Hatodszor is Sevilla

Szerző: | 2020-08-24 | Címkék: Európa Liga, Inter, Sevilla,

Pénteken rendezték az Európa Liga döntőjét, ahol az igazi EL-menő Sevilla, illetve a renoméját Contéval újjáépíteni próbáló, 2010 után először európai kupadöntőre készülő Inter találkozott. A mérkőzés rendkívül fordulatosan alakult, aminek a végén az ellenfele hibáira okosabban rájátszó Sevilla örülhetett. Az alábbi meccselemzésben a meccs taktikai kulcskérdéseit próbáljuk boncolgatni, többek közt azt is, hogy miért került a kezdőbe a végül hőssé váló Luuk De Jong. Muraközy Balázs elemzése.


Még izgalmasabbá tennéd a meccsnézést? Az Unibet oldalán ezt megteheted.


A két csapat szezoníve egyébként kísértetiesen hasonló: mind az Inter, mind a Sevilla relatíve csalódást keltő szezonok után (igaz, ez az olaszoknál egy jóval hosszabb, közel 10 éves folyamat volt a triplázó csapat szétszéledésével, míg a Sevilla az utóbbi két évben gyengélkedett otthon), egy korábban már bizonyított edző-sportigazgató duóval lépett az újjáépülés útjára. A milánóiaknál a választás a nehéz természetű Antonio Contéra, és a korábban már a Juve hegemónia kiépülésében kulcsszerepet vállaló Giuseppe ‘Beppe’ Marrottára esett, míg a Sevilla az EL-ben triplázó csapat magját összeszedő, rövid és sikertelen római kitérő után hazatérő Monchit csábította vissza, párban a Real Madridnál megégő Julen Lopeteguivel. A két páros első szezonját egyaránt relatív siker övezte saját bajnokságában: az Inter bejött végül a második helyre a szezon végén összerakott 8 meccses veretlen szériával, egy ponttal lemaradva a Juventustól, míg a Sevilla újra elérte a BL indulást jelentő 4. helyet, és a dobogótól is csak az Atléti jobb gólkülönbsége fosztotta meg őket.
Ha kifejezetten az EL restart óta mutatott formát nézzük, nem igazán lehetett kérdés, hogy a döntőben a két legjobb csapat találkozik. Az Inter több, eltérő karakterű ellenfélen lépett át meggyőző taktikai flexibilitást villantva, míg a Sevilla rendkívül kimunkált csapatjátéka talán egyedül a MU ellen ingott meg.



A két kezdőcsapat (Inter 3-5-2 vs. Sevilla 4-3-3)

A két edző közül Conte nem húzott semmi váratlant, a Shakhtart 5-0-val hazaküldő csapatát változtatás nélkül küldte fel. Ezzel szemben Lopetegui meglepetésre a mozgékonyabb, kis termetű En-Nesyri helyett a főleg levegőben erős Luuk De Jongot küldte pályára. Ezzel minden bizonnyal az Inter – és minden más 3 védős rendszer – legnagyobb gyengéjére, a szárnyvédők mögötti területekre kívánt rájátszani, az esetleges onnan kapu elé küldött beadások okán. Emellett a Donyecket és a Leverkusent is megfojtó, emberfogás alapú letámadás ellen is jó opció lehet elöl egy fellőtt labdákat megtartani képes klasszikus csatár.

A mérkőzés első félidejét pont ez, a letámadások, illetve az arra való ellenállóság határozta meg.


Az Inter letámadása

A Sevilla labdakihozatalokban nem nyúlt új megoldáshoz, a kulcsember az utolsó európai meccsét játszó Éver Banega volt, aki általában mélyen visszalépett a félterületben, így kimozgatva az Inter energikus középpályását, Brozovicot. Az ő letámadásban való unortodox használatát például a Leverkusen ellen is megfigyelhettük, ám most nem a hatosra kellett fellépnie, így sokszor elkésett a nyomás az így könnyedén passzopciókat kereső, és találó Banégáról. A spanyolok előszeretettel játszottak az Ocampos – De Jong kettős fizikai erejére hosszú labdák esetén (így kihasználva azt, hogy Barella kire segít be), miközben Youngnak is figyelmesnek kellett lennie a mögötte nyíló üres területekre, főleg, hogy Lopetegui csapatának az egyik legkomolyabb fegyvere az egyik oldal túltöltését követő forgatás a ,,gyenge” oldalra, és így ott a találatok bevitele.



Mint a képen is látszik, Brozovic támadja Banégát, amivel így pont ő nem tud fedezni Gagliardini mögött, ami egy megszokott formációba a hatos feladata lenne. Itt ütött vissza az Inter emberorientáltsága: egy taktikailag megfelelően felkészített csapat, sokoldalú játékosokkal könnyedén át tudja játszani ezt a sémát, kihúzva a védekezési szerkezetből a megfelelő játékosokat.



A Sevilla letámadásában is komoly szerepet játszott Banéga, itt hasonlóan mint a túloldalon, Brozovic-csal került párba, és az egyetlen szerepe az volt, hogy ő ne kaphasson labdát – a második gól előtt is Brozovicot megelőzve harcolta ki a szabadrúgást, amit aztán tökéletesen ívelt De Jong fejére -, miközben a Suso és Ocampos befelé húzódva igyekezett elzárni a – főleg a két wingback felé vezető – passzopciókat, miközben De Jong elvétve helyezett nyomást a labdát körbe-körbe adogató belső védőkre.
Így látható: a Sevilla elsődleges célja nem a magasan megszerzett labdák voltak, sokkal inkább az Inter labdabirtoklásának szélek felé terelése, Lukakuék megjátszásának elkerülése volt (egyébként az Inter legnagyobb helyzetei így pontrúgásokból, illetve gyorsan végigvitt kontrákból jöttek, mikor sikerült területben megjátszani a védők mögé induló Lukakut, lásd tizenegyes előtt, vagy épp a belga második félidős kihagyott ziccere). A támadóharmadban a Sevilla sem tudott sokat kezdeni, mivel az Inter rendkívül fegyelmezetten rendeződött vissza az elhibázott letámadás után, és minimalizálni tudták a spanyolok szélső kombinációiból adódó kockázatokat. Az, hogy az esetleges labdaszerzések után nem tudtak több veszélyes kontrát végigvinni annak volt köszönhető, hogy a két szélső hármasból (Suso – Navas – Jordán főleg) az egyik játékos mindig hátrébb maradt, hasonlóan mint ahogy pl. Henderson biztosít a Liverpoolban Alexander-Arnold mögött, így a kifelé induló Inter csatárok nem tudták hatékonyan kihasználni az adódó területeket.

A második félidőre Lopetegui pragmatikusabb hozzáállást választott tartva az Inter egyetlen veszélyforrását jelentő kontráktól, és általában a felező környékén húzta meg a csapat védekezésének első vonalát, játékosait a szokásos 4-2-3-1-be, néha a szélsők helyezkedésétől függően 4-4-1-1-be rendezve. Továbbra is az volt a fő cél, hogy Brozovic kiiktatásával megakadályozzák az Intert a labda középső felhozatalában, így a horvát menekülve a nyomás elől, sokszor kimozgott a blokkból, a jobb oldali belső védő, Godín helyére, aki így bátran léphetett feljebb – hogy ez mennyire volt kifizetődő az olaszoknak, ismerve az uruguayi labdás hozzáadott értékét, azt hiszem nem is lehet kérdéses. A némileg szerencsés vezető gólt követően Conte ugyan megpróbálta még a Premier League veteránok – Moses, Alexis, Eriksen – behozatalával a meccset, helyzetet sem nagyon sikerült kialakítani.



A meccs xG térképe

Összegezve elmondható, hogy mindkét csapat többé-kevésbé ki tudta oltani a másik játékát, amire reagálva egyik edző sem tudott számottevően változtatni a meccs képén, így a találkozót a holtpontokról pontrúgások billentették ki (mint látszik fent). Az Inter letámadása könnyűnek találtatott, Banéga utolsó táncán pedig nagyot játszott, így feltéve a koronát az impresszív menetelésére. A találkozó az utolsó félórára rendkívül sokat vesztett az intenzitásából, így attól kezdve többnyire az Inter impotens labdabirtoklása határozta meg a Sevilla középső blokkja körül. Az, hogy a két csapatnak mit jelent az eredmény a jövő dönti el, mindenesetre a Monchi – Lopetegui duó első közös szezonja mindenképp siker, míg a túloldalon gyűlnek a viharfellegek: Antonio Conte a hírek szerint a távozását is belengette a kudarcot követően.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat