Vissza az elitbe (?) – mire juthat a megerősödött Chelsea?

Aligha képzelhettük volna el korábban, hogy az átigazolásoktól való eltiltás és egy világjárvány kombinációja bármilyen klub jövőképére pozitív hatással lehet. Erre a tézisre cáfol rá idén nyáron a Chelsea, akik az alapvetően biztató első Lampard-szezon után néhány szinttel magasabb fokozatba kapcsoltak, és az Abramovics-éra fénykorát idéző költekezéssel igyekeznek visszatérni az európai klubfutball elitjébe. De mi várható az új idényben a fél kezdőcsapatnyi játékost szerződtető „Kékektől”? – Pécsi Zalán írása.


Vajon mire jut a Chelsea a Premier League-ben? Az összes összecsapásukra fogadhatsz az Unibet oldalán!


Kevés edző állhatott az elmúlt másfél évtized során olyan baljós előjelekkel munkába a Stamford Bridge-en, mint ahogy azt Frank Lampard tette tavaly. A Maurizio Sarri rövid regnálása alatt érezhető feszült hangulatot csak tetézte, hogy a klub Eden Hazard személyében nemcsak az egy évvel korábbi keret, de a klub egész történetének egyik legjobb játékosától volt kénytelen megválni, miközben a FIFA által szankcionált átigazolási (valójában regisztrációs) tiltás azt jelentette, hogy a már korábban megszerzett Christian Pulisic-en kívül senkivel nem tudták pótolni a belga szupersztárt. Maga Lampard kinevezése is megúszós döntésnek tűnt a vezetőség részéről: egy klublegendával a kispadon a szurkolók is könnyebben elviselnek egy átmeneti szezont, aztán majd utána lesz idő kigondolni a „hogyan továbbot”.

 

A fiatal mester első idényével a Premier League újraindítása előtt már foglalkoztunk oldalunkon, ám ahhoz, hogy helyén tudjuk kezelni a gárda eddigi eredményeit és jelenlegi szükségleteit, nem árt röviden átvenni, mik voltak a londoni együttes legmarkánsabb ismertetőjegyei. A szezon elejére jelentősen megfiatalított Chelsea az alapvetőbb statisztikai adatok alapján a bajnokság harmadik legjobban teljesítő csapata volt: amellett, hogy ők követik a Liverpool – Manchester City párost a jó minőségű helyzetek kialakításában (xG), az első benyomás ellenére Lampardék védelme sem (mindig) volt teljes csőd – az ellenfélnek engedélyezett lehetőségek veszélyességét (xGA) tekintve szintén a képzeletbeli dobogó legalsó fokát foglalják el.

Míg Abrahamék szemre sokszor kifejezetten tetszetős, rövidpasszos, kombinatív támadójátékát méltán érte sok dicséret a szezon első felében, addig mindez a csapatszintű védekezésről már kevésbé volt elmondható. A Chelsea szinte az egész idény során agresszív, magas letámadással operált (a támadóharmadban a nyomásgyakorlások és a sikeres szerelések számában egyaránt ötödikek voltak a ligában), ám ha ez nem vezetett eredményre, abból rendre komoly veszély alakult ki kapujuk előtt. A londoniak látványosan szenvednek a védekező átrendeződések során, nyolc kontratámadásból kapott góljuk pedig az egész Premier League legrosszabb mutatója – a kontextus kedvéért, utoljára e tekintetben ilyen gyengén a Cardiff City teljesített még a 2013-2014-es szezonban (!!), a klasszikus Top 6 csapatai közül pedig senki nem engedett négynél több ilyen találatot az elmúlt öt év során.
Egy másik, jóval triviálisabb ok a rengetegszer említett kapuskérdés. Kepa Arrizabalaga nagycsapatok léptékével nézve történelmien borzasztó idényt futott, a kapujára érkező lövések „nehézségét” mérő Post-Shot xG-jét 9.6-tal védte alá, magyarán gyakorlatilag tízzel több gólt kapott, mint az egy átlag topligás hálóőrtől elvárható lenne az adott szituációkban. Ez a mutató 205, az öt európai topbajnokság valamelyikében pályára lépő kapus közül a 203. helyre volt elegendő – aligha kell tovább magyarázni, milyen hátrányt jelent a topligák statisztikailag harmadik legrosszabb (de cserébe legdrágább) portásával végigvinni egy szezont.


Forrás: fbref.com

Egy ilyen év után aztán megnyílt a pénzcsap, és néhány hónap leforgása alatt féltucatnyi játékos költözött (vagy költözik) London kék felébe. Elsőként Hakim Ziyech írt alá nem sokkal a januári ablak bezárta után, őt követte Timo Werner némileg meglepő megszerzése, majd az elmúlt héten ismét felpörögtek az események: három egymás követő napon három védő érkezett Ben Chilwell, Malang Sarr (aki a következő évet kölcsönben tölti majd) és Thiago Silva személyében.
Ennyi – és ilyen minőségű – érkező is bőven indokolná az idei nyár ötcsillagos minősítését, de a slusszpoén még minden bizonnyal hátra van. Ha hinni lehet a transzferhírek atyaúristenének, Fabrizio Romanónak – márpedig neki szinte mindig lehet –, akkor e sorok írásakor a Marina Granovskaia vezette stáb már az utolsó simításokat végzi a Bayer Leverkusennel Kai Havertz klubváltásán, amit napokon belül hivatalossá is tehetnek.

 


Na, de mit várhatunk az új érkezőktől és a megerősödött Chelsea-től?


 

A legegyszerűbben magyarázható üzlet mindenképp Chilwell megszerzése volt. A Stamford Bridge-en Ashley Cole 2014-es távozása óta folyamatosan aktuális a balhátvéd-kérdés, amit hol Azpilicueta átvezénylésével, hol Conte háromvédős rendszerével sikerült elodázni, de megoldani nem. Az elmúlt két idényben a napnál is világosabbá vált, hogy Marcos Alonso támadó erényei nem kompenzálják igen súlyos védekezésbeli hiányosságait, a vetélytársának igazolt Emerson Palmieri pedig a játék semmilyen elemében nem tudott megfelelni az elvárásoknak. Chilwell érkezésével a „Kékek” biztosra mentek: igaz, nem olcsón (50 millió euró környékén állapodtak meg a felek), de lecsaptak az angol válogatott első számú balbekkjére, akinek ráadásul a Leicesterben már bőven volt ideje megismerkedni azzal a támadó szerepkörrel, amit feltehetően Lampard is szán majd neki.

 

Kétségtelenül sokkal több izgalmat – és ezzel együtt rizikót – jelent Thiago Silva leigazolása; na persze nem anyagi szempontból, hiszen a PSG volt kapitánya ingyen érkezett és a hírek szerint párizsi fizetéséből is hajlandó volt alaposan engedni. A brazil középhátvéd épp a hetekben vezette előző klubját története első BL-fináléjába, ráadásul mindezt a legkevesebb kapott góllal tették, tehát minden jel arra utal, hogy Silva még a legmagasabb szinten is tökéletesen megállja a helyét, akár a Chelsea-re is jellemző magas védelmi vonalban játszva. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az új szerzemény egy hónapon belül betölti a 36-ot, ilyen idős korban pedig emberemlékezet óta nem láthattunk ekkora kaliberű, sikeres kimenetelű transzfert – főleg, hogy az elkerülhetetlen fizikai visszaesésre csak ráerősíthet majd, hogy Silva egy számára ismeretlen, a korábbi pontvadászatainál jóval intenzívebb és megterhelőbb ligában kell helyt álljon.



Mégis nagyon sok szempontból logikus a brazil védő rövidtávú foglalkoztatása londoni részről. Lampard egyik legnagyobb problémája volt a mögöttünk hagyott szezonban, hogy középhátvédei nagyjából azonos – nem túlságosan magas – szinten teljesítettek, így szinte folyamatosan váltogatva a párokat (vagy adott esetben hármasokat) próbálta megtalálni az ideális összeállítást. Hiába van már közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz , egyértelmű, hogy Thiago Silva jelenlegi állapotában is a legmegbízhatóbb opciót fogja jelenteni a védelem tengelyébe, de defenzív képességei mellett egy másik, hasonlóan fontos és eddig hiánycikknek számító értéket ad a meglévő kerethez: világklasszis színvonalú passzjátékát.
A francia ligában meccsenként átlagolt 5.2 progresszív átadása még a bajnokságok közötti különbséget számításba véve is kitűnő mutató, főleg, ha tudjuk, hogy a londoniaknál eddig Antonio Rüdiger bizonyult eddig a legjobbnak e tekintetben 3.8-cal. Emellett a brazil jellemzően letámadás ellenére sem jön zavarba, a BL-ben 90 percenként 10.3 sikeres passzt jegyzett nyomás alatt, amivel olyan labdabiztos hátvédeket előz meg, mint a volt csapattárs Presnel Kimpenbe, Sergio Ramos, Gerard Piqué, vagy a végső győztes Bayern München alapembere, David Alaba.

Egy másik aspektusa Silva érkezésének nehezen mérhető, de a legkevésbé sem elhanyagolható. Frank Lampard egyik visszatérő kritikája csapata felé a pályán való kommunikáció hiánya, ami az újraindítás után még feltűnőbbé vált a néma stadionokban. Helyszíni beszámolók alapján a „Kékek” két leghangosabb játékosa Kepa és Jorginho, két olyan személy, akik ideális esetben a következő szezontól minél kevesebb szerephez kéne jussanak. Épp ezért felbecsülhetetlen egy ennyire tapasztalt vezéregyéniség jelenléte, aki nemcsak az öltözőben segítheti a fiatalokat, hanem – nyelvi akadályok ide vagy oda, de – a pályán is irányítani tudja társait.



Míg a védelem volt a Chelsea azon pontja, ami nyilvánvaló erősítésre szorult, végül úgy tűnik, a támadószekcióban várhatunk igazán drasztikus változásokat – valószínűnek tűnik, hogy a tavaly megszokott első négyesből idén mindössze egyvalaki fog tudni rendszeres játéklehetőséghez jutni. Willian és Pedro távozásából főként előbbi kiválása jelenthet érzékeny veszteséget, mivel a brazil volt a keret egyetlen tagja, aki igazán jó lett volna a támadóharmadban történő labdatartásban – igaz, e szerepre Kai Havertz tökéletesen alkalmas -, így nem jelentene meglepetést, ha a londoniak eddig is igen lényegre törő támadójátéka még direktebb stílus felé tolódna el.

Ennek a váltásnak a megtestesítője lehetne Lampard első igazolása, Hakim Ziyech. Feltehetően a marokkói szélső fogja átvenni az Arsenalhoz távozó játékos helyét a pálya jobb oldalán, ám játékstílusuk nem is különbözhetne jobban egymástól. Ezt támasztják alá a smarterscout értékei is (az oldal statisztikai adatok alapján 1-től 99-ig terjedő skálán értékeli a játékosokat adott szempontok szerint): míg Willian valóban a labdatartásban jeleskedik leginkább (75-ös értékkel), Ziyech-re mindez egyáltalán nem jellemző (57). Cserébe az Ajaxtól érkező támadó extrémen magas számokat produkál a kapu irányába való direkt átadások és termelékenység tekintetében is (88, illetve 97) – két olyan tulajdonság, amit a „Kékek” szurkolói mindig is hiányoltak a brazil játékából. A marokkói védjegyévé vált éles, a védelem mögé belőtt passzaihoz pedig úgy néz ki, hamar hozzászokhatnak Londonban is: a Brighton elleni barátságos meccsen négy perc sem kellett, hogy egy hasonló labdával kulcsszerepet játsszon Timo Werner első Chelsea-góljában.



Ezzel el is jutottunk a(z első) német szerzeményhez. Az RB Leipzig ászának leigazolása szinte a semmiből érkezett, és könnyen lehet, ha nem szól közbe a koronavírus-járvány, akkor a kezdődő Premier League-szezont nem Frank Lampard, hanem Jürgen Klopp útmutatását követve kezdhette volna meg. Az persze nem lehetett kérdés, hogy a „Kékeknek” le kell csapniuk a lehetőségre: 53 millió euró a mai piacon aligha mondható soknak egy játékosért, aki meccsenként kereken 1 xG+xA-t átlagolt a Bundesligában – ennél csak az Aranylabdára méltó szezont futó Robert Lewandowski büszkélkedhet jobb számokkal.
Az már sokkal inkább, hogy a támadószekció mely részébe fogja Lampard beilleszteni Wernert, aki Lipcsében már megmutatta, hogy a középcsatár posztja mellett otthon érzi magát a balszélen és kissé visszavonva, kvázi a tízes pozíciójában egyaránt. Nagelsmann irányítása alatt általában két csatár egyikeként, egy fizikálisabb partner mellett szerepelt, rendszeresen mélyen visszalépve a labdákért. Emellett hiába játszott papíron középen, általában balról indulva támadta az ellenfél tizenhatosát, ami hőtérképén is jól kirajzolódik.


Forrás: smarterscout.com

Mindezek alapján több lehetőség is körvonalazódik Lampard előtt. Megpróbálhatja Wernert Tammy Abraham mellett csatárként alkalmazni egy 4-4-2 / 4-2-2-2-es felállásban, amiben Havertznek lenne nehezebb helyet találni, vagy 4-2-3-1-ben indulhatna a balszélről, ám így az újraindítás óta szenzációsan futballozó Christian Pulisic találhatná magát a kispadon. A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, hogy Werner (papíron) egyedüli csatárként szerepjen 4-2-3-1-es formációban, mögötte honfitársával, feltehetően egy rugalmas, folyamatos helycserékkel operáló rendszerben. Bár egy első barátságos mérkőzésből sosem szabad messzemenő következtetéseket levonni, utóbbit láthattuk kirajzolódni a Brighton ellen is. Werner kilencesként játszott, a tízes pozíciójából pedig Ruben Loftus-Cheek támogatta, ám a labdakihozataloknál a német esetenként egészen Kanté és Kovacic mellé is visszamozgott a labdákért, ilyenkor pedig az angol középpályás foglalta el helyét a csapat élén.



Ha Lampard valóban a 4-2-3-1-es felállás mellett teszi le voksát, akkor új csatára mögé nem is kívánhatna megfelelőbb játszótársat Kai Havertznél. A „Kékek” leendő rekordigazolásának nem jelenthet problémát a pozíciós rotáció, hiszen a Leverkusennél szinte minden poszton szerepelt már, ami szóba jöhet. Bár legtöbbször tízesként számolt vele Peter Bosz, az elmúlt két szezon során egyaránt több, mint ezer játékpercet kapott nyolcasként és jobbszélsőként is, idén tavasszal pedig valósággal szárnyalt, amikor csatárként vagy hamis kilencesként alkalmazta a holland edző – a WhoScored adatai szerint a mögöttünk hagyott idényben hét ilyen mérkőzésén pontosan ugyanennyiszer vette be az ellenfelek kapuját, emellett pedig egy asszisztot is jegyzett.

Hiába képes olykor szemkápráztató dolgokra a játékszerrel, Havertz legnagyobb erénye talán pont a labda nélküli játéka. Páratlan módon képes észrevenni mind a vonalak között, mind a védelem mögött megnyíló területeket, amiből aztán egyenesen következik a kapu előtti hatékonysága is: középpályás létére próbálkozásai kifejezetten magas minőségűek (0.14 NPxG lövésenként, a Chelsea keretében ennél csak a két csatár, Tammy Abraham és Olivier Giroud tud jobbat felmutatni a rendszeresen pályára lépő játékosok közül) és kiváló hatékonysággal értékesíti ezeket a helyzeteket – átlagosan minden ötödik kísérletéből gól született az előző szezonban.


Havertz kitűnő labda nélküli mozgását jól szemlélteti, hogy milyen veszélyes helyekről szerzi góljait (zölddel jelölve), forrás: understat.com

Talán mondani sem kell, de a támadók egymás mellé illesztése csak a könnyebb része a Lampard előtt álló feladatnak. Ahogy arra már utaltunk, a londoniak legnagyobb gondja tavaly a kontrák elleni sebezhetőségük volt, különös tekintettel a középpályás védekezésre. A fiatal edző erre többféleképpen próbált és próbálhat megoldást találni. Egyik ilyen opció a háromvédős rendszer, ám ez mindig sokkal inkább tűnt átmeneti változtatásnak néhány rosszabb eredmény után, mintsem állandó, hosszú távú tervnek – igaz, esetenként, mint például a Spurs elleni rangadókon nagyon jó érzékkel váltottak Lampardék, így biztos, hogy az előttünk álló szezonban is fogjuk néha látni „háromvédőzni” a Chelsea-t.

 

Alapvetően azonban tisztán látszott, hogy „A-tervként” mindenképp négyvédős rendszerben gondolkodik az edzői stáb. Kérdés, hogy működhet úgy ez a csapat, hogy ne váljon teljesen orrnehézzé?

 

A már prognosztizált 4-2-3-1 esetén egy hatalmas kérdőjel van: N’Golo Kanté, egészen pontosan az ő bevethetősége. Az nem újdonság, hogy a francia örökmozgó a világ egyik, ha nem a legjobb labdaszerzője double pivotban játszva, azonban az előző idényben ezt ritkán mutathatta meg – minden sorozatot ideértve csapatának 65 mérkőzéséből csak 28 alkalommal tudott pályára lépni, ez a meccsek mindössze 43%-át jelenti! Az igazi probléma az, hogy a világbajnok játékosnak meg csak hasonló kaliberű helyettese sincs. A szezon legjobbának választott Mateo Kovacic bár kompetens annyira védekezésben, hogy Kanté mellett ne tűnjenek fel hiányosságai, azt már nem bírja el az együttes, ha Jorginhoval párban kell szerepeljenek. A brazil-olasz mélységi irányítónak egyszerűen nincsenek meg azok a fizikai adottságai, amik egy kétfős középpálya lefedéséhez szükségeltetnek, más klasszikus középső középpályás hiányában pedig így sokáig nem is jöhetett szóba a 4-2-3-1 a csapat „hetesének” távollétében. Erre egy megoldást jelenthet a fiatal Billy Gilmour, aki a Liverpool elleni Ligakupa-találkozón nyújtott teljesítményével robbant be a köztudatba, vagy esetleg Ethan Ampadu, aki bár Lipcsében alig jutott játéklehetőséghez, a klubnál tartása nyújthatna egy kis mélységet a jelenleg igen vékony labdaszerző középpályás szerepkörre.

 

Akárhogy is legyen, Lampardnak konzervatívabb utasításokkal kell ellátnia csapatát, ha csökkenteni akarja az ellentámadások végén kapott góljaik számát. Tavaly gyakran előfordult, hogy míg Kovacic visszalépett felszedni a középhátvédektől a labdát, Kanté feljebb lépve, a vonalak között várta azt. Emellett a két szelsőhátvéd is rendszeresen magasan helyezkedik, így egy esetleges labdavesztés esetén a két belső védőt legfeljebb egy középpályás tudja segíteni a támadás elhárításában. Miután Werner és Havertz személyében két, a vonalak között nagyszerűen mozgó játékost szerzett a Chelsea, a két mélyebben bevetett középpályás megteheti, hogy a labda mögött helyezkedjenek, főleg, hogy Thiago Silva érkezésével már a védelemben is van valaki, aki megbízhatóan képes megtalálni a csapattársait. Ezzel, és kissé visszavontabb szélső hátvédekkel talán elkerülhetőbbek lennének a „Kékek” által tavaly oly sokszor elszenvedett lerohanások.

Végül meg kell említeni Mason Mount szerepét is: a fiatal angol várakozáson felül teljesített első szezonjában a Stamford Bridge-en, azonban Havertz érkezésével feltehetően jövőre elveszíti a „legtöbbet foglalkoztatott játékos” címét. Ismervén azonban kivételes labda nélkül teherbírását és a csapat letámadásában játszott kulcsszerepét, senki ne lepődjön meg, ha a nehezebb mérkőzéseken valamelyik új szerzemény kárára inkább őt fogja tízesként preferálni Lampard.

 

A másik lehetőséget a 4-3-3-as játékrendszer jelentheti. Lampard először az újraindítást követően tette Kantét a hatos pozícióba, akinek bár nem ez a szerepkör fekszik a legjobban, még így is ő tudja a leghatékonyabban biztosítani a védelem előtti területet. A bajnokság finisébe érve egyre többször láthattuk, hogy a védekező középpályás előtt két erősen támadó szellemű nyolcassal – amolyan Manchester City-módra – állt fel a Chelsea, ám ez nem meglepő módon volt, hogy visszafelé sült el. Mivel Mount inkább a pálya bal, Havertz pedig a jobb oldalán érzi otthonosan magát, így elméletileg semmi akadálya nem lenne a két fiatal együttes szerepeltetésének, a kihívást ismételten az jelenti, hogy miként lehetne a mögöttük keletkező területet betölteni. A Crystal Palace ellen kapott góljuk tökéletesen szemlélteti a problémát:


Reece James labdavesztése után Gilmour kénytelen kilépni a jobbhátvéd helyére, így viszont a magasan helyezkedő középpályások és a szélességet biztosító szélsőhátvédek miatt Zaha teljesen zavartalanul veheti át a labdát gólja előtt.

Ha valóban a Guardiola által kitaposott utat szeretné járni a Chelsea, akkor Lampardnak mindenképp kompromisszumokat kell kötnie, már ami a szélső védői használatát illeti. A City úgy tehermentesítette támadó szellemű középpályásait, hogy a szélsőhátvédek középre húzódtak labdabirtokláskor, ezzel biztosítva a pálya centrumát az ellentámadások ellen. Erre a feladatra tökéletesen alkalmas lehet Reece James, aki a Wiganben már bőven gyűjtött tapasztalatot középső középpályásként, az viszont kérdéses, hogy a friss igazolás Ben Chilwellt is hasonló módon szeretné-e használni Lampard.

 

Igaz, további nagy költekezésre már nem lehet számítani, utolsó pontként nem lehet elmenni a kapuskérdés mellett. Miután egyaránt Caballero kezdett a Bayern München elleni BL-találkozókon, az FA-kupa végjátékában és a csapat utolsó, sorsdöntő bajnokiján is, szemernyi kétség sem férhet hozzá, hogy Londonban nem Kepával képzelik el a jövőt. Átmeneti megoldásként a Rennes hálóőrét, Edouard Mendy-t rebesgetik, akit a hírek szerint már 20 millió euró körüli összegért a Stamford Bridge-re lehetne csábítani. A szenegáli portás semmiképp sem tartozik a kapusok élvonalába (bár az 1.7-tel túlteljesített Post-Shot xG-vel nincs oka szégyenkezni), mindenképp stabil előrelépést jelenthet egy nagyobb név későbbi érkezéséig. A védési hatékonyság mellett Mendy a Chelsea másik gyenge pontján, a pontrúgások levédekezésén is sokat segíthet: 197 centijével kifejezetten magabiztosan bánik a középre ívelt labdákkal, ez a „Kékek” két jelenlegi, egyaránt 186 centis kapusáról kevésbé mondható el.


Edouard Mendy lehet az utolsó nyári érkező.

Hogy mire lesz elég egy nyár alatt elköltött közel 250 millió euró? Ha a Chelsea a következő évek során valóban képes lesz visszatérni a szűken értelmezett elitbe, akkor biztosan a felzárkózást megalapozó fordulópontként fogunk visszatekinteni erre az átigazolási időszakra. Rövid távon viszont talán még hiba lenne nagyot álmodni a londoniak szurkolóinak: hiába biztosította be támadósorát a csapat jó esetben az évtized nagy részére, az igazán kritikus pontokat egyelőre inkább csak átmenetileg befoltozták, mintsem valóban betömték volna, ráadásul továbbra sem biztos, hogy Lampard az az edző, aki képes kiegyensúlyozni ezt a ránézésre igencsak orrnehéz együttest.

Szóval mit várhatunk a Chelsea-től a kezdődő szezonban? Bajnoki versenyfutást vagy BL-végjátékot aligha. Viszont ha valaki igazán szórakoztató, gólzáporos mérkőzésekre vágyik, akkor érdemes jó előre bevésni a naptárba a „Kékek” mérkőzéseit.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat