Csúcsok csúcsán, avagy így élte meg egy Bayern szurkoló az elmúlt éveket

Szerző: | 2020-08-27 | Címkék: Bajnokok Ligája, Bayern München,
A Büntető szerkesztősége abba a szerencsés helyzetbe került az idei nyáron, hogy a sevillai Európa Liga-győzelem után müncheni siker született a Bajnokok Ligájában, ezzel a stáb egy másik tagját is óriási boldogság érte. Szubjektív cikk a bajorokról szurkolói szemszögből.


Mire lesz képes a német válogatott a Bayern München húzóembereinek hiányában a Nemzetek Ligájában? Kattints és fogadj! 


Már a labdarúgással való megismerkedésem is különös történet volt, hiszen a közvetlen családomban egyetlen fociszurkoló sem volt gyerekkoromban. Édesapám emiatt nyilvánvalóan csak piszkálódó poénból tette fel a kérdést valamikor 1997 tájékán, hogy

„Milyen fiam van, aki még a focit sem szereti”?

Több se kellett egy dacos 12 évesnek, akinek ugyan már voltak élményei a labdarúgásról (például a Ferencváros BL-szereplése 1995-ből, vagy a németek Aranygólja egy évvel későbbről), de a székbe szögeznie még nem sikerült a sportágnak. Nem úgy ennek a mondatnak…

A kicsit távolabbi, egészen pontosan Münchenben élő rokonságnak sikerült először reagálnia az új helyzetre, és szóltak, van feléjük egy egészen figyelemre méltó csapat. Nem az 1860 Münchenre gondoltak…

A csapatot tehát ismerősöktől „kaptam”, mert hogy hallgattam rájuk és az akkor még az HBO által közvetített Bundesliga-bajnokikat kezdtem el figyelni, miközben a Focivilág nevű hetilappal a lehető legmélyebbre ástam a labdarúgás világában.

Televízión keresztül is lenyűgözött a müncheni Olympiastadion hangulata és varázsa. Pláne, miközben olyan játékosok kergették benne a labdát, mint a 800 kilométeres távolságból is hihetetlen energiákat sugárzó Oliver Kahn, Lothar Mätthaus, az igazából szerintem soha ki nem teljesedett zseni, Mehmet Scholl, vagy éppen az Élber-Jancker csatársor.

Hamar jött az első trauma

A dátumokból már kikövetkeztethető, hogy az első nagy döntőm a csapat szurkolójaként a híres 1999-es BL-finálé volt. Óriási elánnal vetettem bele magam a tv előtti szurkolásba. Az otthon fellelhető összes Bayernes ereklyémet magamra aggattam vagy a közelemben helyeztem el arra a kilencventúlsok percre. Emlékszem, úgy éreztem, annyira jól játszik a csapat, és annyira nincs jó formában aznap az ellenfél, hogy muszáj kihúzni azt a pár percet és behúzni a trófeát. Nem sikerült. A meccs idejével megegyező hosszban zokogtam édesanyámnak, aki a családból a legtámogatóbban állt hozzá az újsütető és egész életemet behálózó örülethez.

Igazságtalannak éreztem a sportot, de nem fordultam el tőle, sőt, csak még erősebb lett a kötődésem a bajorok iránt, hiszen együtt éltünk át egy óriási traumát. Akkortájt (ez talán mostanra már kevésbé igaz, de azért manapság is jelen van) nem volt túl kedvelt a német stílus, a harcos Kahnok és Effenbergek helyett inkább a brazilokat, főleg Ronaldót majd Ronaldinhót, rajtuk kívül pedig Raúlt, Beckhaméket volt szokás szeretni a környezetemben. Bevallom engem is elvarázsolt a teljes labdarúgás, nem csak a Bayern, így mindenki másra is kiterjedt a figyelmem, de a szeretett csapatom kiléte egyértelmű és megingathatatlan volt, hiába voltam ezzel szinte teljesen egyedül az iskolámban, a környezetemben vagy éppen a kis budapesti, amatőr focicsapatomban.

Az első helyszíni élményem 2000 őszére esett, az Oktoberfest ideje alatt látogattunk ki nagybátyámmal és édesapámmal a Hansa Rostock elleni bajnoki mérkőzésre. Felejthetetlen élmény volt, még úgy is, hogy 1-0-ra kikapott a csapat, tehát még csak egy gólnak se ugrálhattam. De nem számított. A jegyeket véletlenszerűen vásárolta a nagybátyám, és csak később néztem meg úgy igazán, és jöttem rá valami különlegesre: az M szektor (tehát a családnevem kezdőbetűje) 12. sorának 18. székébe szólt a jegy. Történetesen a születésnapom pont hat nappal karácsony előttre esik… Azt hiszem, erre mondják, hogy valami összeköt a klubbal…

Először a csúcson

Egy évre rá következett az újabb BL-döntő és egy végletekig kiélezett összecsapás a rendkívül szimpatikus Valenciával. Tőlük sem sajnáltam volna a sikert, de földöntúli örömmel járt Kahn fantasztikus védései után BL-győzelmet. Aztán hosszú időre eltávolodtunk a legszűkebb elittől, igazából egyszer sem éreztem úgy az azt követő kilenc évben, hogy újra elérhető közelségbe kerül majd a legnagyobb trófea.

2010-ben sem éreztem úgy, hogy triplázhat a Bayern, hiába jutottunk be a döntőbe, egész egyszerűen az a csapat még nem volt annyira kész, hogy legjobbja, a „különös kegyetlenséggel” eltiltott Franck Ribéry nélkül felvehesse a harcot az akkor még csúcson lévő Mourinho Interjével. Így nem is éltem meg akkora tragédiaként a vereséget, mert tudtam, az a csapat, a Lahm-Schweinsteiger-Ribéry-Robben négyessel még nagy dolgokra hivatott.

Azok a fránya utolsó percek

Újabb két év múlva már meg is adatott a lehetőség, hogy ismételten egy BL-döntőben szoríthassak a kedvenceimnek. Minden előjel remek volt, a csapat jól játszott a szezonban, a finálét hazai pályán rendezték, a Chelsea nem tűnt legyőzhetetlennek, már csak a hiányzói miatt sem. A csalódottságom csak azért nem volt hihetetlen mértékű, mert inkább valamelyest dühbe fordult át, mert úgy éreztem, azt a trófeát nem a Chelsea nyerte meg, hanem egyértelműen a Bayern vesztette el, méghozzá a saját hibáinak köszönhetően, és főként a német csapatokra nem éppen jellemző mentális problémáknak köszönhetően. Nem gondoltam volna, hogy egy ekkora traumából mindössze egy év alatt talpra tud állni a csapat.

Padlóról a fellegekbe

Heynckes, akit az „ezüstévben” még sokan kiebrudaltak volna a csapattól, mondván, hogy eljárt felette az idő, megtalálta a hiányzó láncszemet Javi Martínez személyében, és ellentmondást nem tűrően meneteltünk végig a teljes BL-szezonban, talán csak az Arsenal müncheni mérkőzésének végén akadt némi izgulni valónk a finálén kívül. Német házi döntő, ennél jobbat sem tud képzelni egy Bayern- és német focidrukker. Szerintem minden bajor drukker érezte, hogy azon az estén meg kell lennie a hőn áhított BL-sikernek két vesztes finálét követően. A padlóról felállva, dacosan, mindent egy lapra feltéve meg kellett mutatni a jelenkori legnagyobb német riválisnak, ki akarja jobban a sikert. A Bayern nagyon akarta! Egy jókora bajor szurkolósereggel néztem együtt a mérkőzést, amely mind a mai napig az egyik legjobb futballélményem maradt.

Óriási hiányérzet

Meglepett és fájt, hogy a csúcsra járatott Bayern nem tudott még csak döntőt sem játszani Pep három éve alatt. Az egészen bizonyos ugyanis, hogy a vezetőség nem a bajnoki címekért segítette Heynckes nyugdíjazását és hozták el a kispadra az egyik legkeresettebb vezetőedzőt. Carlo Ancelottiban is nagy bizodalmam volt. Hittem abban, hogy egy ilyen jól összerakott csapatnak már szinte csak egy mentor típusú, nyugodt, higgadt, a labdarúgásban szinte mindent megélt mesterre van szüksége a hőn áhított újabb sikerhez. Máig érthetetlen, mi nem működött annál a csapatnál. Hogy a Cristiano Ronaldo által bálványozott és elismert olasz trénernek hogy nem sikerült magát elfogadtatnia Münchenben. Talán pont Guardiola emlékének köszönhetően: a játékosok megszokták a lehető legprecízebb tervezést és szervezést, három év után pedig elveszettnek érezték magukat ennek hiányában.

Kicsit aggódtam azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen viszonyban vált el egymástól Heynckes és a Bayern-vezetés. Reméltem, hogy a nyugdíjba nem csak kényszerítették az egyik legjobb edzőnket. Minden bizonnyal volt mit alaposan átbeszélniük a feleknek, de a kapcsolatuk erősségét jelezte, hogy sikerült rávenni Juppot a visszatérésre. A “kötelező” vele is sikerült, és megfogható közelségbe került egy újabb döntő. James Rodríguez schweinsteigeri szerepkörben is parádézott, de a Coman-Gnabry páros még nem volt kész, illetve hiányzott egy sikeréhes és vezérszerepben harcoló Lewandowski is (akit én akkor szó nélkül elcseréltem volna mondjuk Cavanira… Szép kis baki lett volna így utólag). A mumuson, a Real Madridon így ismételten sem sikerült továbbjutni, ráadásul a német kupadöntőben is vereséget szenvedtünk, igaz abban legalább Niko Kovac személye miatt volt némi előremutatás a jövőt illetően.

A “hazaiban” bízva

Óriási pártolója vagyok a volt játékosok csapathoz való visszacsábításának játékoskarrierjük végeztével. Ez is egy jó nagy plusz pont a Bayern Münchennél, hiszen még a mostani, szép fokozatos vezetőség cserénél is nagyon odafigyelnek rá, hogy egykori bajorokkal töltsék fel a jövő irányítóinak pozícióit. Így persze Kovacnak is örültem a kinevezésekor, és látva a kupameneteléseit a Frankfurttal, ismerve a horvát mentalitást, nagyon vártam, mi sül ki ebből a koprodukcióból. Annyi bizonyos, hogy a kilenc pontos hátrányból való felállás a Bundesligában és a hazai kupa megnyerése is szép eredmény volt a német-horvát vezetésével, de a BL-ben látszott, hogy szinte szemernyi esélyünk sem volt a legjobbak ellen, pedig akkor már nyolcadik éve voltunk folyamatosan a legjobbak között.

Hazai duplázás ide vagy oda, érződött, hogy a vezetőség sem elégedett az irányvonallal. Biztos voltam benne, amikor Flick leigazolása hivatalossá vált, hogy csak idő kérdése és ő irányítja majd a csapatot. A tavalyi nyár kellően stresszes volt a szurkolóknak, főleg a Sané-saga miatt. Vártuk, mint a messiást, de mindhiába. Kovac napjai meg voltak számlálva és ironikus módon lehet, hogy a VAR segítette hozzá a csapatot a továbblépéshez: lehet, ha Boatenget nem állítják ki és nem mér ránk akkora verést a Frankfurt és a Kovac-éra tovább tart és valahogy elvergődünk a szezon további mérkőzésein is, mielőtt megint könnyűnek találtattunk volna a BL-ben.

A megmentő színre lép

Ehelyett jött Hansi Flick. Ő is a Bayern-család tagja, BEK-döntőben is szerepelt a csapattal (igaz, azt elveszítette a Porto ellen), és bár jelentős vezetőedzői múltja nem volt, hamar meggyőzte a kétkedőket. A Heynckes-érára jellemző lehengerlő támadójátékkal, a játékosok általános elégedettsége mellett masíroztunk a leállásig. Bevallom, féltem, hogy a vírus miatt nem tudjuk lejátszani a hátralévő mérkőzéseket és az egész éves dominancia jutalom nélkül marad. Végül szerencsére nem ez történt. A bajnokság ismételten nem volt kérdéses, és a kupagyőzelem sem hagyott sok kétséget maga után: immáron nyolcadik esztendeje is a Bayern München Németország legjobb csapata. De a németek precizitása és profizmusa jelentős veszélyt hordozott magában. A hazai küzdelmek július 4-én véget értek, így félő volt, hogy az egy hónapos leállás soknak bizonyul majd a lendületből érkező spanyol és angol csapatok ellen. Abban azonban nagyon bíztam, hogy Hansi Flick válogatottnál szerzett tapasztalat jól jöhet egy ilyen szituációnál.

Rendkívül jól jött a csapatnak, hogy a Chelsea ellen 3-0-s előnyből indulhattunk neki a „bemelegedésnek”. Szerencsére egy percig sem kellett aggódni, biztos kezekben volt a továbbjutás, önbizalomnövelésre is kiválóan alkalmas volt a müncheni mérkőzés. A Barca elleni találkozó előtt mindenki tudta, hogy nincs minden rendben a katalánoknál. Visszanézve az addigi párharcainkat velük, mindig az a csapat jutott tovább, amelyik alapból is jobb formában érkezett a mérkőzésre. Ami azon az estén történt, azonban minden képzeletet felülmúlt. Utoljára a Németország-Brazília vb-elődöntőn kellett ennyiszer felugrálnom a helyemről, majdnem, hogy én is elfáradtam a találkozó alatt. Egyértelműen megjött az étvágy, bár biztosnak tűnt, hogy nem lesz sétagalopp a hátralévő két mérkőzés sem, hiába óriási lendülettel vághatunk bele. Én magam ugyan Manchester City-Atlético Madrid útvonalat vizionáltam, és még ha kicsit nagyképűen is hangzik, megnyugtató volt látni, hogy a Lyon legyőzi Pep Guardiola, egyébként nyilvánvalóan sikeréhes csapatát.

Az élet végül alaposan rácáfolt az előzetes aggodalmamra. Az elődöntőbe ugyanis két olyan csapat jutott be, akik egy hónapot pihenhettek a megmérettetésre, míg a két francia csapat egyenesen március óta alig-alig játszott tétmérkőzést. A lendületes tétel így ezennel teljesen meg is dőlt, lehet a tisztább fejek, a pihentebb lábak többet számítanak egy ilyen egymérkőzéses párharc során.

Már az Olympique elleni elődöntőben is látszott, hogy a müncheni fiúk is érzik a nagy esélyt, és ezt nem is sikerült nyugodt körülmények között feldolgozniuk. A 3-0-s győzelem becsapós, nem volt ekkora különbség a csapatok között. Bár abban is hiszek, hogy ha hátrányba is kerültünk volna, akkor sem lett volna probléma a továbbjutással. Viszont úgy jutottunk döntőbe, hogy a BL kieséses szakaszának során egyetlen-egyszer sem voltunk hátrányban. Pedig erre minden esélyünk megvolt a PSG ellen, hiszen már a Lyon is bizonyította, hogy kontrázható a müncheni védelem, és szép eredmények ide vagy oda, van még dolga a hátsó sor megszervezésével Flick mesternek.

Kiváltképp nyugodt körülmények között, egy balatonfüredi pizzériában néztem a döntőt szűk családi körben. Ideges voltam, én is éreztem, hogy a Bayern a legjobb csapat idén, de úgy éreztem, hogy ez az együttes még mindig csak 10 hónapja újra dolgozik egy kiváló edzővel, és még épülő- és javulófélben van. Talán Robert Lewandowskiért aggódtam a legjobban, hogy nehogy ő ne tudjon megkoronázni egy ilyen fantasztikus idényt egy BL-serleggel. A mérkőzést már kielemezte helyettem, aki jobban ért hozzá, én magam azt láttam, hogy két rendkívüli győzni akarással küzdő, ám emiatt néha görcsössé is váló együttes csatázott a győzelemért. A legnyugodtabb ember szerencsére a Bayern kapujában állt. Manuel Neuer megtestesíti a Bayern eddigi nagy győzelmeinek a kulcsát: leírták, lecserélték volna, elmondták, sérülései után már sohasem lesz a régi, sosem lesz újra a világ legjobb kapusa. A csapatot illetően (talán csak Lewandowski legutóbbi döntőjét leszámítva) most nem volt olyan előzménye a finálénak, mint eddig szinte mindig: a visszavágás, a bizonyítás, a korábbi csalódások dacos feldolgozásával elérhető siker közelsége. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a játékunkat nem feladva sikerül megúsznunk kapott gól nélkül a döntőt. Meg is voltak ehhez a lehetőségei a PSG-nek, de szerencsére ők még idegesebbek voltak, mint mi, még kevésbé sáfárkodtak jól a lehetőségeikkel.

Az eddigi hosszabbításban ért traumák miatt különösen idegesen vártam az utolsó perceket, nem akartam elhinni, hogy meglehet ez a döntő úgy is, hogy csak egyetlen gólt szereztünk. De amit valószínűleg már minden Bayernes szurkoló és játékos egyaránt megtanult már az az, hogy az utolsó másodpercig koncentráltan, odafigyelve, egy pillanatra sem kiengedve szabad csak elvárni a sikert. Amely hét év után végre újra összejött!

Különös siker ez, hiszen nem nagyon van olyan játékosunk, akinek ez lett volna az utolsó esélye a győzelemre. Neuer a posztja, Lewandowski pedig a fizikuma miatt még bátran reménykedhet benne, hogy akár három sikeres év is állhat előttük. Mellettük pedig ott van ez a fiatal mag, Daviessel, Kimmich-el, Goretzkával, Gnabryval, Comannal és a többiekkel, akik immáron mindannyian BL-győztesnek mondhatják magukat, amely hihetetlen önbizalommal vértezheti fel őket az elkövetkezendő évekre. Thiago ugyan távozik, de már láthattuk, hogy a német duó mire képes ott középen. Alaba talán új kihívásra vágyik, meg is érteném, de bízom a maradásában. Úgy érzem, Lucas Hernandezben is bőven van még tartalék, ráadásul a már most is félelmetes támadógépezetbe érkezik a talán már nem messiásként várt Leroy Sané is. És persze ott van Flick, a győzelem egyik legfontosabb elemeként, aki folyamatosan fogja fejleszteni a csapatot és a fiatalokat. Látván, hogy hány klubnál van válság, hány csapatból kezdenek kiöregedni az egyéniségek, akiket nem tudnak megfelelően pótolni, mennyi együttes lehet amely a vírushelyzet miatt nehézkesen tud csak erősíteni, talán joggal bízom abban, hogy a Bayern München újra hosszú évekre Európa és a világ egy legmeghatározóbb csapataként fog majd tündökölni.

Aztán hogy ez jár-e még BL-serleggel vagy sem, azt csak egy-egy mérkőzés fogja majd eldönteni.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat

0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x