az amputáció mellett, mert másképp nem tudta volna folytatni a hegymászást. Műlábbal mászta meg a Lhocét (8516 m) és a Kancsendzöngát (8586 m) is, ahonnan végül nem tért vissza.

Ezek az emberek nem a népszerűséget hajszolják, nem akarnak a köznyilvánosság kétnapos hőseivé válni, nincs bennük feltűnési viszketegség sem. Pusztán meg akarják valósítani önmagukat. Vallják, annál jobban képtelenség megismernie az embernek önmagát, mint egy olyan 8000 méter feletti csúcson, ahol minden létező nehézséget leküzdve, az ismert emberi tűrőképesség felső határát időnként átlépve teljesítheti be valaki legnagyobb álmát. Hogy is fogalmazott Facebook-posztjában Erőss özvegye, a két 8000-es csúcsát is megjáró Sterczer Hilda, miután az eltűnt Suhajdát nem találta meg a mentőcsapat?

„Hajtunk a mókuskerékben, nap mint nap rohanuk, gürizünk, szaladunk, csináljuk, ami hasznos. Miközben észre se vesszük, hogy közben épp az életünket veszítjük el. Napról napra, és még csak nem is tudunk róla. Nem jut idő az egészségre, a családra, a kultúrára, a kedvelt hobbira, a barátokra, a közösségre, önmagamra. Fizikailag ugyan élünk, de azt életet éljük, amit élni szeretnénk? A hegymászó él. Igazán él. Tudja, mire hivatott, és ezt felvállalva mindennap valóságos életet él. Valós kihívásokkal szembesül, tisztában van a kockázattal és számol vele. Suhajda Szilárd halálával egy teljes életet élő emberrel lett kevesebb a világban.”

Forrás: Suhajda Szilárd/Facebook

Ha valaki hiteles véleményt mondhat egy magashegyi mászó elvesztéséről, ő az. Ráadásul a történelmi tapasztalatok is azt igazolják, hogy a legnagyobb tudományos felfedezéseket, kulturális és sporteredményeket azokhoz társítjuk, akik nem féltek szembe menni a többség véleményével, nem mindig álltak meg az észszerűség határán, hanem – teljesítve álmaikat – továbbmentek.

Ám sokunkban még mindezek után is dolgozik az erkölcsi dilemma: Suhajda és a többiek a családjukat hátrahagyva indultak önmegvalósító útra – a halál árnyékában. Felelősségük tudatában, feleségükkel, férjükkel egyeztetve keltek útra, de mi lesz a család legkisebb tagjaival? Azokkal, akik nem egyezhettek bele, hogy tragédia esetén egyszülős családban nőjenek fel? Morális értelemben szülőként milyen messzire mehetünk el életünk kockáztatásában? Egyetlen hegymászónak volt bátorságom feltenni ezt a kérdést, a Sisapangmát megjárt Lesták Erzsébetnek. Így felelt:

„Ha olyan embert találunk magunk mellé, aki ezt tolerálja, akkor belefér. A magashegyi mászó mindenek fölé helyezi ezt a sportot. A család, a barátok sem számítanak itt. Ha van lehetőségünk mászni, akkor nincs ami vagy aki megállítson minket. Lehet férj, feleség, gyerek, senki sem tart vissza.”

Semmi kétség, ebben a kérdésben soha nem lesz közmegegyezés, újra és újra felkorbácsolja majd az indulatokat a hegymászós halálesetek alkalmával. A másik, amiben biztos vagyok, hogy életemben eddig hat magashegyi mászóval készítettem (egy vagy több) interjút: Klein Dáviddal, Suhajda Szilárddal, Lesták Erzsébettel, Török Zsolttal, Neszmélyi Emillel és Varga Csabával. Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel azután terveztem, hogy visszatértek a Kancsendzöngáról. Közülük négyen halottak, békében nyugszanak a hegyen, amely magához láncolta őket. Családja kérésére Suhajda is ott marad. Remélem, mindent megtesznek odafent, hogy idelent ritkábban kelljen megemlékező anyagot írnunk és a moralitásról elmélkednünk.

Kiemelt kép: Suhajda Szilárd/Facebook