Ferrari – Féktelen száguldás a halál árnyékában (filmkritika)

Pedig Mann eleve nyerő helyzetből indult, hiszen egy jó autóversenyzős mozihoz nem kell különösebb fantázia, azt a sebesség és a látvány könnyedén elviszi a hátán, a Ferrari név pedig egy olyan szupermágnes, amely világszerte milliószám képes bevonzani a kultikus olasz csúcsmárka rajongóit – és az autósport szerelmeseit a filmszínházakba. Ráadásul a rendezői alapkoncepció sem volt rossz, hiszen Enzo Ferrari (Adam Driver) életének azon időszakában játszódik, amikor a szakmai és a magánélete is összeomlóban van, miközben a múlt gyógyíthatatlan sebei is szüntelenül sajdítják a főszereplő látszólag háboríthatatlan lelkét.

Filmünk 1957-be repít minket vissza (28 évvel vagyunk a Scuderia Ferrari megalapítása után): a második világháború viszontagságait követően (a gyár a világégés idején az olasz hadigazdaság része lett, bombatalálat is érte) felélesztett vállalat a csőd szélén táncol. A túlélés záloga a Mille Miglia (ezer mérföld) nevű, fél Itáliát megkerülő 1600 kilométeres verseny, ahol a Ferrarinak a (szintén anyagi problémákkal küszködő) rivális Maserati autóit kellene megelőzni, hogy a győzelem dicsősége felpörgesse az utcai autós eladásokat, így téve lehetővé a versenyzés további finanszírozását – és a cég eladásának elkerülését. Mindeközben a kettős életet élő Enzo házassága is romokban van, felesége, Laura (Penélope Cruz) képtelen kitörni az egy évvel korábban gyógyíthatatlan izomsorvadásban elhunyt fiuk gyászából, ráadásul a férjét okolja Dino elvesztéséért. A tragédia után a közös modenai otthon már pusztán az idillikus látszat fenntartásáról szól, a férfi az éjszakákat a vidéki házában rejtegetett titkos családjánál tölti. Lina Lardi (Shailene Woodley) sokkal több, mint szerető, Enzo a háború vége óta szerelmes a nőbe, aki egy gyermeket is szült neki, Piero (Giuseppe Festinese) így Dino halála után Ferrari egyetlen potenciális örökösévé vált. Lina szüntelenül ostromolja, hogy végre valahára vállalja fel és vegye a nevére a fiút, erre azonban a gyakorló keresztény férfi nem hajlandó. S bár Enzo számára mindkét családja láthatóan fontos, egyetlen igazi szenvedélye a versenyzés, ráadásul a Ferrari-birodalomban felesége nem pusztán tulajdonos társa, de az üzlet gazdasági részéhez őnála sokkal jobban is ért. Magánéleti csatározásaik így óhatatlanul összefonódnak a céges ügyekkel, Laura ennek köszönhetően leplezi le férje titkos életét. Az elhagyatottságán és a hűtlen férfi kicsapongásain már régen és nagyvonalúan felülemelkedő nő számára azon felismerés, hogy egy évtizede tartó másik szerelem, és annak gyümölcse, Piero áll ura titkos élete középpontjában, az utolsó tőrdöfés a szívébe. S ha főhősünknek nem lenne elég, hogy Laura szenvedéllyel fűtött haragja, és Lina csendes-gyilkos nyomásgyakorlása között őrlődik, fékezhetetlen ambíciójával közvetett módon több ízben a halálba hajszolja a versenyzőit, így a sajtó is állandóan ostromolja őt.

Bőven lett volna tehát miből építkeznie Mann-nak, mégis az a nézői érzet, hogy e film nem Enzo Ferrari portréja, pusztán csak annak sebtében felskiccelt vázlata. Mert ugyan miközben a Commendatore Laura, Lina és a benzingőz szent háromszögében elszántan és határozottan igyekszik sziklaként magasodni és mindenki előtt a legjobbját nyújtani, ezt-azt meg is tudunk róla, de az ember maga mégis láthatatlan marad. Látjuk templomban szentmisén, ismerjük a legmegrázóbb traumáit, hogy 18 évesen elveszítette az apját és a bátyját, aztán el kellett temetnie a saját fiát. Tudjuk, hogy a gyász őt is emészti, hogy mindent megtett, amit emberileg lehetett, hogy megmentse a fiát, akinek minden áldott reggel meglátogatja a sírhelyét. Megismerjük az autóversenyzés iránti összetett szenvedélyét, a tervrajzok felett elmélkedő mérnököt, a győzelem delíriumos mámorának bármit alárendelő Ferrari-nagyfőnököt, aki a versenyzői halálán úgy lép át, mint egy szemfüles járókelő egy kutyagumin.

Pedig Adam Driver játékára nem sok panaszunk lehet, ennél jobban aligha hasonulhatott volna Ferrari személyével, nagyobbat pedig talán csak a Házassági történetben játszott. Remekül hozza a napszemüvege mögé bújt, esendőségét mindenáron leplező, rendíthetetlen férfi figuráját. Penélope Cruz azonban így is ellopja előle a show-t, egyértelműen övé a film legjobb alakítása, az ő játéka pedig nemcsak Drivert, de az általa megjelenített karaktert is beárnyékolja, ami kifejezetten rosszul áll a filmnek. Shailene Woodley Linája viszont közel sem ennyire meggyőző, halovány és erőtlen, kvázi saját magát teszi zárójelbe, és bár a történet szerint mindennél fontosabb neki a fia sorsa és jövője (hogy viselhesse édesapja nevét), ehhez képest Cruz a gyászában is ezerszer hitelesebb édesanyaként, mint ő. Feltétlenül meg kell említenünk két, a történet szempontjából fontos, a filmben azonban méltatlanul háttérbe szorított mellékszereplőt, Enzo két topversenyzőjét, Alfonso de Portagót (Gabriel Leone) és Piero Taruffit (Patrick Dempsey), akik úgy is emlékezetesek, hogy alig jutott nekik játékidő, és akkor sem igazán beszéltek.

Michael Mann precízen törekedett arra, hogy a Ferrari-történet (egy kis szemelvényébe) és a versenyzés keretrendszerébe ágyazza a családi drámát, és ez tulajdonképpen sikerült is neki, viszont ez a mesterkélt egyensúlyozás nem segíti a film sodrását, amely így nem talál utat a nézőhöz és végső soron fókusz nélkül marad. Mann sem a főszereplők karaktereit nem bontja ki igazán, sem a Ferrari legendáriumát nem mutatja be, és az autóversenyzés kulisszái mögé is csak néhány rövidke snitt erejéig enged betekintést. Ugyan a filmben szerepel Stirling Moss (Ben Collins), és megemlítik Juan Manuel Fangiót, illetve Alberto Ascarit is, a Formula–1 kifejezés még csak el sem hangzik benne… És ez egy bő kétórás, Ferrari címen futó, (részben) autóversenyzős mozi esetében azért minimum furcsa. Ennek ellenére, a Ferrari nem egy unalmas film, a figyelem megragadására nagyon is alkalmas és szórakoztatni is tudja a nézőjét. Az eredeti, festői olaszországi helyszínek rengeteget dobnak rajta, de Erik Messerschmidt operatőr is hozzáteszi a magáét. Rendben van a zene is, és amikor felbőg a tűzpiros versenygép motorja, másra nincs is szükség. A film eleji tesztpályás jelenetre, illetve a grandiózus Mille Miglia verseny látványosságára sem lehet panasz – azt leszámítva, hogy mindkét esetben döbbenetesen amatőrnek tetszik a tragédiába torkolló balesetek ábrázolása, amelyek a vizuális effektek kategóriájában 20 évvel ezelőtt sem álltak volna helyt.

Filmünk persze nem ezen a két banánhéjon hasal el, az élesszemű, rutinos néző is csak meghökken, de lendületből tovább lép a cselekménnyel együtt. A lezárás az, ami végtére determinálja Michael Mann legújabb alkotását: a befejezés ugyanis kínosan közhelyes és bántóan vérszegény.

Félreértés ne essék, az elmúlt években drámaian meggyengült nagyjátékfilmes felhozatalt tekintve már ez is valami. Manapság egy ilyen, az átlagosnál valamivel erősebb film kifejezetten üdítőleg képes hatni, néhány erős színészi alakítással, szemet gyönyörködtető látványvilággal és az ügyesen adagolt adrenalinnal hosszabb-rövidebb ideig zsebre is tudja vágni az igényeit a kínálati oldal silánysága miatt önkéntelenül is lejjebb adó közönséget. A konkurencia hiánya azonban nem skálázhat fel egy alkotást, ezen illúzió nem lehet művészi érték. Így a Ferrari a vége főcím után gyorsan elengedi a nézőjét (hiszen valójában magával sem ragadta), a lecsengése rövid és illékony, és nem arra gondolunk, de jó lesz majd újra nézni, hanem hogy egy ilyen nagyszabású és ígéretes történetet miért nem lehetett prémium minőségben a vászonra vinni. Nagy kár érte.

Kiemelt kép: Neon