Mindkét oldalon van elég motivációs és taktikai töltet is – Beharangozó a Sevilla – Inter Európa Liga döntőhöz

Szerző: | 2020-08-18 | Címkék: Európa Liga, Inter, Sevilla,

Egészen ellentétes elődöntőkről érkezik az Európa Liga augusztus 21-ei, péntek esti fináléjára a két résztvevő. A Sevillának a Manchester Unitedet sikerült izgalomdús és fordulatos meccsen kiejtenie, míg az Inter egy olyan Shakhtar Donyecken gázolt keresztül súlyos, 5-0-ás csapást mérve, mely leginkább önmagával küzdött egyéni és rendszerszinten is. Mindenképp örülhetünk a Sevilla – Inter döntőnek, mert mindkét részről komoly taktikai kihívások állnak az edzők – Lopetegui és Conte – előtt.
Szabó Dárió beharangozója.


Melyik csapat emeli magasba a trófeát? Regisztrálj és fogadj rá!


Motivációk, személyes és kollektív tétek – A Serie A mentőexpedíciója?

 

Mindenek előtt érdemes lehet a motivációkkal kezdeni. Bár lévén, hogy profi sportról és kupadöntőről, ráadásul nemzetközi címről van szó, aligha merülhet fel bármiféle mentális indíttatás hiánya, de azért kicsit árnyaljuk, helyezzük kontextusba, kinek épp hogy jönne a győzelem?

A Sevillának ez lesz a hatodik döntője ebben a sorozatban – beleszámolva természetesen a korábban UEFA-kupa néven futó sorozatokat is. A spanyolok ezidáig öt trófeával büszkélkedhetnek, azaz az andalúzok még sosem buktak döntőt az Európa Ligában. A csapat legendás háromszoros címvédésére ráadásul nem is olyan rég, a 2013-2016-os szezonok között volt példa, még Unai Emery irányításával. Az, hogy a Sevilla mintegy évről évre az átigazolási szezonokban szétkapott majd újra-összerakásra kényszerülő, amolyan ugródeszka-alakulatként ekkora mértékben uralni tudott éveken keresztül egy európai kupasorozatot, mindenképp tekintélyt parancsoló – nem kevésbé köszönhető ez az egyedülálló scouting modellnek is, amelyre a klub filozófiája épül.

Az Internek mindösszesen három UEFA-kupa diadalma van és az összes a múlt század végén lett elkönyvelve. Azóta a huszonegyedik században nemzetközi színtéren csupán egy alkalommal értek el trófeát, ez ugye a Mourinho-féle 2009/2010-es Bajnokok Ligája győzelem – de azért jegyezzük meg, ez évben még a FIFA-klubvilágbajnokságot is sikerült megnyerniük, jóllehet, úgy jutottak ki, hogy előtte az UEFA-szuperkupa döntőjét 2-0-ára elbukták az Atlético Madrid ellen.

Sevillai oldalon az lehet extra motiváció, hogy továbbra is megtartsák lenyűgöző mérlegüket és kiváltságos „egyeduralmukat”, tovább erősítsék a kupasorozatban tökéletesen kiterjedt kultuszukat (e tekintetben sorsdöntő kérdés az is, a jelenlegi játékosok miképpen tudják ezt a nyomást kezelni), míg a milánói kék-feketék hosszú idő után léphetnének újra ennek a kiírásnak a legfelsőbb lépcsőfokára. Sőt, tíz év után újra nemzetközi sikert ünnepelhetne a klub, amely talán kiváló történeti mérföldkőként is festene az egyébként is újjáépülő projekt kapcsán.

Némileg az is hajthatja mindkét alakulatot, hogy noha az Inter az olasz bajnokságban második lett, a Sevilla a spanyolban pedig negyedik, és ezzel egyaránt egyenesen kvalifikálták magukat a következő szezon BL-csoportkörébe, mégis akadnak még esőfelhők a horizonton. A Sevillánál a közbeszéd egy része csalódásként éli meg, hogy nem sikerült a bajnokság tophármas mezőnyét szétrobbantaniuk (igaz, csak a gólkülönbség választotta el őket a harmadik helytől), Contéék háza táján pedig a türelmetlenkedésből, egyéni szeszélyekből és a végtelen maximalizmusból adódnak kilengések. Az Internél egyaránt rosszul élik meg azt, hogy az olasz kupát nem sikerült elhódítani, valamint hogy a bajnokság utolsó fordulóira már matematikai esélyük nem maradt letaszítani a Juventust. Mindezen okok miatt mostanság számos konfliktus felmerült a klubon belül, amelyeket valószínűleg némiképp ápolni, elsimítani tudna egy Európa Liga döntőben megszerzett arany. Egy szóval, náluk sokkal inkább közérzeti motivációi is vannak ennek a finálénak, amellyel számos rövid távú (és akár hosszú távra is kiterjedhető) problémát elkerülhetnének.

Lehetséges, azt sem érdektelen megjegyeznünk, hogy mind Conténak, mind Lopeteguinek ez lehet edzőként a felnőtt futballban megszerzett első nemzetközi címe. Az Inter sikere pedig valamelyest a hazai bajnokságnak is kardinális lehet, hiszen a Serie A nívója a közbeszédben és a szaksajtóban is egyre drasztikusabban csökken, az ugyanakkor adna némi okot az örömre arrafelé, ha nyugtázhatnák, hogy az elmúlt két évben mindkét alkalommal olasz edzők tudták elhódítani ezt a serleget (tavaly ugye Sarri a Chelsea-vel).

És ha úgy tetszik, már csak azért is működhet igazán hiteles (pillanatnyi) mentőexpedíciójaként a milánói kék-feketék esetleges sikere az olasz foci számára, mert Conte ráadásul nagyon erősen és látványosan az olasz iskolából indítja ki játékelemeinek lényegiségét, mi több az Interben jelenleg több olyan olasz fiatal is van (Barella és Bastoni például), akikre kevésbé simulnak az elmúlt évek olasz tehetségeire zúdítható sztereotípiák (hogy mondjuk ne lennének korszerűek vagy alkalmazkodóbbak játékosprofilt illetően). Továbbá elég szép számmal találunk a tavaly nyári erősítési hullám ellenére is olasz játékosokat a keretben, szám szerint tizenkettőt – Gagliardini, D’Ambrosio és Candreva kapcsán pedig kimondottan sokszínű, sok esetben alul értékelt spílerekről van szó.

 


A döntő várható taktikai alapvetései, kérdései

 

Ami a kezdő tizenegyeket illeti, nem hiszem, hogy bármelyik edzőnek is komoly oka lenne az eddigiekhez képest kicsi vagy jelentősebb változást eszközölni (kivéve, ha sérülés vagy rehabilitációs problémák ütnék fel a fejüket a napokban). Az Inter valószínűleg továbbra is nélkülözi Vecinot a keretből sérülés miatt, míg a Sevilla ugyanilyen okból kifolyólag Corchia-t. A legvalószínűbb, hogy a képen is ábrázolt, eddig megszokott kezdők fognak felsorakozni a döntőben.

Lopetegui számára a keret véges minőségi mélységet tartogat, valamint ami a kispadot illeti, játékosprofilokat tekintve sem túl sok variációt a kezdőkhöz képest, egyedül talán Luuk de Jong hadba állításával/becserélésével tud nagyon minimálisan stílust váltani a támadóharmadban a Sevilla – rá például sokkal jobban lehet építeni klasszikusan oldalról érkező beadásból teremtett veszélyhelyzeteket is, mint En-Nesyrire.

Ám ez közel sem tűnik kecsegtetőnek az Inter védői ellen, akik többnyire kiválóak a párharcokban. Talán Bastoni lehet viszonylagos gyengébb pont, neki inkább a mélységi indítások állnak jól, elsősorban a labdakihozataloknál, építkezéseknél tud igazán stabilnak bizonyulni, a párharcmutatókat tekintve kissé elmarad Godintól, mondjuk de Vrijhez képest mindketten eltörpülnek, aki egészen elképesztő 81%-os sikerrel jön ki párharcaiból.

A sevillai keret erénye és legtöbb variabilitása abban áll, hogy taktikailag többrétegű csapat. A 4-3-3-as formációjuk is flexibilis, valamint a posztok közti összeköttetések, ha úgy tetszik, kémiák, rendkívül jól kimunkáltak, gondolhatunk például a Suso-Jesus Navas jobbszárnyra és az Ocampos-Reguilon párosra is a baloldalon. A kreatív szélsőjáték az, amiben leginkább jeleskedik a labdanélküli nyomásgyakorláson kívül Lopetegui együttese, mert a párosok remekül variálják a félterületből oldalsó területbe tartó szélesítéseket és oldalsó területből vissza félterületbe irányuló szűkítéseket. Akár mélyebben, akár az ellenfél kapujának közvetlen közelében is meglépik ezeket, így a széleken bármikor képesek létszámfölényt teremteni, vagy akár a szárnyvédők mögötti területek fedezését is ellehetetleníteni azáltal, ha mondjuk Suso a félterületben helyezkedik, vele egyvonalban Navas az oldalsó zónában, míg valamelyik belsőközéppályás keresztbe irányuló magassági beindulásával magával viszi azt a belsővédőt is, aki adott esetben fedezés híján biztosíthatna a szélső- vagy szárnyvédő mögött.

Fernandotól és Jordantól lehet majd esetlegesen várni ezeket a manipulatív mozgásformákat, míg Banega rengeteg mélységi elmozgással inkább szervezőként funkcionál, réseket, passzfolyosókat keres, valamint egyik félterületből a másikba tartó helyezkedésével keresztlabdái leadása után képes részlegesen lekötni az ellenfél belsőközéppályájának figyelmét is. Könnyen elképzelhető, hogy az Internél Conte ezen a meccsen kicsit mérsékelni fogja Barella szabadságát és adott esetben Banegára fogja koncentrálni.

Koránt sem lenne meglepő, ha Lopetegui ezen a meccsen kicsit mérsékelt szerepkörben tartaná Reguilont és Navast, ami a támadások közvetlen támogatását illeti, és esetleg Suso mozogna vissza mind a szélen, mind a félterületben, akár a középső zónákban is a Koundééktól jellegzetesen érkező progresszív felpasszokat összegyűjteni, míg mondjuk Navas mélyebben és szélességet adva kicsit magára vonja a túloldalon szereplő Youngot – a két veterán viaskodása is mindenképp érdekessége lehet a meccsnek. Ha ez jól ki tudna egészülni a belsőközéppályások mobilitásával, az Inter kompaktsága némileg bolygatható lenne legalább a pálya felének környékén, ezzel passzfolyosókat nyitva. De utóbbi nem épp egyszerű mutatvány, mert az Internél épp az az izgalmas, ahogy a mélységbe visszahúzódó Brozovic és a mellette kissé magasabban pozíciót felvevő Gagliardini egymáshoz képest alakuló statikus pozíciója nem csak teret nyújt a felpasszokra az Inter játékosainak labdabirtoklásnál, de labdát nélkülözve is az ellenfél középpályás helyezkedését némileg elcsúsztatja, könnyedén csapdába ejti.

Ocampos valószínűleg sokkal magasabban fog szerepelni, mint Suso, annak ellenére is, hogy átmeneteknél védekező szerepe is lesz az argentinnak. Ennek elég prózai okai vannak: Ocampos labdanélküli vízióival magasságban bomlaszthatja a tömörülő Intert, kihasználva En-Nesyri előretolt, középre koncentrált pozícióját is, míg Suso egészen egyszerűen hatékonyabb a forgatásokban és passzjátékokban, hogy mélységből is több ráció legyen benne.

A tizenhatosnál viszont így is erősen kérdéses, a három/öt védős legmélyebb Inter-vonalat milyen mértékben, mekkora létszámban próbálják majd tizenhatoson belüli érkezőkkel rohamozni, hogy azzal kellően lekössék figyelmüket, mert ez Conte csapata ellen nagyon nem mindegy.
Ennek megszervezése azért is rizikó Lopetegui-nek, mert a szélek „túltöltésével” és esetlegesen túl sok érkezővel labdavesztés esetén az Internek jókora teret hagy középen a kontrák lebonyolítására, akár azonnal arra, hogy első szándékból Martinezt vagy Lukakut találja meg felpasszal vagy íveléssel Conte csapata, akiket egyébként sem könnyű együtt kezelni, mert mindketten képesek fejjel és lábbal is befejezni, egy az egy elleni párharcokat is megnyerni, valamint elmozgásokkal területet nyitni egymásnak. Utóbbiban pedig az az igazi nehézség, hogy nem feltétlenül olvasható minden helyzetben, ki lesz az elmozgó és ki lesz a bemozgó kettőjük közül, mert mindketten jó érzékkel és intelligensen képesek erre.

A Sevilla belsővédői kimondottan gyengék párharcokban; Diego Carlos és Kounde is nagyjából fele-felearányban nyeri ezeket – utóbbinak inkább kimondottan a pontrúgásoknál való ellenfél kapuja elé érkezések fekszenek, inkább a fejjel való támadás, mintsem védekezés (amihez egyébként szögletvariációkkal is él a Sevilla, hogy megteremtse Kounde számára ezeket a kedvező szituációkat), továbbá a francia tehetség elsődleges erénye, hogy remekül veszi észre a védelemből azokat a réseket és ezzel együtt a társak elmozgását, amellyel akár egy mozdulatból átjátszható az ellenfél komplett középső csapatszekciója, kijátszható a presszing (mondhatni nulladik szervezőjátékos).

A sevillai forgatások némiképp az Inter malmára is hajthatják a vizet, hiszen Conte csapata egyébként sem küszködik tolódási problémákkal vagy átmenetekkel, de a Sevilla az ilyen megoldásaival kellően lelassítja saját játékát ahhoz, hogy ez egy magas színvonalon kompakt Inter ellen ne hathasson ütőkártyaként.

A pontrúgásokból mindkét csapat mérvadóan veszélyes szituációkat tud kialakítani, így akár érdekes új variációkat is felfedezhetünk adott esetben szögleteknél, szabadrúgásoknál.

Lévén, hogy a Sevilla jól él a presszing-lehetőségekkel és az Inter nincs feltétlenül hozzászokva az intenzív és folyamatos nyomáshoz hazája bajnokságából érkezve, akár döntő faktora is lehet ez majd a mérkőzésnek.
A Getafe elleni meccsen is feltűnt, hogy Contéékat ezzel nem nehéz zavarba hozni, frusztrálttá tenni, még akkor sem, ha a csapat labdakihozatalai a Sevillaéhoz hasonlóan hosszabb felpasszokra épül, amelyeket elsősorban a pálya minden szegletében felvillanó Barella tud összeszedni, vagy amelyeknek ő teremt területet rendkívüli intelligenciával és érzékkel, gyakorta akár a fellépő szárnyvédő helyére is kimozogva.

Az is egy kulcsmomentuma lehet a találkozónak, hogy az Internek miképpen sikerülhet Banegát kikapcsolni a játékból akár időszakos letámadásokkal, talán fedezéssel és/vagy megzavarással Lukaku vagy Martinez révén; vagy épp a Sevillának miképpen jön össze, hogy Barellát Inter-labdabirtoklásnál lekössék – itt akár az is felmerülhet, hogy Ocampos kapna nagyobb védekező szerepkört bizonyos helyzetekben, akár mikor Barella a szárnyra mozog, ahol ő tudná felvenni, ha mélységi lenne kiinduló pozíciója.

Több lokálisan felmerülő taktikai elem kölcsönhatása lehet tehát ez az Európa Liga döntő, ahol minden egyéb hasonló ínyencség helyett meghatározó lehet az is, hogy Conte Interjének sokkal mélyebb minőséget tekintve kispadja, adott esetben a meccs ritmusába is bele tud szólni, például ha Alexis Sánchez egészséges lesz, olyan támadót is becserélhet, aki kimunkáltabb „átmenetet” jelenthet a középpálya és támadóharmad között, akár némi nem várt/a meccs alap képéből nem olvasható kreativitással is meglepheti az ellenfél addig kialakult képét.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat

0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x